Május elseje Kádár János ünnepe. 1957 május elsején négyszázezer ember gyűlt össze Budapesten (többségük kötelességből), hogy részt vegyen a Kádár-diktatúra nyitányán, a nagy hazugág-ceremónián. Kádár a zárt ajtók mögött ekkor már véres megtorlást, „körmenetben történő kivégzéseket” követelt, míg a világnak azt demonstrálták: itt minden rendben van. Május elseje előtte is a hazugság ünnepe volt, de ezután lett igazán azzá. Ma már a történelem szemétdombján lenne a helye, „olcsó sörbűzével, virsliszagával, a részeges MSZP-s kriptaszökevényekkel, a dülöngélő hordószónokokkal együtt. Mert hiába lehetünk büszkék azokra, akik a munkások jogaiért harcoltak, ezt az ünnepet végzetesen összekenték a fekáliájukkal a kommunisták. Őszintén: mi közünk nekünk május elsejéhez? Mit ünnepeljünk a munkásosztályon, ha e szlogen mögött emberek tízmillióit irtották ki? Miért is vegyünk részt a kommunisták kedvenc ünnepén?” Publicisztika.
Berkesi, az író
Kevesen tudják, hogy az ötvenhatos forradalom és szabadságharc eltiprása után, 1957 tavaszán a Katonapolitikai Osztály egykori tisztje, Berkesi András kiemelt feladatot kapott. Berkesi elvtárs ekkor már civil volt.
Amikor a Népszabadság abban az évben közölte a forradalmat lejárató egyik sorozatát (Az egyes számú őrhely), Berkesit, a szerzőt a Finommechanikai Gyár munkaügyi osztályának a vezetőjeként mutatták be. Oda ejtőernyőzték éppen. Másokkal együtt Berkesi is részt vett a május elsejei tömegdemonstráció megszervezésében. Ez volt a kádári diktatúra nagy belépője, a hatalmas hazugsága, amellyel megpróbálta eltakarni a vért, a sikolyokat, túltrombitálni, túlharsogni a döbbent némaságot, a hallgatást.
Berkesi lelkesen végezte a feladatát, erről szóló feljegyzéseire „írói” hagyatékában bukkantam rá. Kedvesek voltak a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Ó, ennek az írónak még nem nagyon nézte senki a hagyatékát.
“Ha tudnák, hány embert tettünk tönkre!” Berkesi András “író” beszél a Han Szer Ja koreai író munkásságát méltató emlékesten / Fotó: MTI
Ebből is kiderült, hogy Berkesi Andrást a többség ma is íróként ismeri.
Valójában közepesen tehetséges, de fantáziadús lektűrszerző volt, és persze vonalas propagandista. Képzeletét a negyvenes évek második felétől a különböző koncepciós ügyekben is felhasználta. Szélsőségesen kegyetlen, beteg lelkű ember volt, pár éve lepleztük le rémtetteit, miután a rendszerváltást követő huszonöt évben szinte senki sem foglalkozott ezzel. Vagyis ezzel sem. Szinte senki sem nézett be a szépen csillogó kövek alá, hogy mi van alattuk. Igaz, felület sem volt a publikáláshoz, ahol ez megjelenhetett volna.
Talán Berkesi is szívesen elfelejtette volna a múltját, hiszen ő volt az a velejéig romlott figura, aki felettesével, Kardos Györggyel együtt nemcsak a kivégzésekhez vezető koncepciós ügyeket írta és költötte tucatszámra, de részt vett, vagy legalábbis asszisztált egykori felettese, az említett Kardos részeg, hagymázas tivornyázásaihoz.
Kardos, a kéjenc
Kardosék akkori őrült, szélsőséges, Bosch legrettenetesebb képeit idéző karneválja a legvisszataszítóbb, mégis legigazabb arcát mutatta a kommunizmusnak, a Rákosiról ismert, de ugyanúgy Kádárhoz, Apróhoz, Rajkhoz és a többi gazemberhez köthető diktatúrának. Kardos, Berkesi és áldozataik akkor szó szerint az őrület határán jártak, akár A sötétség mélyén című Conrad-regény elefántcsont-ügynöke (Kurtz) vagy az az alapján készült legendás film, az Apokalipszis most, Kurtz ezredese. Konkrétan van egy hasonló jelenet az egyik iratban, amelyben az asztal tetején őrjöngő, félmeztelen Kardos játssza a főszerepet.
Kardos György / Fotó: Facebook/ABTL
A művelt, értelmes Kardos az egyik ügynöknőjébe bele is szeretett, ő volt az a Mátay Florence, akit jóval később, már a börtönben az állambiztonság Ignotus Pál cellája mellé költöztetett, hogy behálózza az ismert szociáldemokratát. Sikerült – a „kis” Ignotus beleszeretett a vonzó és nála jóval fiatalabb Mátayba, kiszabadulásuk után Angliába menekültek. Amúgy éppen ötvenhatban.
Mátay később titokzatos halált halt – bizonyos források szerint Kardos és az állambiztonság keze is benne volt a tűzhalálban. A gyanú jogos: a nő elképesztően sokat tudott, és erre az állambiztonság is felhívta a figyelmet. Ha Kardos munkatársai voltak, nem finomkodtak: Mátay a narratíva szerint cigarettázás közben felgyújtotta angliai lakásukat, férje, Ignotus nem volt ott, de természetesen beleroppant a tragédiába. Kardos meg a Magvető Kiadó cenzoraként és vezetőjeként kiteljesedett. Később Berkesi lett az egyik szerkesztője.
Mátay Florence és Ignotus Pál a házasságkötésük napján / Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum
Milyen lehetett egy ilyen emberrel tárgyalni a könyvedről?
Hajnóczy Péter (is) pontosan tudta. Kardos nem adta ki a zseniális ködlovag Az elkülönítő című korszakalkotó művének könyv változatát. Inkább megvárta, amíg Hajnóczy a halálba issza magát. És ez már a nyolcvanas években történt.
Persze a Hajnóczyhoz hasonló, érzékeny, sokat tudó és látó emberek felismerhették Kardos valódi alakját. Így volt vagy sem, amit sejthetett, az ma már tény.
A későbbi magvetős főcenzor és katpolos tiszttársai nem csupán ártatlanokat öldöstek, de a negyvenes évek végétől más, erőszakkal beszervezett nőket is magukévá tettek. Kardos is „átvette” Mátayt, aki korábban egy másik katpolos szeretője volt. De nem mindenki vállalta önként a “szerelmet”: volt közöttük olyan asszony, akit börtönbe zárt férjével zsaroltak.
Őt a jelentések szerint együtt is használták.
Kardos György: civilben és egyenruhában / Montázs: PS
Böröcz Sándor, az áldozat
Berkesi Andrásnak más bűnei voltak (az ő neve nem szerepel az orgiák irataiban), ő a nők helyett a papokra, lelkészekre szakosodott.
Harcolt ellenük kínzással, fenyegetéssel, írott szavakkal. Mikor hogyan. Ő vezette azt a katpolos terrorbrigádot, amely Böröcz Sándor lelkészt a legkegyetlenebb módszerekkel kínozta, a feleségét a rettentő részletek szerint megerőszakolták, Böröczöt pici gyermeke életével zsarolták.
Ugyanezt a módszert Aranyi Józsefnél is alkalmazták: őt áldott állapotban lévő feleségével kínozták. Azt mondták, kiverik a magzatot az asszony hasából, amennyiben nem vall a társaira.
Vallott. Ki tett volna másképp?
Milyen a sors, Böröcz Sándor Ady-versekkel élte túl a rettenetet:
„Adyt szavaltam, kislányomat emlegettem… mentem, mentem egyre beljebb a sötétségbe…
– írta később. – Felső testemből nedvesség leszállt a lábszáraimba. Minden testsejtem külön fájt, fáradt voltam, viszketett, mintha minden sejtemet külön éreztem volna. Mondtam, mondtam Adyt… Kék, piros, zöld lett mindkét lábszáram, különösen is térdtől lefelé. […] Teltek a másodpercek, a percek, az órák, a napok, az idő megszűnt, nem létezett. Hallucináltam? Lehetséges.
Lélekben, vagy szellemben Zirc dombjai fölé szálltam, ahol sárga papi köntösben vittek a barátok egy sárga koporsót a domboldalon és énekeltek. […] Amikor később már teljesen magamnál voltam, kutattam magamban, hogyan került ide Zirc, hiszen életemben mindössze egyszer voltam Zircen, akkor is csak egy óra hosszat. Aztán eszembe jutott, hogy az őrnagy egyszer azt kérdezte tőlem, mikor szerveztem be Mindszentyt és a zirci apátot.”
Az őrnagy, azaz Berkesi. A katpolosok ekkor egyik kedvenc módszerükkel, a falhoz állítással kínozták a lelkészt. Ezt az előírás szerint huszonnégy óráig használták, de Böröcz Sándort négy napig tartották így. Persze szegény időről-időre összeesett.
Kun Vilmos színművész és Berkesi András (jobbra) / Fortepan.hu, adományozó: Szalay Zoltán
Berkesi bűneit napestig tudnám sorolni, nyilván sokáig folytatta volna még kegyetlen játékait, ha a kommunista húsdaráló nem veti őt és az egész Kardos-bandát a börtönbe egy belső hatalmi harc után. Bűnbakként, ahogyan később Péter Gáborékat, hogy a diktatúra többi vezetője mossa a kezeit. Berkesivel és Kardossal együtt került a rácsok mögé az említett Mátay Florence is, aki különböző szerepekbe bújva szintén részt vett ezekben a halálos „játszmákban”, a börtönben pedig fogdaügynökként dolgozott.
Így került közel Ignotushoz, akibe beleszeretett.
Talán nem lepek meg azzal senkit, ha elárulom, hogy Berkesi és Kardos hamar szabadult. Utóbbi egy darabig még az állambiztonságnak dolgozott, előbbi szinte rögtön civil pályára került.
És eljött ötvenhat
Közben a nemzet ’56 októberében azt mondta, elég volt, elég volt a kommunisták önfelmentéséből, örökké megújuló rendszeréből, szájszagú szócsépléséből, és kitört a forradalom. Néhány napig minket csodált a világ, majd bejöttek a szovjetek az áruló Kádár Jánossal, és egy rövid lapító, látszólag egyezkedős időszak után következett a megtorlás.
Péter Gábor és Kádár János 1948-ban / Fotó: MTI
Kádárt a régi és új idők hamisítói ebből is megpróbálták kimosni. Legendáját tudatosan építették, állítólagos szerénységét, a jó gazda krumplihéjas történetét ismételgették, ismételgetik ma is. A terjesztett hazugságok egyike az volt, hogy az általa vezetett báb-diktatúra csak a szovjet nyomás miatt végzett ilyen kegyetlenül a forradalmárokkal.
Valójában már 1956 novemberében megfeddte az éppen átalakuló politikai rendőrséget, mert érzése szerint nem voltak elég aktívak. Nem szedtek össze elég forradalmárt.
„A politikai rendőrség nagyon fontos dolog. Ezzel kapcsolatban olyan kifogás van – szerintem teljesen jogosan –, hogy a politikai rendőrségnek állandóan nekünk kell szólni, hogy valakit itt vagy ott le kell tartóztatni…. az a rendőrség a normális, amely mindenkit le akar tartóztatni”
– magyarázta 1956. november 16-án az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának ülésén. Az az ember, aki maga is megjárta – ahogyan a jó kommunistákhoz illik – az ÁVH börtönét.
Ez ugye novemberben volt, később, miután ötvenhét tavaszán megkapta az engedélyt a szovjetektől, már itthon sem köntörfalazott. Persze zárt falak mögött – ahogyan a hozzá hasonló kígyó-szerű, a belső összeesküvéseket is túlélő vezérekhez illik.
Kádár, a csillag / Fotó: Fortepan.hu
Kádár, a megtorló
A jó Kádár [innen is üdvözlet Moldova Györgynek, Kardos és Kádár krónikásának] április másodikán már körmenetben történő kivégzéseket követelt az Ideiglenes Intéző Bizottság ülésén: „Az országban aktivizálódtak, felléptek, hatalmat ragadtak a kezükbe horthysta katonatisztek, csendőrök stb. Ezeknek ügyét is komolyan kézbe kell venni, és nagyon tárgyalni nem is kell.
Meg kell csinálni a népbíróságot, és ahol csak olyan, volt horthystákkal találkozunk, akik vették maguknak bátorságot és disznóságokat csináltak, körmenetben kell bíróság elé állítani, halálra ítélni és kivégezni. Ha ez nem történik meg, akkor a népnek nyugalma itt soha nem lesz. Ezeket az ítéleteket nem kell az újságba hozni”.
Április másodika – ekkor már kevesebb, mint egy hónap volt hátra május elsejéig, amelynek a szokásosnál is fontosabb szerepe volt.
Majális, a nagy hazugság
A „munka, a munkások ünnepén” kellett bizonyítani a külvilágnak, hogy a Magyar Népköztársaság túllépett az „ellenforradalmon”, ismét boldog és békés mindenki. Négyszázezer embert gyűjtöttek össze Budapesten, négyszázezer tehetetlen állampolgárt, akiknek többsége önhibáján kívül vett részt ezen a ceremónián, amely valójában a forradalom és szabadságharc halotti tora volt.
Ki szólalt fel ötvenhat mellett? Fájdalmasan kevesen. A világhírű alkotók közül a tüneményes Camus, aki meg is kapta ezért a magáét.
Előbb a sztálinizmust soha meg nem tagadó Sartre próbálta tönkretenni egykori barátját, majd különös autóbalesetet szenvedett (állítólag a KGB gyilkolta meg következetes antikommunizmusa miatt).
Tömeges ellenállásról ekkor már szó sem lehetett.
A Walesi bárdok csak a költészet világában léteznek (vagy a múltban), a valóságban inkább a társutasokat emelték piedesztálra, mint a zseniális Gabriel Garcia Márquezt, aki ugyanebben az évben tett patyomkin-körutat Magyarországon, és bár látta a bátor falfirkákat, Kádárt mégis szerény emberként, a „helyzet” áldozataként láttatta [arra utalva, hogy akkoriban a népnek nevezett nemzet nagy része még gyűlölte]. A szovjet pénzből, a VIT segítségével idehozott Márquez szerepeltetése ugyanazt a hazugságot szolgálta, akár a május elsejei ünnep: legitimálni kellett a vérben született későbbi gulyáskommunizmust.
Mert ekkor készítették elő a gulyás alapanyagát, mert ezt a kellemesen sós, paprikás levest testvéreink, rokonaink, őseink és hőseink testéből főzték, őket darabolták bele a színfalak mögött, hogy az apróbb-nagyobb engedményekért, fejsimogatásokért, könnyedségért és levegőért cserébe félvidáman, félrészegen falatozzuk Kádárék főztjét.
Zinner Tibor jogtörténész kutatásaiból tudjuk (A kádári megtorlás rendszere), hogy 1956 novemberétől 1957 május elsejéig összesen 33704 főt vettek őrizetbe. Közülük négyezer-ötszáz magyart internáltak, közel tizenhétezer embert börtönbe zártak, kétszázhuszonkilenc mártírt pedig kivégeztek. Ennél a valós szám magasabb lehet: ők azok az áldozatok, akiket egyértelműen 1956 miatt öltek halomra. És dobáltak jelentelen sírokba, arccal lefelé, hogy még holtukban is meggyalázzák őket. És közben – ahogyan Rácz Sándor fogalmazott – megroppantották a magyar társadalmat, eltörték a gerincét.
Merjél nem tapsolni. Éber őr figyel 1957 május elsején / Fotó: MTI
Ők, mind, a szemétdombra
„Mindnyájunk számára emlékezetes 1957 május elsejének felejthetetlen budapesti nagygyűlése, amikor a hívó szóra több, mint félmillió dolgozó állt ki és tüntetett a szocialista konszolidáció, a szocialista Magyarország mellett” – harsogta még 1981-ben is Berecz János a Népszabadság címoldalán. Az akkor még lelkes, magát talán már Kádár helyére képzelő Berecz később reformkommunistaként tetszelgett, de végül is lesöpörték a sakktábláról.
Ma már nagyon öreg, nyilatkozni nem akar, de belül tudja, érzi, hogy a társaival együtt politikusként, elnyomóként a történelem szemétdombjára kerül. Odakerült a Népszabadság is, az egykori Szabad Nép álságos utódja, a kommunista, majd posztkommunista propaganda zászlóshajója. És lassan (vagy inkább gyorsan) odakerülhetne a május elseje is, a majális, olcsó sörbűzével, virsliszagával, a részeges MSZP-s kriptaszökevényekkel, a dülöngélő hordószónokokkal együtt. Mert hiába lehetünk büszkék azokra, akik a munkások jogaiért harcoltak, ezt az ünnepet végzetesen összekenték a fekáliájukkal a kommunisták.
Őszintén: mi közünk nekünk május elsejéhez? Mit ünnepeljünk a munkásosztályon, ha e szlogen mögött emberek tízmillióit irtották ki? Miért is vegyünk részt a kommunisták kedvenc ünnepén?
Van egy jó hírem: már nem kell. Most már senki sem veri le a vesénket, ha nem veszünk részt ebben a színjátékban. Sokan meghaltak azért, hogy ez így lehessen.
Fotók: MTI/Fortepan.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS