Mi vagyunk a magyarok, nem ők
Az általuk alkalmazott harcmodor lényege, hogy ők akarják megmondani, hogy mi a magyarság, mit jelent magyarnak lenni. Egyfajta minimalista magyarságot fogalmaznak meg, amely semmiben sem különbözik egy belpesti Starbucks-lakó életérzésétől, aki a világ bármelyik másik Starbucksában boldogtalan. Pont annyira magyarok ők, mint amennyire egy Apple-értékesítő egy plázában, vagy pontosan annyira keresztények, mint amennyire Márki-Zay Péter az.
Ez a magyarság semmi magyart nem tartalmaz, tulajdonképpen a magyar nyelvet sem; basic english-ben lehet csak jól megfogalmazni, szerintük milyen is a jó magyar. Nyilván ateista, vagy muszlim, esetleg olyan keresztény, akit örömmel tölt el, ha a templomát mecsetté alakítják. Sokat élt Londonban, vagy német nyelvterületen, minimum vegán, valamilyen külföldről finanszírozott civil szervezetnél vagy titkosszolgálati fedőszervnél szerezte az alapvető munkatapasztalatait, és dolgozott már multinál, ahol nagyon jól érezte magát. Félelemmel tölti el a magyar gyermekek látványa, szerinte a heteroszexualitás nacionalista, soviniszta, fasiszta dolog.
Szerintük a magyarság már csak egy állampolgárság, de már az sem sokáig, hiszen jön az Európai Egyesült Államok. Nemzetünk romlásának mértékét a 2002-es választások eredményéből akkor már lemérhettük. A legócskább ígérgetéssel és gyűlölködéssel többséget tudtak állítani egy kommunistából lett gazdag bankár mögé, aki nyíltan azzal kampányolt, hogy lassúbb és ostobább, mint a hivatalban lévő miniszterelnök, hogy ezzel szánalmat keltsen maga iránt. Az elrabolt területeken, szülőföldjén maradt magyarok sorsa nem volt mindennapi téma, de akkoriban még nem volt divat a baloldaliak körében sem azzal kérkedni, hogy mennyire lenézik, megvetik őket. A liberálisok persze már akkor is románozták, szlovákozták őket, sőt, azt mondták, hogy jobb nekik román, vagy szlovák uralom alatt, mint ezen a szar Magyarországon. Amikor a népszavazás ötlete kipattant, az utca hangulata nem tűnt ellenségesnek a felvetett kérdésekkel kapcsolatban, az érdektelenség mellett talán még a szégyen fogta be azok száját, akik aztán a népszavazás kampányában újra ráfordultak a szokásos magyargyűlöletükre. Én magam politizáló emberként nem bíztam abban, hogy túl magas lesz a részvétel, de azt hittem, abban bíztam, hogy a határon túli magyarok ügye nagyon erős többséget szerez. Máig emlékszem a csalódottságra, amikor kiderült, hogy nem így lett.
Az O1G-koalíció érzelmileg már akkor is nagyon egyben volt, habár nevet még nem választottak maguknak. A magyargyűlölő, emberileg sikertelen, pénzért az anyjukat is eladó polgártársaink újra megtalálták egymást. Világos volt, hogy Gyurcsány mögé kik álltak be, milyen vágyak mozgatják a szocialista párt szavazóit, azokat, akik aztán a Jobbikban is meg tudták találni a „szellemi” és az érzelmi otthonukat azután, hogy Gyurcsányban csalódtak egy nagyot. Ezek az emberek senkire és semmire nem akartak költeni magukon kívül. Nem érdekelte őket, hogy a kommunisták mit műveltek a nagyszüleikkel és a szüleikkel; a napi plusz egy sörre elég, osztogatós életszínvonal-emelkedés miatt képesek voltak beállni a kommunisták mögé. Az ország látványos kifosztása sem érdekelte őket, hiszen az ország sohasem érdekelte őket; sosem értették meg, hogy annak kell valahogy működnie ahhoz, hogy egyáltalán élhessenek. A nemzet mint fogalom pedig soha nem volt meg nekik, nem akartak abba beletartozni sohasem. A segélyüket féltették, még csak nem is az adójukat sajnálták a külhoniaktól. És ezt akkor is, ahogy most is, a baloldali liberális értelmiség újra és újra, naponta ültette a fejükbe. Nincs Magyarország, nincs magyar nemzet, jobb nekünk valami nagyhatalom csicskájaként.
Ezek az emberek mindent akarnak, ami a mienk, ami a nemzeté, ami a haza, de csak az anyagi javakat, a biztonságot, a szolgáltatásokat; de nem akarnak senkinek semmit cserébe adni, nem szeretnek senkit és nem is hiányzik nekik a haza, az otthon közössége. A határon túli magyarok elleni gyűlöletük egyik fő oka az, hogy a lelkük mélyén érzik: azoknak van otthona, közössége, azokat megtartotta az elnyomatás, míg ők, az anyaország aljanépe csak a gyűlöletben találja meg önmagát. Európa nemzetei nincsenek jó állapotban, de szerbnek, horvátnak, németnek is jobb lenni, mint semminek, egy identitás nélküli senkinek. Hát még magyarnak! Mégis sokan mondanak le arról, hogy legyen nemzetiségük, hazájuk, otthonuk, mert ha ezek nincsenek, akkor sokkal kevesebbet kell tenni az életért, mint akkor, ha az ember szeret valamit és felelősséget érez érte. 2004. december 5. megmutatta, hogy nemzetként is milyen közel vagyunk a pusztuláshoz. De a nemzetnek volt válasza erre a kihívásra. Felismertük, hogy a magyarok csak a magyarokra számíthatnak és voltunk és vagyunk annyira erősek, hogy elviseljük a saját országunkban ezeket a hazátlan bitangokat. Ezek nem külföldiek, ezek egyszerűen sehol sincsenek otthon, ezek soha sehol nem érzik jól magukat. Nem kötelező magyarnak lenni, de aki büszke arra, hogy gyáva és gyenge magyarnak, az ne csodálkozzon, hogy nem jut neki semmi a magyarság számtalan jótéteményéből.
Fotó: PS/Kovács Attila
