Még nem méri föl a magyar futballélet, hogy kit, mit vesztett el ma. Itthagyott minket Ferenczi Attila futballhagyomány- és játékelmélet-kutató, aki nemcsak feltárta, de értette is, sőt nagy-nagy szerencsénkre leírta mindazt, amit a magyar foci múltjáról (és remélhetőleg jövőjéről) tudnunk érdemes. Korábban a PestiSrácok videós műsoraiban, illetve a Pesti TV-ben is számos alkalommal volt a vendégünk. A szakember haláláról a Facebook-oldalán fia adott hírt pénteken, Ferenczi hosszan tartó, súlyos betegség következtében hunyt el, 65 éves korában.
A futball a századforduló előtt jelent meg Magyarországon; angol hatásra alakult ki, így eleinte az angol focit másoltuk, de csakhamar elkezdtük idehaza a saját képünkre formálni. Ekörül forgott Ferenczi Attila élete és minden gondolata, levezetve, hogy a sajátos magyar futballstílus az angoltól és más népektől lelkületében, nyelvében és ezért gondolkodásában is gyökeresen különböző magyar kultúra terméke. A magyar játékstílust számos régi könyv és újságcikk örökítette meg részleteiben. Ferenczi Attila UEFA A-licences edzőként is elsősorban a szellem embere volt, megszállottként kutatta, olvasta ezt a szakirodalmat, aligha van ember, aki nála jobban ismerte a magyar futball múltját és a sikerkorszakot megalapozó szellemiségét, elveit, gyakorlatát.
Még a legnehezebben megszerezhető, elfeledett kiadványok is átmentek a kezén, mindent elolvasott, szintetizálta és kortárs megjegyzésekkel bővítette, továbbgondolta ezt a roppant tudást.
Oktatott, ahol csak lehetett, negyed évszázad alatt 23 futballszakkönyvet írt és jelentetett meg szakemberek és szurkolók számára, valamint megjelentette a Futball Tréner szakfolyóiratot. Mindezt saját kiadásban, támogatókat ugyanis nem talált. A Magyarországon páratlan kutató- és szellemi alkotómunkáját a futballélet részéről jellemzően agyonhallgatás, lekicsinylés és rosszindulat fogadta. Együttgondolkodást, vitákat, pezsgő szakmai életet szeretett volna, de erre sosem talált fogadókészséget, pedig a focink ez idő alatt, a 2000-es és 2010-es, sőt klubszinten a 2020-as években is folyamatosan termelte az egyre inkább megszokott kudarcokat. Ráfogták, hogy összeférhetetlen, de valójában nem tudtak vele mit kezdeni, tartottak tőle, mert mindenkinél többet tudott a magyar fociról.
Tudta, miből fakadtak a régi sikerek, tudta, hogy lehetne ismét abba az irányba indulni, és pontosan értette azt is, mi és hogyan siklott ki a futballunkban a ’60-as évek végétől, az edzőképzés (elrontott) intézményesítésétől kezdve. Elhagytuk a saját hagyományunkat, idegen mintákat kezdtünk követni, méghozzá nem bedolgozva a saját kultúránkba, hanem egy az egyben másolva, ez pedig azt eredményezte, hogy már az 1970-es és 1974-es világbajnokságokról is lemaradtunk, ami addig elképzelhetetlen volt a minden korábbi alkalommal a végső győzelem reményében érkező magyar válogatottnál. Ezzel a több, mint fél évszázadon át követett hibás szemléletmóddal, a futballkultúránk kihalásával, sőt elfeledésével rendszeresen szembesítette a szakmai közeget és a nyilvánosságot.
Jóformán ő maga jelentette a 21. századi magyar futballszakirodalmat, mégis, vagy inkább épp ezért mellőzte őt a hatalmon lévő középszer.
A magyar sportkultúra eszmerendszere című 2018-as könyve tanúskodik róla, hogy a focin túl, más sportágakból származó tudásra is kiterjedt a figyelme. Naprakészségéről, szellemi frissességéről mindent elmond, hogy mivel foglalkozott az utolsó éveiben. Az elmúlt időszakban szinte minden lehetségeset kihoztak a labdarúgók testi fejlesztéséből, csúcsatlétákká gyúrták őket. Ezen a téren már nincs komoly mozgástér, így ma egyre többen gondolják úgy, hogy a futballisták pályán meghozott döntéseinek felgyorsítása lehet a jövőbeli fejlődés fő csapásiránya. Ferenczi Attila már 2019-ben konferenciát szervezett Döntés a futballpályán címmel, és legutolsó, 2022-es könyvének címe Programozott döntés a labdarúgásban.
Tehát öt-hat éve foglalkoztatta az, amit most már a közeljövőnek tartanak.
Ez az ember nem kellett az intézményes magyar futballnak, de ő ennek ellenére is, a foci iránti szenvedélyből is állhatatosan csinálta, ami a hivatása volt. Életében sosem adta meg neki azt a megbecsülést a magyar futballközeg és sportmédia (tisztelet a szórványos kivételeknek), amelyet megérdemelt volna a munkássága alapján; gyalázkodást, hitegetést, csalódásokat és tiltólistás helyet annál inkább. Csak a magyar foci érdeke hajtotta, más érdekek nem tudták meghatni, és valóigaz, ezt kíméletlenül őszinte stílusban adta elő, amely többeknek nem ízlett (őket valószínűleg jobban zavarta az őszinteség, mint a karcos fogalmazás). A tudását és az állításait nem tudták megcáfolni, így legfeljebb személyeskedéssel faragták a hitelességét, illetve szemére hányták, hogy csak beszél, de nem bizonyít. Miközben ő feltárta és elmagyarázta, hogy mi van rendszerszinten elrontva a magyar fociban, számon kérték, hogy miért nem ért el kiemelkedő edzői sikert valamelyik klubbal ezen a rendszeren belül. Az egész szakmai (vagy talán inkább futballtudományos) életét ez a teljes félreértés kísérte végig.
Halálában azzal tehetik érte legtöbbet az érintettek, ha visszatérnek ahhoz a hagyományos futballkultúránkhoz, amelynek a magyar foci aranykorát köszönhettük, és amelynek elhagyásával néhány éven belül beköszöntött a magyar foci válságidőszaka.
Csak ez lebegett Attila szeme előtt, erről szólt az egész élete. A Rossi-válogatott sikerei és főleg önazonos játéka mögött az általa összegyűjtött, rendszerezett és könyvekben megírt régi magyar tudás is ott van. Az utóbbi egy évben már meg-megjelentek olyan futball szakcikkek idehaza, amelyek az ő gondolatait, az általa bevezetett vagy felélesztett fogalmakat használták egy az egyben – persze szokás szerint a neve említése nélkül. Az MTK-nál tavaly ősztől őrá bízták az utánpótlásnevelés magyaros stílusra átállítását, kialakítását, de félő, hogy túl kevés idő adatott neki erre. Ha a focink magyaros stílusú újjáéledését láthatná onnan, ahol most van, az sok mindenért kárpótolná, ebben biztos vagyok.
2013-ban hívtam egy Martosi Szabadegyetemen tartott közös beszélgetésre, akkor találkoztunk először. A Youtube-os videóiból már tudtam, hogy ki ő és mit akar – feltétlenül meg kellett ismernem ezt a tudásában megingathatatlan, a tudás terjesztésében eltántoríthatatlan „szent őrültet”, mert az ilyen emberek lendítik előre a világot (a magyar focit se ártana). Onnantól fogva, amikor csak tudtam rá indokot találni a médiamunkám keretei közt, kerestem őt fociügyekben. Cikkekben kérdeztem nyilatkozóként, vagy akár csak névtelenül, a szakértelmét használva; vendégként hívtam a 2018-as foci vb alatt a Polbeatbe, még a történelmi tárgyú Honi felderítés egyik adásában is kerestem neki helyet tavaly novemberben: a 6:3 hetvenedik évfordulóján a magyar foci felemelkedésének és bukásának történetét magyarázta el. A nézőknek, olvasóknak akartam megmutatni őt, nekik szántam a tudását, de titokban legalább annyira önző cél vezérelt. Ezeket az alkalmakat mindig arra használtam, hogy a műsorok előtt és után is beszélgessünk, amennyit csak lehet, mert élmény volt hallgatni, ahogy szemvedélyesen magyarázott, mert nem volt olyan focikérdés, amelyre ne lett volna észszerű és kimerítő válasza. Jutalomjáték volt a Csibész a pályán sorozat, ahol kilenc részen át dolgozhattam vele együtt. Az a pár hónap alatt tényleg minden tudást igyekeztem kihúzni belőle, amit egy szurkoló megérthet a fociból.
Az újságíró nagyon sok mindenhez nem ért, viszont jó esetben tanulékony, és ha kellően okos, elhivatott, önzetlen szakértőket gyűjt maga köré, akkor eligazodhat néhány fontos témában, olykor még rá is ragad ez-az. Így írom én nemcsak a vízügyről, de a fociról szóló cikkeimet is. „Addig kérdezz, amíg még lehet!” – mondta Attila vészjóslóan tavaly novemberben, már betegen, lefogyva. Azóta csak azt kérdezgettem tőle időnként, hogy hogy van, de nem tudott megnyugtatni. Féltem ettől a hírtől, amely ma sajnos megérkezett. Kérdezném őt ezentúl is rendszeresen, de a legfőbb focis tudásforrásom nincs itt többé. Isten nyugosztaljon, Attila!
Ferenczi Attila a Honi felderítésben, a magyar futball drámai felemelkedésének és bukásának történetéről:
2021-es sporteszmei sorozatunk, a Csibész a pályán, Ferenczi Attila állandó közreműködésével:
A sorozat többi része ITT ÉRHETŐ EL.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS