A közös ellenzéki jelöltállítás csődje Csepelen

A Gulyás Márton neve által fémjelzett Közös Ország Mozgalom nem először, és vélhetően nem is utoljára szervezett kampányrendezvényt az ellenzéki pártok és szimpatizánsaik számára, azon célból, hogy a koordinált jelöltállítást népszerűsítsék. Így történt ez a szerdai napon is, a Csepeli Munkásotthonban, ahol össze is gyűltek és egymás mellett felsorakoztak a Jobbik, az MSZP-Párbeszéd, az Együtt és a Momentum helyi jelöltjei, és persze a vélelmezett szavazók is. A rendezvénysorozat alapvető célja egy teljes körű ellenzéki összefogás megvalósítása lett volna, de a közel kétórás, a személyeskedő vitáktól sem mentes “politikai műsor” nagyon jó lakmuszpapírnak bizonyult abban az értelemben, hogy egyértelműen megmutatta, hogy milyen messze is állnak még az illuzórikus együttműködéstől. Végül kiderült, hogy Csepelen is jobban utálják egymást az ellenzéki jelöltek, mint a Fideszt.

• Mezőhegyi Gyula riportja Csepelről / PolgárPortál

A politológusokat és az elemzőket is gyakran éri az a kritika, hogy túlságosan az absztrakt elemzések világában élnek, hogy nincs fogalmunk és tapasztalatunk a hétköznapi emberek valóságáról. A szerdai rendezvény így remek alkalomnak tűnt számomra ezen tapasztalatok bővítésére.

A Csepeli Munkásotthon telis-tele volt kizárólag ellenzéki szimpatizánsokkal. Szocialisták, liberálisok és identitásukban képlékeny jobbikosok együttesen, egy igen érdekes egyveleget alkotva töltötték meg a termet. Ugyan demonstratívan kikészítették a pódiumot Németh Szilárdnak, annak céljából, hogy a rendezvényt vezető Gulyás Márton jót tudjon élcelődni a fideszes képviselő hiányán, arról viszont hallgattak, hogy a DK részéről miért nem jelent meg senki. A párt még egy üres mikrofonállványt sem kapott.

Miközben a politikusok próbálták kifejteni az elképzeléseiket, a közönség egy része folyamatosan beszélgetett egymással, nevetgéltek, hangoskodtak és bekiabálták. Az idő előrehaladtával egyre inkább tapintható volt a feszültség. A pártok szinte mindben kérdésben – oktatás, egészségügy, közlekedés – egyet tudtak érteni, kivéve a legfontosabban, az összefogás kérdésében.

A rendezvény csúcspontja az volt, mikor sorban végigkérdezték a pártok jelöltjeit arról, hogy abban az esetben, ha a Közös Ország Mozgalom belső mérése azt mutatná ki, hogy nem ők a legesélyesebbek a körzetben, akkor visszalépnének-e az esélyes jelölt javára. A kérdésre adott nyílt és egyenes válaszadást (azaz se igen, se nem) az összes jelölt rutinosan igyekezett kikerülni, kiváltva ezzel a közönség nem tetszését.

Az Együtt jelöltje, Szabó Szabolcs és a momentumos Dukán András Ferenc egymás túllicitálva próbálták elterelni a témát azzal, hogy országos szinten akár az összes jelöltjük visszalépne a győzelem érdekében – de itt Csepelen ne beszéljünk most erről.

Aztán később ezt mindketten módosították, mikor eszükbe jutott, hogy egy párt országos listáját törölni kell abban az esetben, ha az egyéni választókerületi jelöltek száma lecsökken 27 alá. Így egyből módosították is az ígéretüket annyiban, hogy a 27 egyéni jelöltön kívül az összes többi esetében hajlandóak a visszalépésre.

Követhető még? Mert ha nem, akkor a jobbikos Bereczki Miklós „megoldotta” kérdést annyival, hogy mivel az összes közvéleménykutatás szerint a Jobbik a második legerősebb párt és a legerősebb ellenzéki párt, így nem nekik kellene egy esetleges visszalépéssel gesztust gyakorolniuk.

Az LMP-s Tenk András láthatón a „Mi mindig is ezt mondtuk” szlogennel igyekezett kikerülni az egzakt válaszadást. A nézőközönség láthatóan akkor vesztette el végképp a türelmét, amikor az MSZP-s Bangóné Borbély Ildikó is megpróbált azzal érvelni, hogy ők mindig is az összefogás hívei voltak. Az összegyűlt csepeli lakosok egyre erősödő bekiabálása és fújjulása többször is megakasztották a képviselőnőt a mondanivalójában. A közönség soraiból még az a vád is elhangzott, hogy Bangóné nyilván a Fideszt támogatja.

Gulyás Márton minden igyekezete ellenére a második óra elteltével egyértelművé vált, hogy sem a szándék, sem a szükséges hitelesség nincs meg egy esetleges összefogáshoz. Ebben a jelölteknek jól láthatóan sem egymást és legfőképp a jelenlévőket sem sikerült meggyőzniük. A baljós előjelek ellenére, az MSZP-Párbeszéd jelöltje végül szerencsére mindenfajta atrocitás nélkül hagyta el a rendezvényt.

A koordinált indulás logikai buktató és tévedései

Nagyon fontos tisztázni, hogy a koordinált indulást favorizálóknak alapjaiban téves az egyik legfontosabb alapvetése. Ugyanis tévednek, mikor azt mondják, hogy összességében többségben vannak a kormányváltást akarói. Minden demokráciában természetes, hogy a versengő pártok közül nem az a párt alakít kormányt, amelyik az összes induló párt támogatottságát összeadottan is meghaladja, hanem az, amelyik a kormányalakításhoz szükséges legtöbb szavazatot szerzi meg a választások során. Természetes, hogy minden ellenzéki párt és annak szavazói kormányváltást szeretnének. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy az összes kormányra kerülésre vágyó pártot ilyen módon össze lehet adni. Őket egy egységes politikai erőként kezelni egy olyan demagóg ferdítés, amely alapvetően nem érti és nem is kezeli reális alapon a demokrácia működésének természetét.

A koordinált jelöltállítás legnagyobb buktatói ezen kívül az egyéni politikai ambíciók megléte, valamint a közös alapok hiánya. A hódmezővásárhelyi időközi választást azért nem lehet modellként értelmezni, mert nem adott minden választókerületben az a feltétel, hogy van egy olyan jelölt, amelyik az összes ellenzéki szavazó számára egységesen elfogadható lenne. Ha pedig nincs ilyen független jelölt, akkor a koordinált indulást óhajtóknak jobb híján a legesélyesebbnek gondolt ellenzéki jelölttel kell beérniük.

Több társadalomkutató intézet is mérte az elmúlt időszakban azt, hogy ilyen esetekben miképp alakulna a szavazói hajlandóság és milyen mértékű lenne az esetleges átszavazás aránya. Ez az összes párt átlagát tekintve körülbelül 30%, ami számottevően elmarad a hódmezővásárhelyi eredményektől.

Tehát, ha még meg is lenne a 106 egységes ellenzéki jelölt, akkor sem valószínű, hogy átütő eredményt érnének el. Hiszen a szavazók nem csupán a taktikai megfontolások alapján választanak, a politikai értékrend és elvek is meghatározzák a döntéseiket. Tehát azok a választók, akinek fenntartásai vannak a jelenlegi kormányzattal szemben sem biztos, hogy örömmel szavaznak majd egy szocialista vagy liberális jelöltre. A közös egyéni jelöltállításhoz szükséges visszalépéseket alapjaiban gátolják a pártok jelöltjeinek politikai ambíciói. Valamint hiányzik az a közös alap, ami mentén motiváltak lennének a szavazók abban, hogy tömegével elmenjenek szavazni egy ilyen politikai konglomerátumra. Csupán az Orbán-kormány leváltásának vágya pedig ilyen alapnak kevés lesz.

A szerző politológus