Európa nehéz kompromisszuma: mihez kezdjünk az oroszokkal?

Az oroszok pótolják most a ’80–90-es évek ózonlyukát, az ezredfordulós Y2K-t, a 2012-es maja világvégét és az elmúlt évek klímakatasztrófáját – most tőlük lehet rettegni, hogy nem állnak majd meg Ukrajnánál, hanem egészen az Atlanti-óceánig masíroznak féktelen hódításvágyukban. Mint minden rendes rettegtetésnél, itt sem számít a józan ész, mégis árulkodó, hogy milyen sokan félnek ettől őszintén. Nyugat-Európa elhagyta magát, az USA-ra bízta a katonai védelmét és harmadik világbeli bevándorlókra a kétkezi munkákat, aztán mostanra nagyjából mindenkinek egyértelmű világszerte, hogy Európának leáldozott. Van-e visszaút?

Oroszország háromszáz éve fontos történelemalakító tényező, amellyel érdemes óvatosnak lenni, mert a hódítás sem idegen tőle. Néhány évtized alatt maga alá gyűrte Szibériát, komoly erőket mozgósított a kelet-európai pusztaság elhódítására a mongol utódállamoktól, Közép-Ázsia megszerzésére és a Kaukázus térségének uralására. Európa felé viszont szinte mindig fékezett habzású volt ez a hódításvágy. Az orosz külpolitika alighanem felmérte, hogy az európai nemzetek sűrű szövedékében lehetetlen komoly és tartós hódítást véghezvinni, mert az akkora ellenállást szülne, ami iszonyú pénzeket emésztene fel, és még így sincs esély a pacifikálásra. Aki látta Napóleon vagy Hitler sorsát, az pontosan tisztában lehetett ezzel, de maguk az oroszok is testközelből megtapasztalhatták: ingük-gatyájuk ráment a Szovjet Birodalom fenntartására, ráadásul közben megalapozták egykori alávetettjeik körében azt az oroszutálatot, ami 1991 óta komoly gátja az orosz külpolitikai sikereknek. Erről még Putyinnak is voltak sajnálkozó elszólásai egyik budapesti látogatásakor.

Az oroszok minden bizonnyal tisztában vannak vele, hogy Európát nem lehet katonailag meghódítani, és ha mégis, akkor sem érdemes.

Mit akarnak Európától az oroszok?

Az oroszokkal szemben nekünk, magyaroknak is bőven van tapasztalatunk, érthető módon nem szeretjük, ha túl közel vannak. Olyankor ugyanis megvan a veszélye, hogy a németek ránk uszítják őket, mint 1849-ben, vagy magukra rántják őket minket is beáldozva, mint 1944-ben. De mondjon valaki olyan példát a történelemből, amikor ezek a rettegett oroszok csak úgy maguktól felbukkantak nálunk hódítási céllal!

A világosi fegyverletétel és Budapest maradványai az ostrom után – amikor az oroszok erre jártak, abban a németek keze is mindig benne volt. Fotó: PS-montázs

Egyetlen kivétel a térségünkben Lengyelország, ahol tényleg többször jártak hívatlanul, hódítási szándékkal. Az orosz–lengyel konfliktus viszont egyenrangú szomszédos birodalmak párharcaként indult az 1500-as évek végén, csak később eltolódtak az erőviszonyok. Mindamellett a lengyelek ruszofóbiája nem alaptalan, mi több, jogos. Érdemes viszont meglátni az oroszok mindenkori fókuszát az európai színtéren: a szláv és az ortodox vidékek „védelme”, illetve birtoklása. Nemhogy az egész világ, de egész Európa sem volt soha része a birodalmi víziójuknak. A Szovjetunió idején ideológiai parancs volt a kommunizmus minél szélesebb körű elterjesztése, de a Szovjetunió csak geopolitikai súlypont szempontjából azonos Oroszországgal, célok szempontjából nem.

Ezért hazug dolog most ’56-os párhuzamokat keresni, mert a magyar szabadságharcot vérbe fojtó öt szovjet hadosztály legalább annyira volt az ukránoké, mint az oroszoké.

Az egy észszerű egyezség lehetne, hogy az oroszok deklaráltan ejtik az esetleges lengyelországi ambícióikat egy korrekt viszonyért Európával. Nem kéne őket senkinek megszeretnie, különösképp a lengyeleknek nem, de valamit kezdenünk kell egymással, még ha az Egyesült Államoknak feltett szándéka is vasfüggönyt felhúzni közénk.

Választani kell egy birodalmat

Másfél évszázad óta Európa békéje a németek és oroszok békéje, Európa háborúja pedig a németek és oroszok háborúja. Nekünk nem egyik vagy másik nép a legfőbb gondunk 1871 óta, hanem az, amikor ők elkezdik előbb ütni, aztán lőni egymást. Mint most. Ám a helyzet annyit romlott, hogy most már a németek is csak az USA szatellitállamaként álltak az oroszellenesség élére.

Az első világháború előtt még az európai hatalmak vívtak proxyháborúkat, hiszen jobbára a gyarmataikon hadakoztak, az öreg kontinensen sokkal ritkábban. Aztán az első világháborúval Európa öngyilkos lett – ebből kiemelkedett az Amerikai Birodalom, amelyről sokszor beigazolódott már, hogy minden USA-n kívüli területet simán használ golyófogóként, és attól sem hatódik meg, ha történetesen az ő civilizációs bölcsőjének számító Európa válik rommá. Legalábbis bődületes cinizmussal húzott belőle óriási hasznot, amikor a második világháborúban ismét ez történt. Ahogy most az ukrajnai háborún húz óriási hasznot, miközben Európa és Oroszország is erodálódik.

Németországban ismét elsődleges reflex a kirakatok összefirkálása az aktuális ellenséget célozva. Fotó: Facebook

A Kínai Birodalom a második legerősebb a világon, amely teljesen más kultúra, gondolkodásmód, értékrend és mentalitás terméke, mint Európa – fogalmunk sincs, milyen lenne egy Kína uralta globális világ, és valószínűleg nem is akarjuk kipróbálni. Végül ott van Oroszország, a leggyengébb ebből a hármasból. A világ összes birodalmához hasonlóan ez sem rokonszenves, viszont – tetszik, nem tetszik – Oroszország Európa része.

Az orosz kultúra európai, a gondolkodása és az életmódja európai, nagyjából értjük, hogy az oroszok mit és miért csinálnak, mert közös civilizációs akolból származunk velük.

Sőt, egy átlagos orosz ember gondolkodásmódja, értékrendje, motivációi valószínűleg jobban hasonlítanak a miénkhez, mint egy amerikaié. Amíg nem öntött el mindent az amerikai fogyasztói világ, addig a kultúránk is hasonlóbb volt az orosszal. Amióta az egységes Oroszország létezik, Európa a mércéje, és ahhoz igyekszik felzárkózni az örök fáziskéséséből. Éppen ez az európaisága az, ami miatt Oroszországgal nem lehetetlen korrektül szót érteni, és ennek van is hagyománya az európai történelemben.

Választani kell egy birodalmat?

Szembe kell néznünk a valósággal: Európának három szuperhatalom által uralt világrendben kell megtalálnia a helyét úgy, hogy legyen saját geostratégiai mozgástere, saját globális érdekérvényesítő képessége, saját gazdasági és hadászati ereje. Az USA csicskájaként – ami a jelenlegi helyzet – semmiféle önállóság nem ígérkezik. Az oroszokkal való méltányos stratégiai kiegyezés több súlyt adna Európának, és az oroszok sem lennének kénytelenek összebútorozni Kínával, nyilvánvalóan másodhegedűsként. Oroszország ugyanis patyomkin-szuperhatalom, csak az atomfegyver-arzenálja teszi azzá, nem a hagyományos hadereje, és még kevésbé a gazdasági potenciálja.

Az Európát pórázon rángató USA és az Oroszországot pórázon rángató Kína harca a világuralomért a legrosszabb, ami történhet velünk.

Nyilván rettentő nehéz ezt belátnia mindkét félnek, de Európának és Oroszországnak elképesztő szüksége van egymásra, mert különben másodhegedűsei és mellékes hadszínterei lesznek az amerikai–kínai küzdelemnek.

Nekünk sem könnyű a múlt árnyékában a szlovákokkal, szerbekkel, szlovénekkel ápolt jelenkori barátság, de a magyar kormányzat felmérte a geopolitikai egymásra utaltságunkat, a közép-európai sorsközösséget, és terméketlen duzzogás helyett inkább élére álltunk a környékbeli kis országok összefogásának, amit egyre többeknek sikerül megérteni. A románok persze örök kivétel, velük teljesen fölösleges bármiben megegyezni, jövő héten már úgyis más lesz a miniszterelnökük, és gátlástalanul megszegnek bármilyen megállapodást; az ő fókuszukban sosem állt más, mint a környékbeliek kirablása és a nagyhatalmaknál alamizsnáért kuncsorgás. Mindenki mással viszont vannak eredményeink a stratégiai együttműködésben.

Orbán Viktor és Aleksandar Vučić szerb elnök. Korábban elképzelhetetlen volt a mostani magyar–szerb viszony. Fotó: MTI/Máthé Zoltán

A magyar minta másolható

Ha mi képesek vagyunk a jövőbe mutató magatartásra a XIX. és főleg XX. századi sérelmeink ellenére (trianoni országvesztés, 100 ezernél több magyar legyilkolása, 1 milliónál több külhoni magyar otthonából elűzése és megszámlálhatatlanul sok magyar erőszakos beolvasztása), akkor a Fényességes Nyugat is felülemelkedhet az oroszgyűlöletén. Ha Európa nem akar senki golyófogója lenni, hanem alanyi jogon akar létezni, akkor meg kell érkeznie a valóságba, és megdolgozni a függetlenségéért. El kell engednie a genderforradalomból, tömeges bevándoroltatásból és klímakommunizmusból álló woke-ideológiacsomagot (a magyar minta másolható), és helyette a gazdasági jelentősége visszanyerésén munkálkodni. Dolgoznia kell a demográfiai fennmaradásán idegen kultúrák betelepítése nélkül (a magyar minta másolható). Ki kell építenie a saját katonai képességeit, de nem az amerikaiak kedvéért az oroszok ellen, hanem azért, hogy újra komolyan vehető tényező legyen.

Az USA persze nem fog ennek örülni, ezért az európaiaknak el kellene kezdeniük agyalágyult bürokraták meg amerikai ügynökök helyett vízióval rendelkező, szívükben is európai vezetőket megválasztani az országaik élére (a magyar minta másolható).

Az Európai Unió most az Egyesült Államoknak csicskul védelemért az oroszoktól rettegve, miközben az oroszoknak is csicskul a gázért, aztán a saját kisebb tagállamain veri le a frusztrációit. A sarkára állt Európában viszont még mindig benne lehetne a gazdasági potenciál, hogy ne legyen könnyűszerrel megkerülhető. Ennek az Európának kellene az amerikaiakkal és az oroszokkal is korrekt, de bizonyos távolságot megtartó viszonyra törekednie, hogy közben megőrizze a saját mozgásterét (a magyar minta másolható).

Nyilvánvaló, hogy mindez most csak vágyálom, amikor az Európát vezető agyalágyult bürokratáknak és amerikai ügynököknek az egyetlen ötletük, illetve egyetlen feladatuk teljesen hozzásimulni az amerikai külpolitikához. A másik lehetőségünk viszont az, hogy olyasmi amerikai játékszerré silányul az egykor a világot domináló földrészünk, amilyen most a latin-amerikai térség.

Vezető kép: MTI/EPA/AFP/Gerard Julien