Elhunyt Swendt Pál, a Magyar Nemzet munkatársa
Elhunyt Swendt Pál, a Magyar Nemzet belpolitikai rovatvezető-helyettese, újságírója – közölte a Magyar Nemzet. A publicistát tavaly a Médianéző Központ a Jótollú újságírónak járó díjjal tüntette ki. Swendt nemrégiben az Országos Polgárőr Szövetségtől vehette át a Polgárőrség Sajtódíját is. Swendt Pált a Magyar Nemzet a saját halottjának tekinti.
Swendt Pál 1964-ben született Budapesten. A főiskolai tanulmányait követően gyakorlatilag folyamatosan a média területén tevékenykedett, 2002-ben került először a Magyar Nemzethez. Kipróbálta magát a bulvár területén is, de visszatért a politikai újságíráshoz, előbb a Magyar Hírlapnál, majd ismét a Magyar Nemzetnél dolgozott. A G-napot követően több tucat kollégájához hasonlóan a Napi Gazdasághoz igazolt, ezután a Magyar Időknél folytatta, mint belpolitikai szerkesztő, később pedig mint belpolitikai rovatvezető-helyettes. Swendt a szerkesztés mellett számos bűnügyi témát kísért figyelemmel, rengeteg cikket publikált. A lap szerint a 2019-ben újrainduló Magyar Nemzet egyik alapembere volt.
ELISMERTÉK MUNKÁJÁT
Swendt Pál tavaly a Médianéző Központ a Jótollú újságírónak járó díjjal tüntette ki. Akkor Boros Bánk Levente, az intézmény igazgatója úgy fogalmazott a díjkiosztó rendezvényen, hogy ez a díj többek között a bátorságról szól, hiszen a jobboldali újságíróknak ellenszélben, liberális véleménydiktatúrában kell megállniuk a helyüket, megtartva a szakmai és az ügy iránti alázatot is. Boros Bánk Levente hozzátette: vannak, akik ezt a bátorságpróbát elbukták, és a liberális dicsfényért korábbi elveiket, sőt, akár a szakmaiságot is elárulták.
Ezzel a videóval emlékezünk meg Swendt Pálról és ezúton fejezzük ki részvétünket a családnak, a barátoknak és a kollégáknak!
Swendt Pálról a Magyar Nemzet főszerkesztő-helyettese , Villányi Károly így írt Pauló a könnycseppekben című nekrológjában:
A szemem sarkában megbújó könnycseppekben benne van minden. Benne van minden emlék Paulóról. Emlékek a barátról, a vitákról, a nyaralásokról és persze a hozzá kötődő történetek sokaságáról.
Pauló nem volt kisdobos, nem volt úttörő. Nagyszülői hatásra a lázadást, a külön utat választotta. – Amíg a többiek az akadályversenyen tíz méterről dobálták a gesztenyét a vödörbe, addig én vizilabdáztam – idézte fel. Óriási indulat munkált benne a kommunizmussal, a kommunistákkal szemben. Két, Mester utcai bérházat vettek el a családtól. Katonaként is nehezen viselte a megaláztatásokat, rengeteg időt töltött a fogdán. Csak néhányszor utazhatott haza, főként véradás után, akkor ugyanis kötelező volt megadni az eltávot.
A könnycseppekben persze benne vannak a kollégákként együtt eltöltött évek. Már a neve is problémát okozott. Kschwendt Pál, nyolc mássalhangzó egy magánhangzó körül. Bonyolult volt leírni, kiolvasni, ezért jegyezte a cikkeit Swendt Pálként. Ő még azok közé az újságírók közé tartozott, akiknek számított, ha elsőként tudtak meg valamit, még ha az csak egy apró információ is volt. Rettenetesen idegesítette, ha egy másik orgánum hamarabb értesült valamiről, mint ő. Szinte minden bűnügyben naprakész volt, rengeteg rendőrt, ügyvédet, ügyészt, bírót és neve elhallgatását kérő nemzetbiztonsági forrást ismert.
Két cikk megírása, szerkesztése között gyakorlatilag folyamatosan beszélt. Összetéveszthetetlen dörmögő hangja hozzátartozott a szerkesztőséghez. Ontotta magából a sztorikat Szicíliáról, ahol barátja, Petőváry Zsolt pólózott. Kubáról, ahová Nórával az ötvenedik születésnapja után utazott. Mindent tudott a rumokról, a szivarokról. Komoly eszmefuttatásokat tartott a búvárkodás fortélyairól, az órákról és persze a hifirendszerekről. Ha bárki bármilyen komolyabb dolgot akart vásárolni, tőle kért tanácsot.
És ott vannak a finom ételek is, amelyeket hihetetlen odaadással, szenvedéllyel készített el. Precizitását szemléletesen mutatja, hogy amikor közösen főztünk, külön kést hozott a hal feldolgozásához, parafa nyelűt, mert azon nem csúszik a vizes kéz a pucoláskor. Képes volt a tintahal tintájáért napokat járkálni, mert attól „olyan ízt kap a tészta, hogy megőrülsz”. Mindenki tudta körülötte, hogy pizzát csak ott érdemes enni, ahol kemence van, de abból is az a fajta, amelyikbe legalább egyméteres lapáttal teszik be a tésztát. Számtalanszor elmondta, hogy „a libamájat lassan, órákig kell sütni, bugyogtatni a zsírjában, mert ha elsieted, összeugrik és kemény lesz”.
És az arcomon legördulő könnycseppekben benne van az az istenverte gyilkos kór, a rák is. Nehéz volt őt rávenni arra, hogy menjen el orvoshoz. Makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy csak valamelyik foga van begyulladva, azért duzzadt úgy meg a nyaka. Végül beadta a derekát, kivizsgáltatta magát. Amikor felállították a pontos diagnózist, nem titkolózott, egy értekezleten beszélt súlyos betegségéről. A kezelések biztatóan kezdődtek, de később fölénybe kerültek a mellékhatások. Az éjszakákon át tartó hidegrázások, a fájdalmak, a teljesen valószerűtlen súlyvesztés végül legyőzte az élni akarását. Napokkal ezelőtt azt mondta, Öregfiú, mi már nem megyünk együtt nyaralni. Sokkoló szavak voltak.
Paulónak igaza lett.
Forrás: Magyar Nemzet; Kiemelt kép: Magyar Nemzet
