Monokini manifesztum

Most, hogy Nizzában betiltották a burkinit, most, hogy Ausztriában és Németországban – szép retro kifejezéssel élve – társadalmi vitára bocsátották a burka viselésének kriminalizálását, engedtessék meg, hogy építő hozzászólással gyarapítsam a lehetséges megoldások számát.

Először is szögezzük le: a ruha jelkép is, nem pusztán öltözék. Elmondja, kik vagyunk. Van egyenruha, van formaruha, van díszmagyar, van öltöny, van kiskosztüm, van koktél- és báliruha… Mind, mind másról beszél, mind más emberré teszi viselőjét. Vagy pontosabban, mindegyik elmondja azt az üzenetet, amit viselője el akar mondani magáról: ki vagy, ki nem vagy A burka-, illetve a nyári strandolások miatt akuttá vált burkini-probléma ügyében sem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy mit fejez ki egy ilyen klepetus. Nos, az arab nőkre kanyarított kísértetjelmez bizonyos fokig praktikus dolog.

Hiszen a burka természetesen és legelsősorban a nőiség tagadását jelenti.

A burkát nem viselő nő maga a közszeméremsértés, ellenben a burkát viselő személy nem is nő. Afféle tabu a férfiak számára. Ebben a vonatkozásban a burka hasonlít az apácák viseletére, vagy úgy általában a testiséget megbélyegző vallások, rendek, közösségek mindent eltakaró hacukájára. A burka praktikuma csak a vonatkozó kultúrközeg elfojtott férfivágyainak tükrében értelmezhető. Nagyon úgy tűnik, hogy az iszlám világban a tabusítás nem csekély mértékben a nők védelmét szolgálja. Persze az, hogy a burka viselője nem nő, vagy helyesebben szexuális tabu alá eső személy, nem volna akkora probléma. Van itt egy súlyosabb gond is.

A burka és a burkini ugyanis a praktikus elhárításon túl azt is kifejezi, hogy viselője nem önálló személy, nem felelős magáért, idegenek számára láthatatlan.

A burka alatt rejlő lény helyett valaki más – férje, apja, testvére – lép föl, kommunikál, vállal felelősséget… Ebben a tekintetben a burka a nők elnyomásának legbrutálisabb megnyilvánulása. Ezt valószínűleg a nőmozgalmakról alkotott véleményektől függetlenül is nyilvánvaló minden európai számára.

Nehéz különválasztani az ént az én szokásaitól…

Az egyszerű és klasszikusan liberális válasz persze a burka betiltása, amivel ugyancsak természetesen egyetlen normális európai sem érthet egyet. Háromszáz éve harcolunk azért, hogy legalább ezen a kontinensen mindenki azt csinálhasson, azt viselhessen, azt gondolhasson, amit akar. Nehogy már most meg nekiálljunk megmondani az itt élőknek, hogy miben fürödjenek! És ezzel el is jutottunk a gendertanszékek, nőmozgalmak, illetve általában a liberális megmondóemberek tragikus antagonizmusához: n

em tudhatjuk, vajon a mohamedán nők örömmel hordják-e a testet fedő viseletet, vagy párjuk, családjuk, közösségük kényszeríti rájuk.

Mint ahogyan egyebek mellett azt sem tudjuk, hogy az európai nők örömmel mosnak-főznek-takarítanak karrierépítés és önmegvalósítás helyett, vagy pusztán a szörnyű hímsovoniszta terror áldozatai. Vagy fordítva, és a feminista korszellem áldozatai. De az hagyján, hogy mi nem tudjuk, valójában ők maguk sem tudják.

A tiltással tehát a szabadságot korlátozzuk, az engedélyezéssel viszont hozzájárulunk a szabadság korlátozásához.

Romae Romano vivite more! Rómában a római szokások szerint! Ahogyan azoknak is igazuk van, akik kijelentik, hogy a közösség hagyománya, szokása, életmódja – mert az teremti meg az élet feltételeit – meghatározó kell legyen a jövevények számára is. Vagy elfogadják és alkalmazkodnak, vagy kívül tágasabb. S ezzel máris eljutottunk oda, hogy belássuk:

nem a burkinivel van a baj, hanem a bevándorlókkal.

Pontosabban a bevándorlók sokaságával. Ha csak páran hordanának burkinit, ahogyan a migránshullám előtt páran nyilván hordtak, akkor senkinek eszébe sem jutna, hogy olyan hülyeségen rágódjon, ki, mit visel a strandon. Hadd legyek még pontosabb: a baj azzal van, hogy a jövevények – felfedezvén az elmúlt évtizedekben kiépült európai iszlám kulturális infrastruktúrát, mecseteket, arab negyedeket, wilkommenskulturba hülyült európaiakat – azt az idiótaságot vették a fejükbe, hogy majd ők jó mohamedánok maradnak itt Európában is… Ami persze teljes félreértése az európai hagyományoknak és –,

– magától értetődő agyonverés lesz a vége. De ezen most ne lamentáljunk! Vissza a burkini-problémához! A megoldás ugyanis természetesen nem a tiltás. A nők eltakarásának kriminalizálása éppen úgy semmibe vétele az európai szabadságeszmének, mint, mondjuk a holokauszttagadás tiltása, vagy általában a politikai korrektség elvárása, amely ellene mond a szólás- és gondolatszabadság nemes ideáljának.

Valójában az állam nem is tehet sokat ebben az ügyben.

(Azt persze megtehetné, hogy nem engedi be a migránsokat, de látjuk, Nyugat-Európában ez most nem opció…)

Annál többet tehetnének maguk az emberek, adott esetben a nők.

És mielőtt ide írnám felszólító jellegű konklúziómat, hadd szögezzem le: a társadalmi változások hajtóereje nem az állami beavatkozás, nem a kormányzati kultúrharc, nem a politikai elvárás,

hanem minden esetben a személyes példamutatás bátorsága.

Sophia Jex-Blake edingburghi medika, az első nő, aki beiratkozott az egyetemre, Rosa Parks, az első fekete, aki le mert ülni a fehéreknek fenntartott ülésre a buszon, vagy, hogy tárgyunknál maradjunk, Tony Lee Shelley amerikai manöken, aki először sétált végig monokiniben a Michigan-tó partján, millióknak adott bátorságot. Az elsők, akiket aztán sok második, harmadik és százezredik követ, ők teremtették meg azt a szabadságot, amiben ma élnünk adatik. S most, amikor avítt középkori vallási előírások ismét megjelentek Európában, és agresszív követelőzéseikkel létünk kereteit veszélyeztetik, újra példamutatással kell kiállnunk szabadságunk mellett. Bizarr lesz e patetikus sorok után a következtetés, de sajnos nincs más eszköze az európai nőtársadalomnak arra, hogy szabadságáért helytálljon, mint az, hogy példamutatóan és a leghatározottabban visszautasítsa a nőiség tabusítását! Le a melltartóval (is)! Első lépést a Femen harcosnőitől várjuk!