Magyarország iszonyú ellenszéllel dacol. Legkésőbb a migránsválság 2015-ös kitörése óta napi szinten tapasztalhatjuk, milyen zsigeri gyűlölettel ront neki a nemzetközi progresszív–globalista hálózat mindennek, ami nem a magányosan fényűző kozmopolita fogyasztó. Gyűlölt ellenségük a vallás, a nemzet és a család. Magyarország – nem kevés kurucsággal – mindhármat zászlajára tűzte, miután 2010 tavaszán megszabadult az MSZP–SZDSZ-től; ezzel olyannyira magára haragította a hálózatot, hogy az már 2011-ben megkísérelte elmozdítani a kétharmados nemzeti kormányt. A körülmények azóta se javultak, legfeljebb mi lettünk combosabbak, és ilyen helyzetben különösen nehéz építeni. Márpedig építeni kell, mert kuruckodással csak háborúzni, béklyókat lerázni lehet, fejlődni nem. A Tihanyi jobboldal című zsebkönyv arról tanúskodik, hogy a magyar jobboldal erősen keresi, mit akarjon felépíteni, de arról is, hogy még nem teljesen találta meg.
Négy évig el lehet kormányozgatni csak úgy buliból – jó néhány országban megcsinálták már ezt különböző pártok, a demokrácia végtelen dicsőségére. Ha viszont egy politikai erőnek megadatik tizenhat vagy több év, ott már komoly felelősség van.
Politikai küzdelmünk tétje, hogy korszak lesz-e a rendszerből (…) számára megfelelő kulturális korszakba kell ágyaznunk a politikai rendszert
– szögezi le a könyv záró tanulmányában Békés Márton történész, a Kommentár folyóirat főszerkesztője, kifejtve, hogy a politikai hatalom rendszerint a kulturális hegemónia következménye, s ezért, ha utóbbit sikerül lassan, csendesen lebontania az ellenoldalnak, utána látványosan omlik össze a politikai hatalom. Magyarország látszólag kilóg ebből a mintázatból, ám valójában csak a sorrend fordult meg. Nálunk az innovatív jobboldal át tudta venni a stabil politikai hatalmat annak ellenére, hogy a kulturális hegemónia a második világháború utáni erőszakos szovjetizálás óta a baloldal kezében van. A kulturális hegemónia átvétele nélkül viszont a politikai hatalom sem lehet tartós.
Azzal, hogy a jobboldal képes volt a gazdasági és jogi környezet nemzetelvű átalakítására, egy ideológiavezérelt, szűk csoport bulija helyett az egész társadalom ügyévé tette a nemzeti politikát – fogalmazta meg a könyvben található írásában Hegedűs Zoltán történész –, és egyúttal kitűzte maga elé az elvégzendő munkát is:
a 21. századi Magyarország időhöz és feladathoz illő kulturális kereteinek megteremtése, védelme, továbbfejlesztése.
Ki kell lépni a kuruc–labanc tengelyből
Mit is jelent a 16 év, amire megbízatása van az Orbán-kormánynak? A Trianonban meszesgödörbe lökött Magyarország ennyi idő múltán már túl volt az ellenségei által nem várt feltámadáson, gazdasági csodát és erejéhez képest elképesztő szociális fejlesztéseket vitt véghez, öntudati szempontból megerősödött, látványos építkezéseket hajtott végre, megreformálta az oktatási rendszerét és a tanárképzést, felvirágzott a filmipara, a világ egyik legjobb futballválogatottjával rendelkezett, és harmadik helyen végzett az olimpiai éremtáblázaton. Olyan alapokat raktak le a Horthy-korszak Magyarországának építői, amelyeket csak egy világháborús frontátvonulás, idegen megszállások és a kommunisták vérgőzös tombolása tudott elpusztítani. A felsorolásból jó néhány párhuzam mellett kitűnik, hogy nem kell aggódni, lesz-e teendő a jelenlegi kormányzati ciklus végéig.
A kommunisták több, mint négy évtizednyi nyílt diktatúrája, majd a rendszerváltáson átmentett hálózatuk további húszévnyi informális uralma nemcsak a gazdaságban, hanem az emberek gondolkodásában és lelkében is kegyetlen torzulásokat okozott. A diktatúra elkövetőit 1990 után hagyták nyugodtan átöltözni demokratává a gazdasági, titkosszolgálati és médiahálózatukkal együtt, és gáncsolhattak mindent, ami magyar, ami keresztény, ami konzervatív. Hiába törli föl velük rendszeresen a padlót a Fidesz a politikában, a kultúrában máig dominánsak.
Olyannyira, hogy jobboldali berkekben is jellemző a baloldal által megszabott kulturális keretekhez igazodás és a baloldali kánon elismerésére vágyás. De mégis kit érdekel a Bethlen István, Hóman Bálint, Kovács Béla és sokak elhurcolása, kitelepítése, meggyilkolása, Mansfeld Péter, Tóth Ilonka és pesti srácok ezreinek vére árán helyzetbe hozott média- és művészvilág főnökeinek meg az ő tanítványaiknak a véleménye?
Úgy tűnik, elég labanc van ahhoz, hogy sokakat érdekeljen. Közben jó kurucos móka négyévente megnézni, ahogy a baloldal – az őt finanszírozó külföldi globalista erők pénzével a kezében – beleáll arccal a betonba. Csakhogy a kuruc–labanc világ az hadszíntér. A konzervatív oldalnak ki kell találnia, hogy milyen legyen a békebeli, működő, boldog Magyarország, mert az kevés, hogy „nem olyan, mint a komcsik alatt”.
Miből lesz magabíró Magyarország?
Ezt a kitalálást hivatott előbbre vinni a Kommentár Alapítvány által kiadott kis könyv, amely címében a tihanyi Tranzitra, a jobboldal éves gondolatexpójára utal.
Békés Márton, a Tihanyi jobboldal felelős szerkesztője. Fotó: Hatlaczki Balázs/PestiSrácok.hu
A Tihanyi jobboldal egy gondolkodókönyv, amelyet nem lehet, és azt hiszem, nem is kell továbbgondolás nélkül olvasni. Megmozdítja az ember agyát, megerősítéseket ad, és esetenként áthuzalozza a gondolatait.
A Kommentár folyóirat elmúlt fél évtizedének válogatott írásait magába foglaló kötet visszatérő fogalma a „magabíró Magyarország”. Ez egy jó célkitűzés, hogy Magyarország változó körülményeken és korokon át megálljon a saját lábán, és egyúttal olyan legyen, ahogy az nekünk, magyaroknak jó, nem pedig bárki másnak. Ezt az elgondolást kell aprópénzre váltani.
Istennel, az általa teremtett világban
Kereszténység és globalista nyílt társadalom vívja egymással világok harcát immár európai hadszíntéren. A keresztény civilizáció elleni folytonos forradalom mára megsemmisítette az európaiak szent helyeit, eszményeit és tereit – foglalja össze Czopf Áron eszmetörténész az esszéjében. A teljes egyéni szabadság oltárán varázstalanított Európában azonban még mindig dühödt gyűlölettel szembesül a baloldal részéről a kereszténység és főleg a katolicizmus. Még mindig a progresszív erők kiemelt célja a gyenge és összezsugorodott katolicizmus megszentségtelenítése. Vajon miért? Azért – állítja a szerző –, mert a kultúránk gyökereiben még mindig ott van, még mindig meghatározza a gondolatvilágunkat, értékrendünket, és évszázadok forradalmi igyekezete sem tudta eltüntetni, csak tagadni és elhalványítani. Megoldásnak azonban ez az egyre pislákolóbb erő kevés. A profán, materialista, hanyatló Európa számára a keresztény hit és kultúra a remény. Ám ez munkát jelent, nem olcsó megváltást:
A kultúra (…) nem könyv, hanem olvasás; nem bámészkodás, hanem aktív jelenlét. A kultúrát nem nézegetni kell, hanem csinálni.
Czopf Áron. Fotó: mandiner.hu
A keresztény alapokon történő kultúraépítés igazát már nem kell bizonygatni, hiszen ez hozta létre ezredévvel ezelőtt Európát, amely még mindig ellenáll valamelyest a liberális–woke rombolásnak. Egyházi erőfeszítések nélkül azonban nem fog menni a konzervatív kultúraépítés, márpedig a pápával kezdődően ott is a liberális irányzat van hatalmon, amely több fontos kérdésben a liberális korszellemnek próbál megfelelni az örökkévalóság helyett, és ezért akár a krisztusi tanításból eredő dogmákat is képes mellőzni.
Ahogy szellemi kiindulópontként a kereszténység adja magát Európában, úgy kéne ugyanerről a talapzatról nekiindulni a természetvédelemnek, azaz teremtésvédelemnek. A természet faltól-falig kiaknázása, illetve az emberi méltóságot tagadó újpogányság helyett az isteni középút vezet a jövőbe, Vágvölgyi Gergely politológus írása szerint. Ebben a szemléletben az ember nem lelketlen, technokrata gyarmatosító és nem is szennyező ökológiai lábnyom, hanem felelősséggel megbízott gazda. A természet pedig nem egyszerű tárgyi erőforrás, de nem is az Isten maga, hanem az isteni teremtés tükröződése. Vágvölgyi holisztikus szemléletet sürget, ahol a természeti környezet védelméről szóló, katolikus erkölcsi alapokról induló diskurzus nem önmagában áll, hanem szervesen kötődik az életről, nemiségről, családról és társas kapcsolatokról szóló gondolkodáshoz.
Aligha vitatja jóérzésű ember ezt az gondolatmenetet; kétely inkább azzal kapcsolatban merülhet fel, hogy a kormány szellemi hátországából érkező bölcsészetből lesz-e gyakorlat. Lesz-e a teremtésvédelem hangsúlyozásából a környezetet figyelembe vevő ipar és tájgazdálkodás, illetve a sivatagosodást meggátló vízgazdálkodás?
Át tud-e jutni rövidtávú gazdálkodási és beruházási ellenérdekeken, egyéni boldogulásokon és politikai cicaharcokon keresztül az eredeti szándék?
Vágvölgyi Gergely. Fotó: mandiner.hu
Politikai és kulturális teljesítménnyel haladhatjuk meg Trianont
Trianon nem félresöpörhető, nem múlik el magától, hanem meg kell értenünk, le kell vonnunk a tanulságait, és túl kell magunkat dolgozni ezen a borzasztó tehertételen. Ezek derülnek ki Máthé Áron történész kiváló tanulmányából, és ezek miatt kötelező része egy ilyen könyvnek a Trianon-probléma. Szembe kell nézni magunkkal, de nem úgy, ahogy azt a nemzetközi baloldal és az éppen nyeregben lévők elvárják a bűnös történelműnek kikiáltott magyarságtól, ezzel elültetve bennünk a vesztes-tudatot és a megfelelési kényszert. Miközben idehaza a mítoszrombolás a fő motívum, a területszerző szomszédaink ugyanolyan hatékonyan hazudják le a csillagokat az égről, mint száz éve.
Mítoszokra márpedig szükség van
– szögezi le Máthé. A magyarságnak vissza kell kapnia a népmeséit történeti háttérrel megalapozott, korszerű változatban. Az akkori hibáinkat pedig meg kell tanulnunk nem elkövetni a jövőben. A magyar elit
- nem vette elég komolyan az ellenséges irredenta szervezkedést,
- nem keresett szövetségeseket a nemzetiségek körében,
- nem tudott nemzetként időben leválni az elbukó birodalomról, az Osztrák–Magyar Monarchiáról,
- nem vette észre a korfordulót, nem a tömegtársadalmaknak megfelelően politizált,
- hatalomba engedte a baloldalt, amely akkor építette le az állam működőképességét, amikor arra a legnagyobb szükségünk lett volna.
Az ilyen hibák jövőbeli elkerülése mellett meg kell haladnunk Trianont – állapítja meg Máthé Áron.
Máthé Áron. Fotó: mandiner.hu
A konzervatív közösségi cselekvés nem lehet „úri huncutság”, népi-nemzetinek kell lennie, vagyis az egész népnek a haszonélvezőjének kell lennie, nemcsak az uraknak.
A sérelmeink részletes elmesélésével ki kell lépnünk a tettes–áldozat értelmezési keretből a szomszédainkkal szemben, helyre kell állítanunk az önértékelésünket, és kezdeményező szerepet kell vállalnunk a Nyugat által alávetett, megosztott Közép-Európa emancipációjában.
Az őskonfliktus nem zárható le
Észszerű, hogy ezt az okfejtést a jobboldali kormányzás külpolitikai sikereit összefoglaló esszé követi a könyvben, László András nemzetközikapcsolatok-szakértőtől. A szerző bemutatja azt a diplomáciai irányváltást, amely az árral sodródó, másokhoz igazodó „jó tanuló” szemlélet helyett a nemzeti érdekeink védelmét helyezi előtérbe – ez tulajdonképpen ugyanaz a kezdeményező szerep, amely Közép-Európa kimentését is elérheti, ha a lehetséges szövetségeseink is felismerik a nemzeti érdekeiket.
A magyar érdek csakis a szuverenitás és a nemzetállam keretei között értelmezhető (…) a föderális Európa gondolata (Európai Egyesült Államok, nyílt társadalom) összeegyeztethetetlen a magyar érdekkel
– írja. A konzervatív vs. woke–liberális ideológiai történet tehát a külpolitikában nemzeti érdek vs. idegen érdek képletre redukálódik. Magyarország saját erőből oldotta meg a problémáit, az Európai Unióval és a Valutaalappal szembemenve megszabadult az adósságcsapdából, a saját útját járta a migrációs válság és a koronavírus-járvány során is, amiért heves, akár gyűlölködésig fajuló támadások érték. Azt viszont soha senki nem ismerte be, ha a magyar módszert igazolta az idő. Mindezek a konfliktusok ugyanis egyetlen pontra vezethetők vissza: a nyugati országok érdekei helyett a sajátjainkat kezdtük követni.
Elkezdtünk saját döntéseket hozni, és ezt nem szívlelik a gyarmattartóink, akiknek az tetszett, amikor gazdaságilag és politikailag is teljesen a markukban voltunk. Nem ezt szokták meg 2010 előtt, és vissza akarnak minket rángatni az akkori ügymenethez.
László András. Kép forrása: Youtube/XXI. Század Intézet
Kortárs konzervativizmus: kitalálás alatt
Ilyen felvezetés után tér rá a kötet az ideológiai fejtegetésre. Békés Márton elemzése szerint a meggyengült progresszív–globalista világrend taktikai kezdeményezésre fordítja az erőit, amitől patthelyzet alakult ki az antiglobalizációs erőkkel; ebből nincs más kiút, mint
máshol alkotni meg a középpontot,
vagyis áthelyezni a súlypontot a kritikáról és védekezésről arra, hogy mit akarunk megőrizni és fejleszteni. Nagyon fontos megállapítása szerint azon áll vagy bukik a dolog, hogy a konzervativizmus mer-e kellően antiliberális lenni. Ennek fényében viszont kincstári optimizmusnak hat, hogy lezárulónak minősíti a posztkommunista korszakot, miközben leírja, hogy
a politikai–gazdasági hatalmában megreccsent posztkommunista–liberális blokk máig szilárdan tartja idehaza a kulturális hegemóniáját.
Az európaihoz viszonyított fáziskésését ledolgozó amerikai nemzeti konzervativizmust „szellemi Marshall-segélynek” nevezi a szerző, ám a későbbiek során megnyugtatóan kiderül, hogy ez alatt inkább bátorítást és szimpatizáló gesztusokat ért, semmint szellemi tápanyagot. A liberalizmus elutasításán kívül ugyanis az amerikai és a magyar (európai) konzervativizmusnak nem igazán van közös alapja. Lehet vonzó az amerikai konzervatív újjáéledés meg a csillogó konferenciái, ha az amerikai konzervatívok – más híján – csak az ő országuk alapját képező protestáns, kapitalista, terjeszkedő pioneer mentalitáshoz akarhatnak visszatérni. Az ő szempontjaikat követve nem fogjuk meglelni a katolikus, feudális alapokra felépült, soknemzetiségű Európa alapjait.
Szembeötlő, hogy Békés Márton a nacionalizmusból indítja a konzervativizmus megfogalmazását. A nacionalizmusról azonban nem szabad elfelejteni, hogy a régi Európát lebontó liberális forradalom mostohagyermeke. A nacionalizmus az, amikor a modern embertől elvett Istene helyébe a nemzetisége lépett. Ha komolyan vesszük a Czopf Áron által ugyanebben a könyvben leírtakat, hogy vissza kell térnünk a „szent helyeinkre és szent szöveghelyeinkre”, akkor ott Istent fogjuk találni; sem a nemzetiségünk, sem más nem férhet őmellé.
Ettől persze kötelességünk hű magyarnak lenni, de vallási ihletettségű kultúrában ez a patriotizmus.
Hegedűs Zoltán. Fotó: mandiner.hu
A patriotizmus a lehető legélesebb ellentéte a hatvannyolcasok által meghekkelt világnak, amelyet Hegedűs Zoltán úgy ír le a könyvben, hogy a minden és mindenki fölé helyezett egyén vált korszellemmé, a hitet a tudatlanság és elmaradottság kategóriájába zárták, és mindezt úgy, hogy a progresszív elit elfoglalta a kulturális tér minden stratégiai pontját (média, film, színház, felsőoktatás, művészetek, könnyűzene). Ez olyan hatalom, hogy
az egyébként konzervatív érzelműek közül is sokan a liberális gondolati struktúra foglyává váltak,
sőt, ugyanez megtörtént a nyugati konzervatív és szociáldemokrata pártokkal is. A demográfiai válsággal küzdő, a liberális sajtó és NGO-k, a marxista egyetemi és kulturális szféra fogságában vergődő Európa ennek eredményeként ellökte magától azt a közös morális alapot is, amely összetartó birodalom híján is kulturális egységgé tette. Ebben az Európában kell összerakni a jövőbeli Magyarországot.
Hol gyökerezik az, amit keresünk?
Ennek a feladatnak a szervezési sarokpontjait foglalja össze Békés Márton úgy, hogy
a liberális világrend értelmezési kerete helyett saját viszonyítási pontokat, saját mércéket állítsunk fel, a saját értékrendünket leírni képes nyelvezetet iktassunk be és használjunk, olvassuk, idézzük egymást, használjuk egymás eredményeit, vitázzunk egymással, és kerüljük az érzelgős, igazi konzervatív moralizálást.
Békés 150 éves hazai konzervatív hagyományunkról beszél, ám rögtön utána idézi 362 évvel ezelőttről Zrínyi Miklóst, miszerint senki másban nem bízhatunk, csak magunkban. Ez azért jelzi, hogy a magyar kultúrának és öntudatnak az időben visszább is vannak még tartalékai, bátran nyúlhatunk azokhoz is.
Eredeti önmagunk megtalálása lehetne a kulcsa annak, hogy a magyar jobboldal gondolati innovációja felzárkózzon az eddig jóval sikeresebb politikaihoz. Eredeti önmagunk valódi szellemi és lelki gyökereit pedig ott találjuk, ahol még nem nyomták el történelmi kényszerpályák. Ha kompromisszumot is kell kötni mindig a valósággal, azt az eredeti önmagunk birtokában érdemes megkötni, és nem akkor, amikor még csak keressük, hogy kik voltunk és lehetünk. Azért is üdvös lenne eredeti önmagunkat megtalálni, mert ahogy Hegedűs Zoltán fogalmaz a könyvben:
Egy adott civilizáció erkölcsét, társadalmát, gazdaságát, politikáját, kultúráját, korszellemét az a történet határozza meg, amelyet a civilizáció egyes tagjai egy adott pillanatban az őket körülvevő világról gondolnak.
Gondoljunk bele, milyen lehetne az a Magyarország, amelyet az egykor kiemelkedően erős és sikeres Magyarország öntudata mozgat!
Facebook
Twitter
YouTube
RSS