Előbb megcsonkították, aztán öngyűlöletre nevelték a nemzetet – Borvendég Zsuzsanna írása Trianonról és a mérgező szocializmusról

Ma június 4-én van a nemzeti összetartozás napja. Nem írhatjuk, hogy ünnepeljük, mert annál még mindig fájóbb a seb. Borvendég Zsuzsanna tudományos alaposságú publicisztikájában nemcsak arról írt, hogy mit jelentett Trianon a magyar nemzet számára, hanem arról, hogy hogyan mélyítette a sebeket a kommunizmus, majd a szocializmus. Hiszen a főideológusok szerint egyrészt „bűnös nemzetként” amúgy is „megérdemeltük” az ország-csonkítást. Másrészt ez nekik amúgy sem jelentett túl sokat. De mégis élünk! És nem felejtünk. 

„A magyar író feladata minden időben az, hogy írjon, szóban és szellemben magyarul. Ha ezt teszi, nem kell politizáljon. Mert ha magyarul ír, magyar szellemben, lelkiismeretének és felelősségének parancsa szerint s nemzete iránt érzett aggódó hűséggel, ez már több mint politika. Ez már honvédelem.” 

Wass Albert gondolatai jutottak eszembe, amikor leültem, hogy papírra vessem mindazt, ami 102 évvel a trianoni diktátum aláírása után lelkemben kavarog. A magyar néplélek szereti a bút, a könnyeket, még örömében is leginkább sírni szokott, ezért én is amondó vagyok, hogy próbáljuk meg – amikor csak lehet – a balsors helyett az abból eredő kiirthatatlan élni akarást és dacos elszántságot hirdetni, amely megtartott minket az elmúlt száz esztendőben is. De mégis.

Trianon fáj, és fájni fog minden időben, amíg magyar szó zeng a Kárpát-medence lakóinak ajkán. Hirdessük az összetartozást, örüljünk, hogy él még nemzet e hazán és azon kívül is, de ez az a pillanat, amikor nem kell elrejtenünk könnyeinket és érzéseinket. Ez a nap – bárhogy is szépítgetjük – a legmélyebb gyászról szól.

Nekünk kommunistából is a legrosszabb jutott

Nem vagyok író, de mégiscsak írásból és a szavakból élek. Az anyanyelv őrzése, a magyarságtudat megerősítése mindig is fontosabb volt számomra a szűkebb értelemben vett szakmámnál, a múltfeltárásnál. Ez utóbbi csak eszköz ahhoz, hogy a legfontosabb célt, magyarságunk megtartását szolgálja. Igaza van Wass Albertnek: ez honvédelem! És aki ennél kevesebbért ír és alkot, az profánná és öncélúvá alacsonyítja saját művét.

Azt szokták mondani, hogy Trianonban megásták Magyarország sírját – lehet, hogy így volt, de a koporsót a kommunizmus idején ácsolták bele.

A nemzeti érzés a szocialista internacionalizmus egyik legfőbb ellensége volt – legalábbis Magyarországon. A kelet-közép-európai térség szocialista államaiban, az NDK kivételével, nemzeti alapon álló – egyes esetekben akár a sovinizmus határát súroló – rendszer működött 1945 után is, de nekünk kommunistából is a legrosszabb jutott. A szétszaggatott magyar nép számára a nemzeti összetartozás érzésének ápolása létkérdés lett volna, a túlélés záloga, azonban 1945 után a hatalom igyekezett mindinkább elnyomni a trianoni határokon kívül rekedt honfitársainkról való gondolkodást, még a kapcsolattartást is akadályozták.

Oszd meg és uralkodj

Lenin – marxista frazeológiával élve – imperialista békének titulálta a Versailles környéki megállapodásokat, vagyis a bolsevik értelmezés szerint Magyarország határainak meghúzása igazságtalan volt.

A politikai ideológia mentén megfogalmazott minősítés azonban korántsem jelentette azt, hogy a frissen létrejött Szovjetuniónak érdeke lett volna a kialakult status quo felborítása. Éppen ellenkezőleg. Lenin kijelentése az ideológiai máztól megfosztva a valóság pontos leírását adta, hiszen az európai határok átrajzolása egy új hatalmi berendezkedés, geopolitikai egyensúly kialakítását szolgálta, ahol a Szovjetunió maga is birodalomként, vagyis impériumként jelent meg. A kommunizmus fellegvára megörökölte és továbbvitte a cári birodalmi érdekeket, és a közép-európai térség megosztottsága kedvezett nagyhatalmi törekvéseinek.

Ennek 1945 után lett különös jelentősége, amikor a régió Moszkva befolyása alá került, és – hatalomgyakorlását a divide et impera régi elvére építve – Trianon kérdését hatalomtechnikai eszközként használva folyamatosan fenntartotta a viszályt az uralma alá került népek között.

Szekfűék pálfordulása

De az elnyomó idegen hatalom és az általuk támogatott hazátlan bitangok uralma kevés lett volna ahhoz, hogy a magyarság a nemzethalál szélére sodródjon. Kellett ehhez az értelmiség egy részének árulása is. A legnagyobb pálfordulás Szekfű Gyula soraiból köszön vissza. A Forradalom után című munkájában nemcsak a revizionizmus teljes elítélése jelenik meg, de kiolvasható belőle a törvénytelen kommunista hatalomátvétel közkedvelt legitimációs eszköze, a kollektív bűnösség tana is:

Magyarország kormányáért a történet és az ügyben érdekelt szomszéd népeink előtt az egész ország felelős. A próbán mindnyájan elbuktunk, nemcsak a kormányok, melyek nevünkben, helyettünk cselekedtek.

Szekfű szerint nemcsak a holokausztért volt az egész nemzet felelős, hanem azért is, mert az országgyarapítások idején az utódállamok területén már demokratikus viszonyokhoz szokott népességnek újra meg kellett tapasztalnia a magyar feudális elnyomást:

„A csehszlovák uralom alatt demokratikus érintkezési formákhoz szokott magyarság újra megismerte a főszolgabírói felsőbbséget, olyanok személyében, akik nemcsak a régi feudális közigazgatásnak, de az új hitlerizmusnak, a diktatúrának is hívei voltak.”

A mélységesen elfogult és a kommunista ideológiához alkalmazkodó álláspont sajnos korántsem volt radikális szélsőségnek tekinthető már a koalíciós időszakban sem. Olyan mérsékelt gondolkodó, mint Bibó István is a kommunistákkal került egy platformra, amikor így fogalmazott:

a legsürgősebb […] az itteni határvitákkal kapcsolatban kikapcsolni azt a moralizáló beállítást, amelyet az itt lakó népek a nemzetközi fórumok színe előtt állandóan felvesznek.

Nem kevesebbet állít ezzel, mint azt, hogy az érzelmek semlegesítésével létrejöhet a megbékélés a Kárpát-medence népei között, amelynek segítségével a határviták is elcsitulnak majd.

Ez a steril és utópisztikus elképzelés azonban figyelmen kívül hagyott egy megváltoztathatatlan tényt: Trianon feldolgozhatatlan trauma a magyarság számára, a környező népeknél pedig állandó kisebbségi komplexust generál, vagyis a moralizáló beállítás kikapcsolása lehetetlen.

Trianon számukra nem jelentett semmit

Az országvesztés és a határon túli magyarság kérdése értelmezhetetlen volt a Rákosi-rendszer gondolkodásában, nyelvezetében. Nemcsak azért, mert a hatalom kényesen ügyelt arra, hogy nehogy megsértse a baráti szocialista országok érzékenységét, hanem leginkább azért, mert Trianon nem jelentett számukra semmit.

A nemzetfogalom definiálatlan, üres és reakciós szólam volt csupán, helyette osztályokban és internacionalizmusban gondolkodtak, a kisebbségben élő nemzettársaink iránt érzett felelősséget egy erőteljes csúsztatással a Horthy-korszak „fasiszta nacionalizmusával” azonosították, és bűnnek nyilvánították. A történelemkönyvek hamis elbeszélése a versailles-i békerendszer megszületéséről és az odáig vezető okokról kötelező értelmezéssé rögzült, generációk nőttek fel ebben a hazugságban, és a felszínen úgy tűnt, semmi sem változott ezen a téren a rendszerváltoztatás beköszöntéig. A mélyben azonban forrtak az indulatok.

Aczélék már engedtek róla „suttogni”

Az 1956-os forradalom kitörése tanulságos reakciót váltott ki az utódállamok kommunista vezetéséből, amely figyelmeztető jel volt a kádári kormányzat számára: azt üzenték, hogy a kisantant reakciók változatlanul működnek, és az első adandó alkalommal felszínre törnek, amint a leghalványabb lehetőség mutatkozik arra, hogy újra nemzeti alapon gondolkodó vezetése lehet Magyarországnak.

De Kádár és a kultúrpolitika kulcsembere, Aczél György rendkívül jó taktikai érzékkel rendelkeztek, felismerték a Trianon okozta sebekben rejlő „lehetőséget”, és hatalomtechnikai eszközként használták fel a magyar társadalommal való „kiegyezésben”. Már a hatvanas évek elejétől kezdve nagyon óvatosan, de egyértelműen megjelent az értelmiségi közbeszédben a kérdéskör. Burkoltan ugyan, egyfajta történelemszemléleti és nemzettudatvitának álcázva, de Trianon újra a gondolkodás homlokterébe került.

Nemzeti büszkeség helyett hasbüszkeség

A Rákosi-féle diktatúra gyilkos igyekezettel irtotta a nemzettudatot és az istenhitet az emberekből, de amit cserébe kínált, arra nem volt fogadókészség, így az emberek lelkében keletkezett egy űr, amelyet valamivel ki kellett tölteni. A kádári reálpolitikának erre is volt megoldása: az életszínvonal növelésével, a magánszféra látszólagos tiszteletben tartásával érezhetően jobb körülményeket teremtett állampolgárai számára, mint a szomszédos országok, ezzel kívánt „látványbüszkeséget” oltani a magyar emberekbe.

Azért érezhette magát különbnek a „gulyáskommunizmus” kisembere, mert nagyobb választék volt az üzletekben, könnyebben jutott hétvégi házhoz vagy autóhoz, mint a határon túl élő nemzettársai, illetve a szocialista „testvérállamok” polgárai. A nemzeti büszkeséget „hasbüszkeséggel” helyettesítették – ezzel részben szembe is tudták fordítani az anyaországi és a határon túli magyarságot egymással –, az értelmiségnek pedig nyitottak egy szelepet azzal, hogy a beszédtérbe engedték az elszakított területeken rekedtek sorsát. De ennek ára volt: Trianon helyett 1956-ot tabusították.

Még a nemzettudat létét is letagadták

Az értelmiségnek az úgynevezett nemzettudatvitával nyílt először lehetősége arra, hogy elbeszélje és megpróbálja feldolgozni az elmúlt másfél évtized ideológiai agymosásának következményét, amely a magyarságtudat és a nemzeti összetartozás érzésének szinte teljes kiirtásával járt. Molnár Erik, az irgalmat nem ismerő vérbíró, megfogalmazott egy elméletet 1958-ban, amely elsősorban történészi körökben vetett komoly hullámokat. Molnár a magyar történelem szabadságküzdelmeit „hamis tudatra” vezette vissza, amellyel megtévesztették a kizsákmányolt tömegeket, hiszen a marxista felfogás szerint az elnyomó és az elnyomott osztályok között antagonisztikus ellentétek húzódnak, vagyis nem lehet közöttük semmiféle nemzeti összetartó szellemiség.

Molnár szerint nemzettudat csak demokratikus legitimáció mellett tud kialakulni, amely viszont ebben a térségben csak a szocialista népköztársaságokkal köszöntött be, vagyis 1945 előtt nem beszélhetünk a Kárpát-medencében a nemzeti gondolat megjelenéséről. Mire elszakított véreink nemzeti eszméletre tértek, addigra már egy új ország határai között éltek, vagyis a nemzettudatuk oda köti őket. A Molnár Erik-féle abszurd és szélsőséges történelemszemlélet másfél évtizednyi szigorú hallgatás után újra felszínre hozta az elszakított nemzettársainkról folytatott gondolkodást.

Azt se tudták, kik a székelyek

Népi íróink, így Illyés Gyula és Csoóri Sándor, az 50-es évek második felében kaptak először lehetőséget arra, hogy meglátogassák az erdélyi magyar városokat. Ekkor tudatosult sokak számára az anyaországban, hogy az utódállamok soviniszta kultúrpolitikája és agresszív asszimilációs törekvése végveszélybe sodorja az őshonos magyarságot.

1972-ben a Népszabadság hasábjain Illyés Gyula beszámolt egy különleges „közvélemény-kutatás” eredményéről, amely nem volt más, minthogy a szegedi egyetem felvételi tesztjébe becsempészték azt a kérdést, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek. Az eredmény kijózanítóbb volt, mint egy jól irányzott pofon: az érettségizett fiatalok többségének ismeretlen volt a székelység fogalma.

Néhány évvel később megrázó erejű írásban összegezte a történelemtanítás hiányosságainak következményeit Szabó Magda is.  Az írónő felelevenített egy 50-es évekbeli általános iskolai magyarórát, amelyen Katona József Bánk bánját kellett megtanítania a Rákosi-rendszerben szocializálódott proletárcsemetéknek.

A tanóra tragikus kimenetele ébresztette rá Szabó Magdát, hogy a történelmi ismeretek hiánya, a nemzeti gyökerek és a magyarságtudat következetes megvonása a gyerekektől helyrehozhatatlan értékrendbeli zavarokat okoz. Ezek a kisiskolások nemcsak a múltjukhoz nem kötődtek érzelmileg, de arra is képtelenek voltak, hogy különbséget tegyenek jó és rossz között.

Ezt részben az okozta, hogy 1945 után a fiatalságot öngyűlöletre nevelték: „Magyarország Hitler csatlósa, ne nagyon lelkesedjék önmagáért, s diszkrét hazaszeretetre oktasson a pedagógus.” – írta Szabó Magda.  A „diszkrét hazaszeretet” fogalma nem jelentett mást, mint a nemzettudat teljes kiüresítését, a nemzeti összetartozás tudásának elvesztését, amellyel Trianon teljessé válik.

Innen kellett felállnunk – és sikerült!

De a szellemi honvédelem nem ért és nem érhet véget, különösen ma, amikor nemcsak a kisantant reflexekkel kell megküzdenünk, hanem a globalista úthengerrel is. De nem adjuk fel!

Reményik Sándor elszánt sorait küldöm mindannyiunknak a nemzeti összetartozás napján:

„Védd ezt a talpalatnyi telkedet,

Cserépkancsódat és tűzhelyedet,

Utolsó darab száraz kenyered!

De azt aztán foggal, tíz körömmel.

Démoni dühvel és őrült örömmel –

Ahogy lehet…”