Többen kérték, hogy írjunk a Nemzeti Színház elpusztításáról, amikor a Major testvérekről publikáltam a cikkeimet. Megtettük: ma sem tudjuk pontosan, ki adott parancsot a kultikus épület lerombolására, de a tény, hogy a hatalom rendelte meg. A visszaemlékezések szerint Kádár János, Aczél György és Major Tamás is pártolta a pusztítást, hogy ezzel a szimbolikus tettel is leszámoljanak a múlttal. Őze Lajos szerint elviselhetetlen volt a csönd, a legenda szerint színésztársa, Bihari József azt mondta: „Megátkoz titeket az én székely Istenem”. Közben Majort kitüntették, Ungvári Tamás pedig óriási interjúban ünnepelte az MSZMP KB-tagját.
„Megjutalmazták a Nemzeti Színház bontásában részt vett katonákat” – lelkendezett a Népszabadság 1965. 04. 30-án. „Csütörtökön befejezték a Nemzeti Színház épületének bontását. […] összesen mintegy 35 000 tonna anyagot mozgattak meg, 11 000 köbméter falat kellett lerobbantaniuk és elszállítaniuk. Ezenkívül mintegy 12 000 tonna vasszerkezet robbantását, darabolását és rakodását végezték el a katonák.
A derekas munka elismeréseként az alakulat katonái között több mint 70 000 forint jutalmat osztott szét Szécsi László, a 2-es számú Építőipari Vállalat főmérnöke.”
A bontást ma már nevezhetjük a nevén is: pusztításnak, robbantásnak, merényletnek – ebben most talán pártállástól függetlenül mindenki egyetért. Ahogyan a diktátor szerepe is megkerülhetetlen. Néhány éve a Magyar Narancsban is arról írt az amúgy általam (is) nagyra becsült Legát Tibor, hogy
„még ma is vannak, akik szerint a különösen brutális eljárás a Kádár-rendszer, sőt Kádár János személyes bosszúja volt”.
Nem kevesen gondolkodnak így, de kár lenne elhallgatni a sokak által még ma is visszasírt kultúrfőnök, Aczél György és Major Tamás szerepét.
Reménytelen volt az ellenállás
A különleges, szimbolikus szereppel bíró Nemzetit 1965. április 13-án robbantották fel. Bár többen tiltakozó leveleket, beadványokat írtak, az ellenállás reménytelen volt.
A Nemzeti Színház bontási munkálatai /MTI Fotó: Fényes Tamás
Major Tamás pártolta a pusztítást
„Tiltakozni? Ellenállni? ’56 retorziója még a lelkekben élt, csüggedt volt a társaság. Ki és hová mehetett volna? Arra emlékszem jól, hogy Major pártolta a pusztítást. >Avult a színház, itt nem lehet modernül játszani.<” – idézi Raksányi Gellért színészt a téma avatott kutatója, Ablonczy László a Hitelben megjelent tanulmányában. Major ugyan ekkoriban már nem volt a Nemzeti igazgatója, hiszen még 1962-ben leváltották, de kétségtelenül volt annak üzenete, hogy nem sokkal a robbantás előtt kitüntették.
„A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa felszabadulásunk 20. évfordulójára a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntette ki MAJOR TAMÁST, az MSZMP KB. tagját a Nemzeti Színház főrendezőjét” – tudósította az olvasókat a Film Színház Muzsika 1965. 04. 02-án. Tökéletes időzítés.
Major Tamás / Fotó: Fortepan.hu
Ezután már „csak” a közvéleményt kellett „megdolgozni”: „Megváltozik a város képe is. A Belváros tulajdonképpen kihúzódik majd a Városliget széléig, s az ott felépülő új Nemzeti Színház már kifejezetten belvárosi kulturális objektum lesz” – mesélt a nagy, már nem is öt, hanem húszéves tervekről Sarlós István, a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottságának elnöke a Népszabadságnak. Persze az egészből nem lett semmi.
Ugyanő volt az, aki egy évvel azelőtt, még 1964 februárján a tévében mesélt a Nemzeti elköltöztetéséről, kinek másnak, mint a megbízható ügynök-elvtársnak, Szepesi Györgynek (a másik lehetséges riporter az egykori agitpropos hadnagy, Vitray Tamás lehetett volna).
Őze Lajos: Néma csönd és egy öreg színész átka
„Háromnegyed tizenegy volt, az EMKE-nél álltam – emlékezett egy interjúban szintén Ablonczynak színészzsenink, Őze Lajos. – Hatalmas tömeg állt néma csöndben. Csak a rendőrök hangoskodtak: menjünk arrébb! Senki se mozdult. A díszletraktárral kezdték: hatalmas döndülés, majd porfelhő következett, és a tömeg rendíthetetlen mozdulatlanságban, némán állt tovább.
Ha ordítás lett volna, talán oldja a feszültséget. De az a csönd, az elviselhetetlenségig fokozódott, bennem és másban is. Bihari Jóska bácsival találkoztam. >Megátkoz titeket az én székely Istenem< – mondta, s rettentő fájdalommal megindult lefelé a Duna irányába”. .
Tudjuk, hogy a kádári propaganda is több csatornát használt a népbutításhoz. A humorral (vagy inkább valami affélével) operáló, ezért cselesen manipuláló Ludas Matyi aktuális számaira mindig érdemes rálesni.
A Ludas Matyi szerint sem volt mit sajnálni
Szokás szerint a „születésétől” (1945) fogva gátlástalan, ha kellett a kulákságot, a svábságot, a papságot, a kereszténységet vagy az éppen aktuális, kiirtandó, üldözendő ellenséget lejárató hetilap is kivette a részét a küzdelemből.
Miután a színházat felrobbantották, sokak vittek haza darabokat az épületből, a kellékekből (több színész is). Nyilván kihagyhatatlan poén volt a Ludas szerkesztősége számára.
„Nem tudom, észrevették-e már: az utóbbi hetekben újfajta gyűjtő-szenvedély ütötte fel a fejét szép fővárosunkban. Aki csak valamit is ad tősgyökeres pesti-mivoltára, darabokat gyűjt a Nemzeti Színházból. […] Van, aki vitrinje legfeltűnőbb helyén Kállay Ferenc utolsó masztixos-üvegét őrzi, más számára már csak a honfibú maradt:
lebontják a Nemzeti Színház épületét, oda az igazság, oda a magyarság! […] Szégyellem bevallani: jómagam végképp lemaradtam a versenyfutásban, még egy elárvult púderpuffnim sincs a Nemzeti Színházból (legfeljebb egy levelem, amelyben még a régi cím alól utasítják vissza legújabb darabomat!).”
– írta Rácz György a hetilap 1965. 04. 22-ei számában. Az üzenet világos, de azért lefordítom: csak a reakciósok bánkódnak, szegény sértett Rácz elvtárs csak visszautasított darabjára gondol.
Major Tamás, az Úr hangja
Ungvári Tamás (aki felajánlotta a szolgálatait az állambiztonságnak), a diktatúra társutasa sem véletlenül választotta ezt a pillanatot arra, hogy interjút készítsen héroszával, Major Tamás elvtárssal. A beszélgetés április 27-én jelent meg a Tükörben, és stílusáról a középkorúaknak és idősebbeknek Lakat T. Károly és az ő borzalmas öltönye ugorhat be. Az interjúból kiderül, hogy nem kell bánni a Nemzeti lerombolását, mert Major magában testesíti meg…
„Az Úr hangjával beszélgettem. [Hogy menant át nagybetűvel az Úr, az jó kérdés – MG] Hét óra hét perctől háromnegyed nyolcig, s aztán háromnegyed tíztől Major Tamás az Úr hangja a Tragédiában. […] Major a Nemzetiben kezdte, 1930-ban. ösztöndíjasként. S ma is a Nemzetiben van, egy kicsit ő a Nemzeti – már az épületet is lebontották a hajdani ösztöndíjas feje fölül, de ő magában hordja ennek az ember- öltőnyi NEMZETI SZÍNHÁZNAK egész történetét, színészként, igazgatóként, rendezőként, statisztaként.
1930-tól 1944-ig nem akadt igazgató, aki ne akart volna neki felmondani mint tagnak [negyvennégyben, de szerintem már előtte is nehéz lett volna felmondani a katonai behívó elől bujkáló Majornak], s 1945-től máig sem akadt a Nemzeti Színháznak olyan tagja, aki borús, sértett, fáradt vagy ingerlékeny pillanatában ne akart volna felmondani Majornak, mint igazgatónak, főrendezőnek, kollégának. A közönsége az egyetlen, amelyik zavartalanul szereti.” [Merje nem szeretni].
Tukor_1965_04-06__pages101-101
„A Nemzeti Színház újjáépítésének históriája azonos a magyar színház és politikai történet legszebb fejezeteivel. [Ungvári a B-listázásra, a náciellenes Jávor Pál és társai eltávolítására gondol]. Rátkai, Bajor, Csortos, Bartos Gyula áll Major mellé, s persze az ő nemzedéke is: Várkonyi, Gobbi, Olthy Magda, Ungvári László. S következik Major igazgatásával olyan tíz esztendő, amire diákként és egyetemistaként csak borzongva tudok visszaemlékezni.
Majd a rajongó cikk végén: „Major valószínűtlenül egységes ember. Az Oppemheimer ügyben órákig ül a színpadon, némán olyko, a figyelem szigorú feszültségében. Nézem. Ez ugyanaz az ember, aki volt szovjet professzor és Mefisztó, lakáj és király, úr és szolga. Átváltozik és mégsem. Az Úr hangjával beszélgettem.” – fejezte be Ungvári.
Mivel zárhatnánk? „Polgári humanizmus az álhumanizmus. A mi humanizmusunk az igazi humanizmus” – mondta az „Úr hangja” 1957-ben az MSZMP zárt KB-ülésén, amikor a megtorlásról beszélgettek az elvtársak. Az ő humanizmusuk az diktálta, hogy robbantsák fel a Nemzetit. Megtették, mert megtehették. Szobra pedig ott figyel a sokat támadott új épület mellett…
Fotók: MTI
Facebook
Twitter
YouTube
RSS