Böjte Csaba: Jó, hogy ma már nem a Securitate végzi a műkritikát – Édesapja négy évet ült egy ötvenhatos versért (PS-interjú)
„Imádkozzunk azért, hogy soha, senkit hitéért, világnézetéért, vallási, nemzeti identitásáért ne üldözzenek!” – mondta portálunknak Böjte Csaba, a köztiszteletben álló ferences szerzetes. Kevesen tudják, hogy Böjte Csaba édesapját egy forradalmi verséért bebörtönözték Romániában, és tulajdonképpen az ott átélt szenvedésekbe halt bele. Édesanyját arra akarták kényszeríteni, hogy megtagadja a férjét, de ezt nem tette meg. Böjte Csaba elküldte édesapja egyik ötvenhatos versét, amivel kivívta Ceaușescuék haragját.
A minap egy csodálatos ’56-os verset kaptam Déváról, Böjte Csaba ferences szerzetes atyától. Amilyen nagyszerű volt a költemény, olyan megrázó a hozzá kapcsolódó történet: Böjte Sándor ezért, és még más verseiért 7 év fegyházat kapott Ceaușescuék kommunista rezsimjétől. A különleges történet – személyes tragikumán túl – azt is világosan megmutatja számunkra, hogy 1956 magyarországi eseményei országunkon túl is hatalmas hullámokat vetettek, olyanokat, amelyek a forradalom után született nemzettársaink életére is hatást gyakoroltak. A részletekről a Dévai Szent Ferenc Alapítvány életre hívóját kérdeztem.
Kedves Csaba testvér, kérem, meséljen édesapja és családja ’56-os érintettségéről!
Édesapám verselgető ember volt. Erdélyi magyarként is természetes volt, hogy megérintette mindaz, ami 1956 őszén az anyaországban történt. És mondani sem kell, rokonszenvezett is a forradalommal. Így aztán a forradalom eltiprásával kapcsolatos érzéseit versek formájában is megírta, több ’56-os verse is született.
Mint műkedvelő költő, tagja lett Kolozsváron a Gaál Gábor Irodalmi Körnek, ahol rendszeresen összejártak a környék költői beszélgetésre. Egy ilyen alkalommal édesapám ’56-os versei is terítékre kerültek, többet is felolvastak belőlük. A költemények sokak tetszését elnyerték. Beszélnek szomorú dolgokat, például azt, hogy volt a kör tagjai között olyan, aki aztán az ott elhangzottakat rendszerint jelentette a Securitate felé. Nyilván így lehetett, mert egyszer csak megjelentek nálunk is, és elvitték édesapámat.
Emiatt kapta a fegyházbüntetését? Az ’56-os versei miatt?
Igen. Édesapámat a kommunista rendszerben szokásos vádakkal illették ezen költeményei miatt. A szocialista államrend elleni felforgatás és a társadalom elleni izgatás volt a két fő dolog, amellyel vádolták.
Ez elég is volt ahhoz, hogy hét évet kapjon, amelyből több, mint 4 évet le is kellett ülnie. Lényegében én ezzel elveszítettem az édesapámat, mert bár a börtönből még élve kijött, az ottani szenvedései következményeként nem sokkal a szabadulása után elhunyt.
Az édesanyja és ön miként élte meg ezeket a szörnyű csapásokat?
Nem csupán édesapám letartóztatása és bebörtönzése jelentett tragédiát számunkra, de az is, hogy édesanyámat igyekeztek minden létező módon ellehetetleníteni, megszégyeníteni.
Amikor édesapám már a fegyházban volt, akkor édesanyámat kényszeríteni akarták arra, hogy tagadja meg őt. A mézesmadzagot is elhúzták előle: ígérték neki, hogy ha megtagadja apámat, elválik tőle, akkor új életet kezdhet velem. Természetesen ezt nem tette meg, így aztán elveszítette a munkáját, szinte mindenki elfordult tőle, magára hagyta. Ekkor költöztünk vissza Kolozsvárról Csíkszeredába.
Édesanyám erős, igazi székely asszony volt. Édesapám halála után sem omlott össze, talpon maradt és tisztességgel felnevelt engem, a gyermekét.
Sikerült a későbbiek során kibeszélni magukból ezt a súlyos traumát?
Édesanyám érthető módon nem szeretett beszélni a történésekről, hiszen ezek rengeteg szomorúságot, elfeledett könnyeket idéztek fel a számára. Emiatt tapintatból én sem faggattam sosem ezekről az eseményekről.
Nyilvánvaló azonban, hogy a történtek az én életemre is megkerülhetetlen hatást gyakoroltak. Szerzetesként később többekkel is találkoztam azok közül, akikkel édesapám együtt raboskodott. Tőlük sok újat tudtam meg, többet, mint a szüleimtől. Ezek azért voltak nagyon fontos találkozásom az életemben, mert általuk egyértelművé vált számomra, hogy édesapám semmi olyat nem tett, amelyért ezt a sorsot érdemelte volna. Személyével példát akartak statuálni.
Azt akarta megmutatni a hatalom, hogy nem tűri a másként gondolkodást, és főleg ennek közzé tételét. Ennek lett áldozata az édesapám. Milyen jó, hogy ma már más világ van, nem a Securitate végzi a műkritikát, és meg lehet emlékezni ’56-ról is, emelt fővel, méltó módon. Imádkozzunk azért, hogy soha, senkit hitéért, világnézetéért, vallási, nemzeti identitásáért ne üldözzenek!
Ennyi év távlatából visszatekintve: mit jelent Önnek az édesapja öröksége?
Ez egy nagyon érdekes kérdés, főleg egy olyan ember számára, aki arra tette fel az életét, hogy árva gyermekeket nevel és igyekszik számukra valódi otthont teremteni.
Azt tanítom az árváinknak, hogy a legfontosabb, amit egy apa a gyermekeire hagyhat, az a büszkeség érzése. Ha egy gyermek büszke lehet az édesapjára, az óriási erőt ad számára az életben. Az én szívemben az édesapámhoz óhatatlanul nagyon sok szomorúság és fájdalom is társul, hiszen szenvedése ránk is kihatott, ráadásul gyermekként el is veszítettem őt. Mégis: összességében nagyon-nagyon büszke vagyok az édesapámra, és ez a belső büszkeség rengeteg energiát, erőt adott és ad számomra az életben.
BÖJTE SÁNDOR: HÓ
I.
Süppedő fehér pihetakaró,
Te jól tudod,
Hogy itt minden takarni való.
II.
Ne sajnáld tőlünk fehér pelyheid,
Legalább te,
takard a világ bűneit.
III.
Ne irtózz, ha itt-ott pirosra fest,
A kifolyt vér,
vagy kínjaiban vonaglik a test.
IV.
Takard be szépen hideg sírodba
És a vérét,
Azt őrizd meg, jéggé fagyasztva.
V.
Hogyha majd újból kisüt a nap,
és sugara,
Mit rejtesz mindent kitakart.
VI.
A bíró akkor ítéletet mond,
és a tanúk,
Azok, akiknek te adtál hont.
Kolozsvár, 1956. december 17.
Fotók: Horváth Péter Gyula
