Tudják, nem szeretnék felesleges köröket lefutni, meg a messzi távolba révedezni sem. Egyfelől azért nem, mert ilyet általában azok tesznek, akik a mindennapok valóságában nem képesek megfelelő módon létezni, ezért támaszként újra és újra visszanyúlnak a múlthoz, másrészt a személyiségemhez sem illik. Nem révedek, hanem lépek. Előre. De egy picit mégis engedjék meg nekem.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy meglehetősen sokáig, 16 éven keresztül nézhettem – az első pár évben még kimondottan kisgyerekként – előbb édesapám, majd édesanyám révén, hogy milyen, ha valaki országgyűlési képviselő. És persze ezt sem kell valami piedesztálon kezelni, de akkor is, gondoljanak bele: ha olyan megtiszteltetésben részesül az ember, hogy egy demokratikus rendszerben a legfőbb rendező elv, a népfölség felhatalmazásával hazájának sorsát irányíthatja, az azért nem semmi.
A ’90-es években, aztán kétezres évek közepén sem volt elemeiben annyira más a politika világa, de némi elegancia – főleg innen nézve – azért szorult az emberekbe. A politikusokba. Persze, akkor is voltak vérre menő viták, akkor is volt kétharmados kormányzati erő, akkor is volt adok-kapok, de na, azért nem csak az idő szépíti meg kissé azokat az időket. Nyilván ezt a kört már sokszor lefutottuk, nem nyitnék ennek most hosszasabb topikot, a lényeg, hogy ennyire aljas mértékben a baloldal mérgezte meg a magyar – meg egyébként a nemzetközi – politikai életet is, amikor rájöttek, hogy a jobboldal, az nem csak simulékony, jól nevelt meg gazsuláló tud lenni, hanem önjogán harcias is, aki keményen beleáll kultúr- és emlékezetpolitikai kérdésekbe is. Ráadásul ezek a szemetek még így is sikeresek!
Hát nem érdekes, hogy onnantól datálható a valódi mocskolódások kezdete, onnantól hallhatjuk csak igazán, hogy a jobboldal, az már eleve valami diktatórikus izé és a többi, jól megszokott dumát? Persze, mert veszélyesek lettünk. De beszéltünk erről már eleget. Azt sem állítom, hogy a pár évtizeddel ezelőtti balos politikusok korszakalkotóak lettek volna, de azért bizonyosan legalábbis Churchill magasságában állnak a mostani balosokhoz képest. Képzeljék el ezt a szörnyű frusztrációt! Nem elég, hogy nem tudnak labdába rúgni, de még tehetségtelenek és képességtelenek is. Nagyon kellemetlen érzés lehet, nem irigylem.
Na, és akkor vissza a minapi történésekhez! Néha ugyanis elgondolkozom rajta, hogy valóban a létező világok legjobbikában élek-e, aztán újra és újra rájövök, hogy igen! Mert amikor a momentumos országgyűlési képviselő – még egyszer, az egyik legmagasabb választott tisztségű posztról beszélünk – verekedni hív, akkor nem tudok nem arra gondolni, hogy igenis jól működik a világ. Bedő Dávid, a Momentum frakcióvezető-helyettese közösségi oldalán jelenti be, egy olyan fotó kíséretében, amin úgy feszít, hogy bizonyosan két másodperc múlva összeszarja magát, ha nem villan a vaku.
És amikor mindenki azt hinné, hogy innen már nem lehet növelni a cringe-fokozatot, akkor megnézed és rájössz, hogy nem elég ez az önmagában fájdalmasan kínos cucc, ezek még sajtónyilatkozatot is kiadtak erről, amit megfuttattak az egész magyar sajtóban. Baloldal által megvalósított közélet, 2024. Nem igaz, hogy el tudta volna akár csak képzelni is édesanyám vagy édesapám, de itt vagyunk, megérkeztünk a szakadék újabb mélységéhez.
Lehetünk persze megengedőek is. Nyilván valódi publicitást akarnak maguknak, potyasajtót meg egyebeket. És ez érthető egy törpepárt kétségbeesett politikusától, mi pedig még vele is jó arcok vagyunk, hiszen nem hagyjuk az út szélén a posztját. De még egyszer, egy kicsit mindenki idézze fel magában, hogy többek között vajon miért is van 2010 óta kétharmadunk és miért Gyurcsány az egyetlen tényező a baloldalon. Ezek nevetséges percemberek, akik minden, de szó szerint minden szalmaszálba belekapaszkodnak, csak legyen még egy nap, aztán még egy. Elvégre aki időt nyer, életet nyer.
Köszi, Bedő, a vidám perceket! Elnézést, vagyis tack (vagyis svédül köszönöm).
Showműsorokba meg nem mindenki jut be, ahhoz teljesíteni is kell, meg nézőket hozni. Az olyan, mint a szavazó, bár a Momentum esetében így sem kerültünk közelebb ahhoz, hogy ezt megértethessük velük.
Vezető kép: Bedő Dávid // fotó: Hatlaczki Balázs
Facebook
Twitter
YouTube
RSS