30 éve zajlott le a székelyek ’56-ja
1992. február 12-án fogadta el a román parlament az úgynevezett Hargita-Kovászna jelentést, amely megbélyegzi a magyarokat és kimondja kollektív bűnösségüket. A jelentés – amelynek fölolvasását a rádió és a televízió élőben közvetítette, hogy minden román értesüljön róla – arról tudósít, hogy az 1989. decemberi forradalom során székelyek és magyarok románok tömegeit űzték el Hargita és Kovászna megyékből, és ezzel tulajdonképpen etnikai tisztogatást hajtottak végre Románia közepén.
Közismert, hogy a Ceausescu-diktatúra alatt az erdélyi magyarságnak és azon belül a székelyeknek Trianon óta soha nem tapasztalt elnyomással kellett együtt élniük. A magyar kisebbség jogainak lábbal tiprása, a kisebbség tagjainak megfélemlítése és napi szintű megalázása a ’80-as években érte el a csúcspontját. Ekkor ugyanis a Ceausescu-rezsim már türelmetlenül és végérvényesen be akarta fejezni a nemzetépítést, amely egy homogén, színromán nemzetállam létrehozását tűzte ki célul.
A „végső megoldás” eszközei közé tartozott a falurombolás, amely kifejezetten a székelység életterének felszámolását jelentette, a román és magyar iskolák összevonása, és a rendszer kisebbségi ellenállóival való leszámolás, a gyilkosságok balesetként vagy betegségként való beállítása.
Ez történt például 1984-ben Pálfi Géza marosvásárhelyi római katolikus plébánossal, aki a Szekuritátén történt kihallgatása után rejtélyes körülmények között elhalálozott. A székely pap halálát a hivatalos verzió szerint májrák okozta. A hivatalos verzió szerint véletlen baleset okozta Tőkés László harcostársának és barátjának, Újvárossy Ernőnek a halálát is egy Temesvár közeli erdőben.
A sztálini típusú diktatúrától ugyanakkor egyként szenvedett román és magyar, ezért következett be, hogy a ’80-as évek végére az egész társadalom eljutott lelki és idegi erőtartalékai végére. Tőkés László hőstette egy szikra volt az olajoshordóba, ami az összes romániai városban tüzet gyújtott. Az eufória – a diktatúra felett aratott győzelem – azokban a decemberi napokban egyébként összehozta a románokat és magyarokat nemcsak Temesváron, hanem Bukarestben is.
Az etnikai tisztogatás vádja a magyarok ellen
A forradalmaknak megvan az a sajátossága – így volt ez Magyarországon 1956-ban is –, hogy a nép haragja elsöpri a gyűlölt népnyúzókat, az évtizedes elnyomatás miatti indulatok elemi erővel törnek a felszínre és brutális leszámolások történnek. Így történt ez 1989 decemberének második felében a romániai városokban is, legyen szó a Regáton túli színromán területekről, Erdélyről vagy a Székelyföldről.
A Securitate és a Milícia hírhedt vezetőit a legtöbb helyen meglincselték. Hasonló jelenetek játszódtak le, mint 1956-ban a Köztársaság téri pártszékház ostromakor. A magyar forradalmat azóta is azzal próbálják baloldalról hitelteleníteni, hogy a pesti srácok zsidó származású ÁVH-sokat gyilkoltak meg bestiálisan. Ahogyan ’56-ban Budapesten, úgy 1989-ben a székely megyékben sem volt etnikai színezete a forradalomnak. A népharag ugyanúgy lesújtott a diktatúra magyar kiszolgálóira, mint a románokra.
Ennek ellenére több, mint két évvel a forradalom után megszületett egy olyan jelentés, amely arról szól, hogy Hargita és Kovászna megyékben az 1989. december 22-e utáni napokban azért öltek meg bestiálisan négy elöljárót, mert románok voltak. A hírt a román állami média felkapta, és megkezdődött az azóta is tartó boszorkányüldözés.
Megszületett a mindenkori hivatkozási alap, hogy azért nem lehet a székelyeknek autonómiát adni, mert ki akarják irtani a románokat – nemcsak a Székelyföldről, de egész Erdélyből –, és végső soron vissza akarják állítani Erdély második bécsi döntés szerinti státuszát. A fantaszta kijelentésekkel tarkított Hargita-Kovászna jelentésben (Har-Kov jelentés) az is benne foglaltatott, hogy több ezer románt űztek el a magyarok Székelyföldről a forradalom napjaiban.
Ezzel szemben a valóság az, hogy a ’70-es, ’80-as években a diktatúra által erőltetett homogenizáció miatt a színromán területekről Székelyföldre betelepített románok – gyökértelenek lévén – a forradalom után elkezdtek hazaszivárogni a szülőföldjükre. Ezek a személyek főként tanárok voltak, akik, miután ismét szétválasztották a román és magyar iskolákat – ez volt az egyik fő követelése az új rendszerben az RMDSZ-nek –, tanulók nélkül maradtak a döntően magyarok által lakott Hargita és Kovászna megyékben. Ottmaradásuk tehát okafogyottá vált. A tények ellenére – amelyeket egyébként „elűzött” románok is megerősítettek az RMDSZ által a jelentés elleni tiltakozásul beterjesztett dokumentumokban – a Har-Kov jelentés azzal a következtetéssel zárul, hogy a magyarok, kihasználva a forradalom alatti képlékeny helyzetet, visszaéltek a román nép jóindulatával és etnikai tisztogatást hajtottak végre az említett megyékben.
Mi szükség volt a Har-Kov jelentésre?
A román társadalom nagy reményekkel tekintett az 1990-es esztendő elé. A várakozások hasonlóak voltak, mint ugyanekkor Magyarországon, vagyis a demokrácia egyet jelent azzal, hogy legalább megközelítőleg nyugati életszínvonal köszönt be. A ’sokkal jobb lesz, mint eddig’ illúziója igen erősen hatott Romániában, miközben hamar kiderült, hogy a Ion Iliescu-Petre Roman vezette kormányzat – amint az a szocialista kormányokra napjainkban is annyira jellemző – semmilyen lépést sem tett a kapitalista ipar és a piacgazdaság megteremtése felé.
Nemcsak az akarattal volt probléma, hanem a képességekkel is. Vajon mit tudhattak a Román Kommunista Párt korábbi anticsausiszta funkcionárusai arról, hogy hogyan kell demokráciát építeni az élet minden területén? A jóképű Petre Roman miniszterelnöknek nagyjából annyira tellett, hogy újabb és újabb női skalpokat gyűjtsön és méregdrága párizsi divatházakban vásároljon öltönyöket.
A vezetőknek csak az ízlése volt nyugati, a módszerek maradtak a régiek. Ha a román nép nem is, Iliescuék politikai ellenfelei hamar rájöttek, hogy ez a régi nóta új csomagolásban.
1990 telén már egymást érték Románia-szerte a kormányellenes tüntetések, egyetemisták és értelmiségiek ezrei követelték Iliescuék lemondását. A hatalom helyzete kezdett tarthatatlanná válni, valamit tenni kellett. Iliescuék először 1990 februárjában hívták be Bukarestbe a zsil-völgyi bányászokat és verették szét velük az ellenük tüntetőket. Abban az évben ezt még további öt alkalommal ismételték meg.
Ez valódi román-román konfliktus volt, ami a ’90-es évek elején polgárháborúval fenyegetett az országban. Eközben a politikai életben – azon kívül, hogy formálisan többpártrendszer volt – az iparban, mezőgazdaságban semmi olyan nem történt, ami a demokratikus átalakulás irányába lökte volna az országot.
Ebben az ingatag belpolitikai helyzetben húzta elő a hatalom a Har-Kov jelentést, amelynek az alapja tulajdonképpen egy 1990 januárjában távirati stílusban megjelent rövidhír volt, amely a diktatúra kiszolgálóinak haláláról és románok elvándorlásáról számolt be.
Ilyen hírek akkoriban százával születtek meg, a tudósítások tele voltak ezekkel. Ez volt az alapja a koncepciónak, amely végül a magyarság elleni vádirat lett, szépen kiszínezve. Ez volt az a dokumentum, amely a székelyekről és a magyarokról vajmi kevés információval rendelkező – Erdélytől távol élő – románokban is azt az érzetet alakította ki, hogy a magyarok – éljenek a Székelyföldön vagy Budapesten – összeesküdtek és le akarnak számolni a románsággal.
A hatalom elérte célját, hiszen az ő számonkérésük, elfogadhatatlan teljesítményük feltérképezése helyett a társadalmat sikerült egy érzület mentén összerántani, és megteremteni a vérszomjas és bűnös magyar nép mítoszát. Ez a mindenkori román politikai vezetés számára 2019-ben is hivatkozási alap arra, hogy miért nem jár autonómia a Székelyföldnek és miért nem tűzhetik ki a székely zászlót sem a hivatalokban Hargita és Kovászna megyékben.
