„Bennem a noteszem volt a legjobb. Vagy az a hálózat, akiket én ismerek” – mondta egy műsorban a tévés-producer Radnai Péter, amikor arról kérdezték, hogyan került a nyomtatott sajtót képviselő Playboyhoz. Ő, Frei Tamás és Hardy Mihály is a moszkvai MGIMO újságíró-szakán végeztek, együtt dolgoztak az Antall-kormány alatt a hamisítási botránnyal ismertté vált Bánó András-féle Egyenlegben, majd különváltak útjaik. Érdekes, hogy Hardy és Radnai az MGIMO elvégzése után rögtön a tévé moszkvai tudósítója lett, Frei pedig a világot járta, így vált ismertté, amíg bele nem bukott a bérgyilkosos-riportba. Persze ő is felállt, most kávézólánca van, sikerkönyveket ír, de Hardy és Radnai is mindig megtalálta a számítását. Íme, a MGIMO-s újságírók, egyben médiaháborús veteránok bemutatása! (Első rész.)
„Bennem a noteszem volt a legjobb. Vagy az a hálózat, akiket én ismerek” – Radnai Péter.
„Szerencsés időben voltam jó helyen” – Hardy Mihály.
„… nem Orbán Viktorra akarom kihegyezni a történetet, és nem azt akarom, hogy öljék meg” – Frei Tamás.
Előző cikkemben azokat az embereket mutattam be, akiket a rendszerváltás előtt a kádári Külügyminisztérium küldött ki a moszkvai MGIMO-ra (amelynek hátterét előző írásomban már bemutattam). Most az újságírókkal folytatom, „tollforgatóként” ez különösen kedves téma számomra, nem véletlen, hogy a Hamvas Intézetnél folytatott kutatásaim és cikkeim jelentős részének a sajtótörténet a tárgya (lásd mondjuk itt és itt). Kimondottan érdekes, mi történt azokkal a tehetségekkel, akik Moszkvából hazatértek. Többségük a rendszerváltás alatt és után állt munkába,
ebben a cikkben azt mutatom be, hogyan futott össze három Moszkvában végzett újságíró Bánó András dicstelenül megszűnt Egyenlegénél.
Nagyon sokat tanultam a Hitler-féle egyetemen!
Felütésként kénytelen vagyok tisztázni, mit jelentett az MGIMO-ra járni a rendszerváltás előtt (a Szovjetunió csak 1991 utolsó napján bomlott fel hivatalosan). Olyan dezinformációs, hazug korban élünk, ahol sokan megpróbálják relativizálni, egészen szélsőséges esetben az Oxfordhoz hasonlítani az MGIMO-t. Ezért is szükséges ez a bevezető, amelyben most szándékosan nem említem a KGB-szálat (mert az csak a hab a tortán). Az iskolát 1944-ben, a második világháború egyik legsötétebb évében alapították a Szovjetunióban, akkor, amikor az európai történelem talán két leghírhedtebb diktátora, Hitler és Sztálin és két legkegyetlenebb rendszere állt szemben egymással.
A két diktatúra hasonlóságát ma már – a valamiért még mindig szalonképesebbnek számító szélsőbalos, ill. szélsőjobbos történelem-hamisítókon kívül – talán senkinek sem kell magyarázni.
A következő hasonlat viszont nagyon is helyénvaló.
Képzeljük el, hogy Hitler 1944-ben megalapítja Berlinben álmai egyetemét. Mondjuk, hogy a médiatanszéket – hiszen róluk lesz most szó – Joseph Goebbels legtehetségesebb munkatársa vezeti, de maga a propaganda-miniszter is sokszor előadást tart a tanulók legnagyobb örömére.
A “tudás temploma”, a Bécsi Egyetem Hitlerék alatt / Fotó: Fcit.usf.edu
A náci birodalom megnyeri a háborút, Hitler az ötvenes évek elején meghal, de a magát újra és újra „megreformáló”, a koncentrációs táborokat lassan felszámoló rezsim egészen a kilencvenes évek elejéig tartja magát. (A témát sokan feldolgozták már).
Eljön a „rendszerváltás”, ahol nem, hogy nem lökik félre, de még csak át sem világítják a csatlós országokból a náci egyetemre kiválasztott, majd hazájukba visszatért diplomatákat, újságírókat, gazdasági szakembereket, akik továbbra is kulcspozíciókat kapnak, híres médiaszemélyiségekké, elismert üzletemberekké, nagykövetekké, politikusokká válnak.
És ha később néha el is árulják, hova jártak, akkor sem beszélnek mondjuk arról, hogy amíg ők a kiválogatottak csodás berlini (moszkvai) életét élték, addig másokat megfigyeltek, tönkretettek vagy éppen összevertek azért, mert felvettek egy kokárdát március 15-én. Ennyit bevezetésként.
Gondosan kiválogatott újságíró-palánták
Most ugorjunk a nyolcvanas évekbe. Az iratok szerint az újságíró-palánták többségét a kádári állambiztonság irányította Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MUOSZ) (cikkem itt), illetve a média területén mindenható Tájékoztatási Hivatal (TH) küldte ki.
Bár a Moszkvában végzettek által terjesztett legenda szerint nagyjából az utcáról betévedt emberek is kimehettek, erről természetesen szó sem volt.
Érdemes ebből szempontból elolvasni a rendszerváltás idején már az új világra készülő Népszabadság cikkét, amely 1989 júliusában már megtehette (és mivel az új világra készült, meg is tette), hogy védelembe vesz egy Fidesz-tagot:
„Kizáró ok-e a Fidesz-tagság?”
című cikkben egy elutasításról írtak. „Fidesz-tagsága miatt utasították-e el Belényessy Zsuzsa felvételi kérelmét a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézete nemzetközi újságírószakára?” – kérdezi felvezetésében az írás szerzője.
Megkérdezték / Forrás: Arcanum.hu
„… az ELTE Ságvári Endre Gyakorló Gimnáziumának végzős hallgatója az év elején sikeres vizsgát tett, ám az ilyenkor szokásos bizottsági beszélgetés során elutasították. Utóbb azonban kiderült: két olyan diáktársa is szerepel a felvettek között, akik az övénél kisebb pontszámot értek el. Felkerestem Belényessy Zsuzsát, aki egyébként az adásban (168 óra – MG) nem szólalt meg. Fentieket megerősítette, s elmondta, hogy a felvételi beszélgetés során politikai kérdések is szóba kerültek. Megkérdezték tőle, miért lépett ki annak idején a KISZ-ből, s miért lett a Fidesz tagja. Közölték vele, hogy a Szovjetunióban Fidesz-tagként nem tevékenykedhet, az ottani hatóságok csak a KISZ-t, illetve utódszervezetét (a Gyurcsány Ferenc-féle DEMISZ – MG) ismerik el.
A beszélgetés légköréből, a bizottsági tagok reakcióiból nyilvánvalóvá vált számára, hogy politikai meggyőződése bizalmatlanságot keltett.
Rátkai Ferenc művelődési miniszterhelyettest arra kértem, öntsünk tiszta vizet a pohárba. Bár kétségtelen, a 168 órában a minisztérium képviseletében Szilassy Attila osztályvezető már elismerte, hogy hibát követtek el.”
Ezután Rátkai magyarázkodott, majd az új idők új széljárásához igazodva biztosították az olvasókat arról, hogy a hölgy vagy az akkori vagy a következő évfolyamon mindenképp helyet kap (és természetesen kettőzött erővel megfigyelik, vélem talán joggal). Rátkai elvtárs ekkor már a megreformálás erejében hitt: „Az ilyen >káderező< felvételi aligha tartható gyakorlat” – újságírói felvetésre a miniszter így válaszolt: „Egyetértek. A külföldi továbbtanulás és ösztöndíjak elbírálásánál megszüntetjük az idejét múlt >elbeszélgetéseket<.
Ezentúl kizárólag a tárgyi ismeretek és a rátermettség alapján szabad dönteni.”
A kulcsszó: ezentúl. Ez a cikk 1989 nyarán jelent meg, képzelhetjük, hogy korábban hogyan „káderezték le” a leendő hallgatókat. És most ugorjunk.
Hardy Mihály, Frei Tamás és Radnai Péter is tagja volt annak a csapatnak, amely a Magyar Televízió Egyenleg című műsorában dolgozott Bánó András alatt. Hardy 1980-ban, Frei 1991-ben, Radnai 1993-ban végzett Moszkvában.
Az Egyenleg és a bevágott árpádsávos fiatal
Az MDF-kormány alatt a tévében afféle belső ellenzékként működő, „független” (ez a kifejezés még nagyon sokszor előkerül, azóta is kedvelt címke) Egyenleg éppen 1993-ban szűnt meg, miután belebukott a médiaháború egyik legismertebb botrányába. Az ügyet azóta is különféleképp magyarázzák a szekértáborok. Nézzük először a Népszava olvasatát: „1992. október 23-án a Kossuth téren Göncz Árpád államfő nem tudta elmondani ünnepi beszédét – kifütyülték. Az esetről az Egyenleg is tudósított és arról is beszámolt, hogy egy árpádsávos zászlót lengető fiatal mellett neonácik is ordítoztak. Több hónappal később – 1993 júniusában – a Híradó azzal állt elő, hogy az Egyenleg meghamisította az egykori képeket, mert a téren nem is volt ott a zászlós fiú. Vizsgálatok követték egymást, mígnem a hatalom döntött. A teljes elnöki jogkörrel felruházott alelnök (tejfa), Nahlik Gábor 1993. október 26-án felfüggesztette Bánó András főszerkesztőt, az egy évvel korábbi adást szerkesztő Hardy Mihályt és Losonczi Líviát, valamint az egykori riportot készítő Fehér Mártát.”
Császár Attila és Bánó András vitatkozik /Fotó: Blikk
Ennél a beszámolónál jobb szívvel ajánlanám az általam, általunk felettébb tisztelt Horváth Attila jogtörténész (most már alkotmánybíró) tanulmányát (A magyar média a rendszerváltástól 1998-ig). Horváth Attila a téma, témák (médiaháború, sajtó és állambiztonság) avatott kutatója, az esetről a történészek mértéktartásával ezt írta: „Az Egyenleg című hírműsor esti tudósításában a botrányt úgy tüntette föl, mint ha a köztársasági elnökbe a téren jelenlevő neonácik fojtották volna bele a szót. A televízióban mutattak egy szkinhedet, aki árpádsávos zászlót lengetett, s külön kinagyították a sapkáján levő jelvényt, amelyből a képernyőn semmit se lehetett látni, de azt mondták, hogy fasiszta jelvény. Az elkövetkező napokban az Egyenleg többször is levetítette a zászlólengető fiút, egyszer-kétszer pedig Göncz Árpádot is, aki tehetetlenül áll a Parlament lépcsőjén.
A gyakori ismétlések azt eredményezték, hogy előbb a hazai sajtó, majd a külföldi újságok is arról kezdtek cikkezni, hogy fasiszta szélsőségesek megakadályozták a köztársasági elnököt ünnepi beszédének elmondásában. A Népszabadság az eset után csak az október 27-ei számában 15-féle különböző műfajú szöveget közölt.
Mindegyik egyöntetűen azt sugallta, hogy október 23-án a köztársasági elnök azért nem tudta elmondani a beszédét, mert szervezett náci és bőrfejű csoportok provokálták…
Mondjon le! Az egyik cikk a Népszabadság 27-ei számából / Forrás: Arcanum.hu
Így teljesen elsikkadt az a tény, hogy Göncz Árpádot elsősorban egykori ’56-os bajtársai fütyülték ki, akik elégedetlenek voltak elnöki működésével, mert – többek között – nem írta alá az igazságtételről szóló törvényt (a híres Zétényi-Takács-féle tervezet – MG), és nem járult hozzá, hogy rajta kívül más ’56-os elítélt is felszólalhasson a Kossuth téri megemlékezésen”.
“Leleplezés” / Fotó: 168 óra
Hadd jegyezzem meg, hogy ez volt az az időszak, amikor az Antall-kormányra minden eszközzel rá akarta húzni a sajtó jelentős része a horthysta, antiszemita jelzőt. (Pár éve kiderült, hogy az egyik állítólagos “neonáci” egy későbbi MSZP-képviselő volt). Visszatekintve külön érdekes, hogy ekkoriban két egymással szemben álló híradó ment a közszolgálati tévében (képzeljük el, hogy egymás után megnézzük most az M1 és az RTL Klub hírműsorát). Nem véletlen, hogy a manipulálás gyanújára az “ellenfél”, A Hét hívta fel a figyelmet: „A felfedezésről beszámolt A Hét című televíziós műsor – idézi fel tanulmányában Horváth Attila.– … megszólaltatták Suha György rendőrségi szóvivőt, aki az alábbiakat nyilatkozta:
A képen látható fiatalembereket korábban rendőri intézkedések kapcsán őrizetbe vették, így ők semmiképpen sem lehettek a Göncz-beszéd ideje alatt ott a Kossuth-téren.
Vagyis ezen állítások szerint az Egyenleg meghamisította a történteket. Egy héttel később a zászlólengető fiú ezzel egybehangzóan nyilatkozott. Bánó András ezzel szemben 1993. június 23-án sajtótájékoztatót tartott és ott a következőket mondta:
>Én egy hetedik érzéktől vezérelve eltettem ezt a muszterkazettát, ezt a vágatlan kazettát egy széfbe.<.
.. Ezt a videót elkérte Nahlik Gábor alelnök Bánótól, és elküldte a Sony cég európai központjába. A Sony szakvéleménye szerint:
A szalag egyáltalán nem camcorder felvétel, hanem egy, az azt követően stúdiómagnón montírozott szalag.<
Muszter, kérem szépen, muszter. Vagyis nem, nem muszter, nem muszter. Középen Hardy és Bánó / Fotó: MTI
Bánó a következő sajtótájékoztatóján már izzadtan, homlokát törölgetve magyarázkodott (ő nem beszélt muszterről), de eltávolították a tévétől. Vele együtt később az Egyenleg teljes stábja felállt, Hardyval, Frei Tamással együtt (Radnai is a műsor munkatársa lehetett, ezt onnan gondolom, hogy társszerzője az Egyenlegről megjelentetett, később ismertetett könyvnek).
Szerencsénkre megtekinthető a következő felvétel, így eldönthetjük, kinek hiszünk inkább. Nem kell pszichológusnak lennünk ahhoz, hogy meglehetősen furcsának találjuk Bánó mondandóját, előadásának stílusát, homlokának törölgetését, tovatűnő magabiztosságát. Arról nem beszélve, hogy saját magát hazudtolta meg (muszter vagy nem muszter, ez itt a kérdés):
Természetesen Bánót és a többieket a szekértábor egyik oldala azonnal hősökké avatta. A Demokratikus Charta tüntetést szervezett „a sajtószabadság védelmére”, hiszen – ahogyan Beszélőben fogalmaztak – megszüntették „az egyetlen kormánytól még független hírműsort”.
Kifejezetten szórakoztató utólag olvasni Eörsi István írását, aki szerint azért kell az általa nagyra becsült Bánó mellett tüntetni, mert ha hibázott is, azt csak az IGAZSÁG kedvéért tette.
Bánó „a jelek szerint elkövette azt a hibát, hogy erősíteni akarta az igazságot. Csakhogy az igazság erre nem szorul rá” – írta Eörsi a tévés egyetlen rossz döntéséről. Félelmetes, ugye? E logika szerint, ha az IGAZSÁG nevében manipulálunk, akkor a megbocsátható és nagyrabecsülésre méltó esemény.
Szegvári Katalin Balatonfüreden / Fotó: MTI
Az Egyenleg ügyéről Szegvári Katalin riporter – aki a Kádár-rendszerben a Belügyminisztérium ügynöke volt – írt nem kicsit hatásvadász címmel (Egyenleg avagy egy politikai gyilkosság anatómiája?) könyvet, amelynek fülszövegében – és nem szakadt le az ég – „koncepciós pert” emlegettek.
Koncepciós per vagy sem, az áldozatnak beállított Bánó simán megnyerte az ügyeket a bíróságon, ahogyan azt a koncepciós perek során amúgy teljesen megszokott…
Bánó kollégáival még egy könyvet is kiadott az esetről, ennek ismertetéséből kiderül, hogy a három MGIMO-s palánta egykor az ő csapatában volt. Érdekes, hogy Bánó máshol sem dolgozhatott nyugodtan: 2007-ben félmillió forintra bírságolta a Magyar Televíziót (vagyis a Napkeltét) az ORTT testülete, mert két társával „problematikusan” faggatta Morvai Krisztinát, az eredeti témától eltérően újra és újra antiszemitizmussal vádolva. Majd egy évvel később egyenesen „letiltották” a NapTv-től (a cikkek szerint Gyárfás Tamást ügyesen megkerülve), ezután hosszú-hosszú évekig az ATV-ét erősítette, mielőtt 2016-ban a Heti Tv-hez, „Európa első zsidó közösségi televíziójához” igazolt.
Az Index korábbi cikkének vezető fotója / Forrás: Index.hu
Frei: Ifjú titánból kávézólánc-tulajdonos
Menjünk tovább. A Bánó által “felkarolt” három moszkvai növendék közül kétségtelenül Frei Tamás a legismertebb név. Freit az iratok szerint a Tájékoztatási Hivatal küldte ki és említettem, hogy 1991-ben tért haza. Életrajza szerint az Egyesült Államok Információs Hivatalában (!) tanult médiamenedzsment szakon, de dolgozott a Svájci Rádióban is. 1988-tól a 168 Óra külső munkatársa volt (Moszkvából), 1991-es hazatérése után a külpolitikai rovatban dolgozott. Aztán került Bánó alá.
Saját könyve szerint „ifjú titánként” lépett a „haditudósítói mezőre”, megjárta Szomáliát és Kolumbiát, a dél-amerikai országban 1993-ban elkapta a drogkartell és csak nagy szerencsével úszta meg a kivégzést.
Hogy mekkora csillag volt akkoriban, azzal kapcsolatban hadd idézzem fel Siposhegyi Pál írását (megjelent a Kapu folyóiratban 1995-ben): „Miután televíziót mindenki néz, tessenek nekem mondani egyetlen olyan televíziós személyiséget, aki az elmúlt öt esztendőben vált ismeretlenből meghatározó tehetséggé. Én összevissza egy ilyet tudok. Az ifjú Frei Tamást, aki valódi sztárriporterré nőtte ki magát, rendkívüli képességeinek és kiváló felkészültségének köszönhetően.”
A kilencvenes években indult Frei-dossziét majdnem az egész ország nézte (magam gimnazistaként a kisebbséghez tartoztam, egyáltalán nem fogott meg sem a műsorvezető karizmája, sem a hatásvadász műsor).
Frei Friderikusz Sándorhoz hasonló csillaggá nemesedett, amíg 2001-ben átmenetileg „ki nem hunyt” az emlékezetes bérgyilkos interjúval.
Friderikusz és Frei / Forrás: Hogyvolt.blog.hu
Az elképesztő ügyről azóta is annyit írnak, hogy hosszabban nem is térnék ki rá. Az mondjuk külön szórakoztató, hogy éppen Juszt László találta meg, egymással pereskedett a két tévés kolléga. Különböző bulvárlapokban támadták egymást, Juszt Frei “legendás” dossziéit sem kímélte: „Jó néhány éve Frei készített egy »riport sorozatot«, amelyben – mondjuk ki kereken – nem mindíg az igazság vitte a főszerepet… Például, amikor elvitt két kollegát az »északi-sarkra«, s jégkunyhókban élték mindennapjaikat. A kollegák lelke rajta, ha nem mondják el, hogy »hol is volt az északi sarok«?”
A bérgyilkosos riportból hatalmas botrány lett, Gyöngyössy Bence programigazgatónak és Piller András vezérigazgatónak távoznia kellett az RTL Klubtól, amely felfügesztette Freit, aki külföldre távozott. Szegény Vitray Tamás pedig csak azt sajnálta, hogy Juszt nem tartotta be a szakma (vagy inkább a “brancs”), illetve a kollegalítás (azaz az elhallgatás) szabályait: „Ez a két ember – Juszt és Frei – valaha ugyanannál a híradónál dolgoztak. Ha Jusztban van egy szikrányi kollegialitás, akkor a riport után négyszemközt figyelmezteti Freit a nyilvánvaló hibákra.”
Vidám vasárnap / Fotó: 444.hu
Frei Tamás mostanára népszerű író és sikeres üzletember lett, számos kávézója van már. E cikk szerint egyébként „nem akarta megölni Orbán Viktort” és amúgy megvan a véleménye a mai Magyarországról. A „hazai közéletet borzalmasnak, az itthoni légkört rossznak, az ország helyzetét szomorúnak ítéli meg”. „Ennek ellenére most jobb hazajönni, mint korábban, mert azok a fiatalok, akik már megjárták a világot, tapasztalatot, nyitottságot, ismereteket szereztek, hazatérve megteremtik azokat a tereket, amiktől jobban lehet élni. A tehetséget nem lehet legyalulni” – mondta Frei. Főleg, ha Moszkvában képezték – tehetjük hozzá.
Radnai Péter / Forrás: NAVA
Radnai Péter és az ő notesze
Radnai Péter Freijel csak néhány évet járt a moszkvai egyetemre, két évvel később, 1993-ban végzett. A cikkem elején elhelyezett idézet tőle származik.
„Bennem a noteszem volt a legjobb. Vagy az a hálózat, akiket én ismerek”
– mesélte egy bulvárműsorban önfeledten arról, hogyan választották ki a Playboyhoz, annak ellenére, hogy sohasem dolgozott a nyomtatott sajtóban korábban. De ne szaladjunk ennyire előre. Radnait a levéltári iratok szerint a MÚOSZ küldte ki Moszkvába, diplomája megszerzése után is ott maradt, hiszen évekig a Magyar Televízió moszkvai tudósítója volt (ilyen fiatalon azért ez kalaplengetést érdemel). Későbbi bulvárinterjújában ezt mondta: „Én ’89-ben mentem ki, akkor, amikor már a berlini fal leomlott. Utólag azt mondom, kicsit furcsa ötlet volt. Akkor még éppen nem voltak Magyarországon újságíró-iskolák… Nagyon sokan végeztek ott… Csak most már nem mindenki ezt mondja elsősorban… Hardy Misitől Frei Tamásig… Tök jó, hogy így jött össze… Semmire nem emlékszem arra, amit tanultam. Ha valami, akkor a nyelvek… Ha valamit tanultam, akkor a túlélés”.
Érdekes az egész magyarázat: „furcsa döntés”, berlini fal, semmire sem emlékszik arról, amit tanult, de a legkülönösebb az: nem voltak Magyarországon újságíró-iskolák. Ismétlem: Radnai Pétert az iratok szerint a MÚOSZ javasolta, az a szervezet, amelyet a Kádár-rendszerben a háttérből az állambiztonsági hírszerzés irányított (ez persze nem azt jelenti, hogy mindenki be volt szervezve) és amelynek saját újságíró-akadémiája volt. Igaz, a visszaemlékezések szerint ahhoz a képzéshez előbb el kellett végezni egy egyetemet. Ezek alapján úgy látom, azért lehetett tanulni itthon is, nem volt “kötelező” kimenni Moszkvába. A legkülönösebb az, hogy “semmire sem emlékszik”, míg mások éppen a kitünő képzést emelik ki és emelik cinikus csúsztatással az MGIMO-t az Oxford vagy a Cambridge mellé.
Szintén furcsa, hogy a berlini fal leomlását említette, nem vagyok járatos az MGIMO-n, de a korabeli cikk szerint a Fidesz-tag lányt a tavaszi-nyári felvételin utasították el, szóval nem igazan értem, miért ment volna Radnai csak 1989 novembere (amikor leomlott a fal) után Moszkvába? Arról nem is beszélve, hogy az iratok szerint 1993-ban végezte el az ötéves egyetemet, így az ötéves képzésre 1988-ban kellett volna kimennie. (Kövessy Róbert filmrendező hozzászólása szerint ’88-ban még harmadikos gimnazista volt Radnai, ez alapján lehet, hogy 1989-ben ment ki. ) Talán ő emlékezett rosszul, talán az iratok tévednek vagy talán most már igen jól hangzott a rendszerváltozás szimbólumának tekintett novemberi esemény felemlegetése?
Ne vegyük el, hogy Radnai Freihez és Hardy Mihályhoz hasonlóan tehetséges volt. Nem véletlen, hogy már a kilencvenes években levetítette a magyar televízió „Moszkva-Átalakulás közben” című riportfilmjét, sőt, az amerikai CNN is díjazta egyik anyagát (talán éppen ezt). Említettem, hogy őt is felsorolták az Egyenleg stábjában, gondolom, külsős anyagokat készített. Tény, hogy Moszkvából 1997-ben hívták vissza (a korabeli cikk szerint Chrudinák Alajos ammáni tudósítóval együtt), ezután a tévénél helyezkedtek el. 1998-ban már a nagy Vitray Tamás beszélgetett vele (Ötszemközt), ekkoriban régi egyetemi társával, Frei Tamással dolgozott, hiszen 1998 és 2000 között a Frei Dossziénál kapott szerepet. Ezután váltott, a kereskedelmi tévéknél volt, majd ő lett a magyar társadalom agymosásában tevékeny szerepet játszó úttörő alpári műsorok (Big Brother, Nagy Ő) producere. Ezután került a Playboyhoz, ennek kapcsán is készítette el vele Szily Nóra azt a beszélgetést, ahol a régi moszkvai időket is felelevenítette.
A kedélyes beszélgetésbe még az a szívmelengető történet is belefért, amikor egy tudósítás erejéig visszatért Moszkvába.
A következő feladattal ünnepelte moszkvai tudósítói munkájának tízéves évfordulóját: .„Idén volt egy fantasztikus dolog… Nosztalgiából el tudtam menni, amikor a Gyurcsány Ferenc aláírta a Déli Áramlatról szóló megállapodást, akkor kilobbiztam, hogy elmehessek Moszkvába és csináltam egy tudósítást róla” – mesélte.
Döntsd a tőkét, ne siránkozz / Fotó: Index.hu
Tény, hogy Radnai is sikeres ember. A Népszava róla ezt írta: „2004-től hat évig a Playboy magyar kiadásának főszerkesztője. Jelenleg a Ringier televíziós produkciós vezetője. Sokfelé járt a világban, és közben sok ötlete támadt. De akkora sikerrel egyik sem kecsegtetett, mint a Rubik kockát formázó múzeumé, amely öt éven belül megépülhet Budapesten”. Ehhez a tervhez néhány éve a kormány és Orbán Viktor miniszterelnök támogatását is megnyerte, igaz, azóta – úgy tűnik – elhalt az ügy.
Hardy: Gorbacsov, Egyenleg, Tesco, Airport
Rács mögött – bezárták a TV3-at, jobbra Hardy Mihály / Forrás: Arcanum.hu
A Radnaiéknál idősebb Hardy Mihályt is csak röviden mutatnám be. A magyar apától és orosz anyától származó újságíró 1980-ban végzett Moszkvában, ezután hazatért és az MTV híradó külpolitikai hírszerkesztője lett. Aztán – mint később Radnai – 1985 és 1991 között a Magyar Televízió moszkvai tudósítójaként dolgozott. Rovatom olvasói pontosan tudják, mi kellett ahhoz, hogy valaki a Kádár-rendszerben Moszkvából tudósíthasson. Maradjunk annyiban, hogy nagyon megbízhatónak kellett lenni.
Mivel az MGIMO kapcsán mindig felmerül a KGB szerepe, különösen érdekes az a régi televíziós anyag, amelyet Hardy adott 1988-ban Moszkvából (a NAVA oldalán megnézhető a varázslatos felvétel). Nem azért, mintha azt gondolnánk, hogy Hardy a szovjeteknek (vagy akár a magyar állambiztonságnak) dolgozott, de mindenképpen unikális a felvétel. Hadd idézzem a leírást: „Viktor Csebrikov tábornok, a KGB parancsnoka Pravda című újságnak adott nyilatkozatában említést tett a sztálini törvénysértésekről, a SZU elleni fokozódó kémtevékenységről és a nyugati ügynökök leleplezéséről”.
Orosz tél, magyar nyár, pekingi ősz, prágai tavasz – Hardy elvtárs Moszkvában / Fotó: Nava.hu
Hardy ezután hazatért, itthon társaihoz hasonlóan befutott, 1992-ben már a MÚOSZ szóvivője, két évvel később már alelnöke – főtitkár Bencsik Gábor –, közben a Báno-féle Egyenleg főszerkesztő-helyettese lett, ő szerkesztette a híres, hírhedt (az igazságért semmi sem drága) anyagot, ami után felfüggesztették.
Nem mellékes, hogy az ismert hátterű MÚOSZ a botrány után választotta meg alelnöknek, Vitray itt nem panaszkodhatott volna a “kollegalitás” hiányára.
Ezután Hardy is váltott. Kereskedelmi tévéknél (TV3, ATV) és cégeknél is megfordult, jó állásokat kapott mindenhol. Nem éppen a függetlenségéről vált ismertté. Az Árokásókat (jobb és baloldalit) összegyűjtő remek blog nem véletlenül választotta be őt is – ahogyan egyébként Bánót – a száz első helyezett közé. A cikk szerint Hardy a szerzője annak „legdurvább, legvisszataszítóbb” (ma már fel sem kapnánk a fejünket egy ilyen írásra…) 2002-es publicisztikának, amelynek Orbán Viktor volt a célpontja. Néhány idézet a blogból – azaz Hardytól: „Kiestél a szerepedből, és most itt áll egész Magyarország, és döbbenten látja: lehullott a lepel, megmutattad az igazi arcodat… Nehéz lenne elleplezni, hogy hasonló fenyegetéssel, hasonló hangnemben Európában általában a szélsőjobb szónokai szoktak érvelni.”
Ismerős üzenet? Csak nem az Egyenleg-ügyből?
Nem sokkal később Hardy már a Tesconál kapott munkát, most a Budapest Airport kommunikációs vezetője. Saját múltját persze ő is megmagyarázta. Jellegzetes a vele készült interjú címe: „Szerencsés időben voltam jó helyen”. Az egész beszélgetés a megszokott relativizálásra épül (de ez amúgy is nagy divat, mostanában is). Jellemző, hogy a kommunista híradóra emlékezve ezt mondta: „A Matúzné híradója nagyon jó iskola volt, lehet bármit mondani rá, pártállam ide vagy oda, mint híradós szervezet nagyon jól működött.”
A jó iskolát vezető Matúz Józsefnéről (született Radnai Rózsa) csak annyit, hogy 1957 májusától volt a hírműsor főszerkesztője, tehát a kádári megtorlás idején kezdte a pályafutását. Hardyék jó szívvel emlékeznek rá, Aczél Endre cikkéből már-már egy marxista idol tárul elénk.
Ebből a három portréból, a közös kezdetről (MGIMO), tanulóiskolából (Moszkva, moszkvai tudósítás), majd befutásból (a hírhamisítási ügybe belebukó Egyenleg és Frei-dosszié) talán összeáll egy kép, s arra is választ kaphatunk, hogy a nyilvánosság és a reklámpiac pozíciói miért is annyira bevehetetlenek – még ma is – a jobboldalinak bélyegzett média számára. Cikkem folytatásában azokról az MGIMO-sokról írok, akik a kétezres években a Figyelőnél dolgoztak együtt, ők nem Moszkva, hanem elsősorban Brüsszel és London felé nyitottak.
Kell-e mondanom, hogy ma legtöbbjük a függetlenségért harcol.
http://hamvasintezet.hu/hu/
Facebook
Twitter
YouTube
RSS