A nemzetellenes oldal továbbra is gyalázkodik, mert képtelen az önmagával való szembenézésre
Bizonyára olvasóink is megfigyelték, hogy az ellenzéki térfélen időről-időre ismétlődnek bizonyos kommunikációs elemek, amelyeket a politikusok, a kiszolgáló média és az úgynevezett értelmiségi megmondóemberek folyamatosan ismételgetnek. Sokáig a „fékek és ellensúlyok” állítólagos lebontása volt a téma, aztán „a liberális demokrácia felszámolása” került terítékre, legújabban pedig a „párhuzamos világok” és a „véleménybuborékok” korát éljük. Van egy közös pontja ezeknek az imamalomként hajtogatott mantráknak: annak helyettesítésére szolgálnak, hogy a magát egykor kommunistának, aztán a szocializmus építőjének, mostanság pedig éppen demokratikusnak nevező politikai oldal végre őszintén szembenézzen önmagával, bő egy évszázada zajló nemzetellenes ténykedésével és ebből következően azzal, miért utasítja el őket a magyar társadalom hazáját szerető és nemzetét féltő többsége.
Talán a nyakunkon lévő választás az oka, mindenesetre tény: a napokban több megnyilvánulásba is beleütköztem, amely ismételten igazolta a bevezetőben írt megállapításokat. Előbb egy terjedelmes interjút találtam a világhálón, amelyben a Momentum újsütetű elnöke, Donáth Anna volt a megkérdezett fél. Valami nagyon nem lehet gömbölyű az ellenzéki összefogás háza táján – hála Istennek, tehetjük hozzá –, mert a Momentum elnök asszonyából csak úgy ömlött a panaszáradat. A hosszú bekezdéseken át folyó siránkozás érintette az összefogás pártjait is, de most nem ez a téma. Sokkal inkább az, amit Donáth Anna felfedezni vélt a kormány tizenkét év után is töretlennek nevezhető támogatása mögött.
Annak kapcsán, hogy vajon három kétharmados ciklus után miért tekinthető még mindig győzelemre esélyesnek a jelenlegi kormányzó erő, vártam volna némi önkritikát. Egy frissiben megválasztott pártelnök, aki megújulást hirdet és a múlton való túllépés fontosságát, a XXI. századi gondolkodásmód megjelenését tartja kívánatosnak, talán példát mutathatna abból, hogy értelmes és valós alapokon nyugvó önkritika is létezik a világon. Ilyesmiről szó sem volt Donáth Anna mondanivalójában. Kizárólag azokat a meggyökeresedett értelmetlenségeket és alaptalan közhelyhalmokat ismételgette, amelyeket dicső ellenzékünk évtizedes „húzónevei” is ismétlődő jelleggel előadnak.
Ezután felvételről megnéztem a Kötöttfogás aktuális részét, amelyben újra, immáron sokadszorra hangzott el a tézis: a vidéki, kormánypárti tömegek félre vannak vezetve, mert hiszen – legalábbis Csintalan Sándor egy korábbi adásban elhangzott véleménye szerint – még például Kecskeméten sincs internet. Ily módon a vidéken élők szükségszerűen elmaradottak, számukra egyedül a közmédia létezik, amely pedig ugye kormánypárti. Ebben az ötösfogatban amúgy nekem az Új Világ Néppárt egyik „beszélő feje”, Reichert János a legérdekesebb személyiség, aki minden adásban többszörösen és nagy nyomatékkal kihangsúlyozza, hogy mennyit ártanak a hazának azok, akik majd a Fideszre fognak szavazni, és majd mindenki meglátja, milyen rossz lesz nekünk, ha újra a jelenlegi kormány kap felhatalmazást. Azok után, hogy a nagy dérrel-dúrral beharangozott pártjuk még a saját oldaluk választásán sem kellett senkinek – miniszterelnök-jelöltjük például szégyenszemre össze sem tudta szedni az induláshoz szükséges ajánlásokat –, legalábbis nagyon furcsa dolog ilyen magas lovon ülni és ilyen vehemenciával osztani az észt…
Aztán, amikor már azt hittem, hogy erre a hétre ennyivel megúsztuk a becsmérlést mi, nemzeti oldali szavazók, még jött Kaltenbach Jenő egykori ombudsman is. Saját Facebook-oldalán közzétett posztját egész egyszerűen muszáj szó szerint idézni, benne hagyva a helyesírási anomáliákat is:
Elképesztő ez az ország! Orbán minden intézkedése abból fakad, hogy sikerült a lakosság egyik felét olyan szintre lebutítani, hogy a károsat hasznosnak, számára előnyösnek lássa, így azt higgye, hogy a drága miniszterelnök úr róla gondoskodik. Ahhoz hogy észrevegye, hogy ami történik az neki lesz rossz, azaz nem az ő hanem kizárólag Orbán és köre számára előnyös, el kellene jutnia a gondolkodni tudás legalább átlagos szintjére. Félreértés ne essék, ez nem IQ, azaz nem a szellemi képesség, hanem a józan ész és az elvakult elme problémája.
Valamennyi megnyilvánulás – de leginkább talán Kaltenbech Jenő szó szerint idézett bejegyzése – klasszikus esete a jobboldali szavazók elképesztő megvetésének, valamint annak a hihetetlen struccpolitikának, amely jellemzi a balliberálisokat. Elvakultnak, butának tartanak bennünket, akik olyan szinten vagyunk primitívek, hogy még a tudás átlagos szintjét sem érjük el, ráadásul a károsat látjuk hasznosnak, a hasznosat pedig károsnak…
Elgondolkodtató, hogy miként lehet ennyire lenézni egy egész társadalmat, jobban mondva egy társadalom azon részét, amely nem az ő mantrájukat fújja. Persze valahol érthető is ez, hiszen mélységesen lenézni és megvetni egy társadalom többségét, még mindig egyszerűbb, mint megpróbálni legalább választ keresni – és netán találni is – arra, hogy vajon mi az oka az ellenzék elutasítottságának, mi az oka annak, hogy háromszor is kétharmaddal küldte el a társadalom őket a pokolba? És bizony felvetődik a kérdés: szabad-e valaha is hatalomba segíteni olyanokat, akik ilyen mélyen megvetnek és lenéznek bennünket?
Donáth Anna – korábbi kommunista, illetve MSZP-s felmenőinek útján járva – ugyanazt teszi a vele készült interjúban, mint Kaltenbach Jenő. A társadalmat okolja. Így fogalmaz például:
Rengeteg szociológiai elemzés született arról, hogyan lehet az, hogy azokban a csoportokban, ahol leginkább érzékelhető a szociális válság, mégis biztos Fidesz-szavazói bázis van?
Vagyis Donáth Anna is úgy véli, hogy a társadalom egyfajta Stockholm-szindrómában szenved és önmaga ellensége, mert bár a kormány szociális válságot idéz elő, mégis megszavazzák őket a tömegek. Elhangzott továbbá az is, hogy – különösen vidéken – félelemből és kiszolgáltatottságból szavaznak az emberek a kormányra.
Ezeket a rendkívül mély gondolati- és logikai bukfenceket igen könnyű cáfolni, hiszen az első kétharmad még 2010-ben született, amikor legfeljebb attól félhetett Magyarország nagy része, hogy a Gyurcsány-Bajnai-féle ámokfutás és nemzetvesztő politika folytatódik. Az pedig több, mint érdekes, hogy ha Orbán valóban olyan szörnyűségesen kormányozna, mint ahogyan azt az ellenzéki propaganda harsogja, akkor vajon hogyan kapott volna újabb két alkalommal alkotmányozó többségű felhatalmazást?
Megvetésünk, nagy nyilvánosság előtti lenézésünk helyett javaslom az ellenzék hatalmas koponyái számára, hogy arra keressék inkább a választ: ha valóban olyan tökéletes az általuk megálmodott ország- és jövőkép, mint ahogyan állítják, akkor vajon miért nem támogatja őket a társadalom minimum kétharmaddal, de akár négyötöddel is? Mi lehet vajon erre a magyarázat? Mi lehet az oka, hogy az a szélsőségesen liberális Mennyország, amely Orbán és kormányának rút ármánykodása nélkül meg tudna valósulni, mégsem olyan vonzó, hogy elsöprő ellenzéki győzelem szülessen egy-egy választáson? Talán az, hogy ezeken a megnyilvánulásokon is tökéletesen átjön, hogy a balliberálisok mennyire nem ismerik a magyar néplelket. Soha nem is ismerték és – amint az „új hullám” képviselői, például Donáth Anna nyilatkozata is mutatja – ez így is maradt.
Fogalmuk sincs arról, miként kellene megszólítani a magyar embert, egyáltalán mi az, ami nekünk fontos. És azzal sincsenek tisztában, hogy hiába a negyven év kommunizmus, amelyre rárakódott plusz húsz év vad liberalizmus, hiába a paraszti társadalom aljasan tudatos felszámolása, a vidéki Magyarország szándékos kilúgozása, a fővároson kívül bizony mégis maradt még valami a hazaszeretetből, valamint abból a bizonyos „józan, paraszti észből”, ami ezer éven át életben tartotta a magyarságot minden kataklizma ellenére is.
Ez a hazaszeretet és ez a józan paraszti ész az, ami megláttatja velünk a hamisságot, és segít bennünket a dolgok mögé nézni. Ennek köszönhető, hogy nem kérünk például az olyan politikusokból - Donáth, Dobrev, vagy éppen Cseh -, akik úgy tesznek, mintha jót akarnának nekünk, miközben Brüsszelben szakmányban gyalázzák az országot, és ezt még büszkén hirdetik is magukról.
Amíg a balliberális oldal nem lesz képes szembenézni minden múltbeli hibájával és bűnével, és nem lesz képes megérteni, hogy a magyar ügyet, a magyarságot folyamatosan elárulva, arcul köpve sosem fogják megkapni a többségi felhatalmazást, addig nem lesz fordulat. Ez utóbbi egyrészről kifejezetten jó hír, ám nem lehet teljes az örömünk. Meg kellene születnie ugyanis egy valóban nemzeti érzésű ellenzéknek, amely talán sok dologban mást gondol a világról, mint mi, ám az igazi alapkérdések terén pontosan olyan hazáját szerető, mint a kormányon lévő oldal.
A kormányoldal remélt győzelme – különösen, ha nagy arányú lenne – talán utat nyithat az ellenzéki oldal esetleges megújulásához, megtisztulásához, amelynek eredményeként létrejöhet egy valóban konstruktív ellenzéki oldal. Ennek esélye persze nagyon csekély, sőt, úgy is fogalmazhatunk, hogy a mögöttünk hagyott bő évszázad tapasztalásai alapján merő naivitás ilyet várni, remélni…
Pedig itt lenne már az ideje egy valódi, tényleges „ellenzékváltásnak”. Hosszú távon legalábbis ez lenne az ország érdeke…
Vezető kép: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
