Meghalt Aristo
Aristót tulajdonképpen Apámtól örököltem. Na meg persze az úri középosztálytól, amelynek talán a tagja lehetett volna, ha marad a Magyar Királyság. De persze abba ugyanúgy nem illett volna bele, mint a hatvanas évek kádári konszolidációjába, és persze ahogy nem illett bele a szocialista mezőgazdaságba sem.
Aristóval egy újabb pótolhatatlan alak ment el a rossz emlékezetű XX. század túlélőiből. Mert még azoknak is túl kellett élniük a XX. századot, akik a negyvenes évek közepén, végén, az ötvenes években születtek. Aristo egyik nagyapja katonatisztként harcolta végig mindkét nagy háborút, apja pedig 1956-ban volt kénytelen külföldre menekülni, mert a forradalom alatt úgy bánt a helyben közismert kommunistákkal, ahogyan azt azok megérdemelték.
Nagyszülei nevelték fel az alföldi, kecskeméti tanyavilágban, nagyapja ott tanítóskodott újra, ugyanis a két világháború között is ez volt a foglalkozása. Aristóval ez volt az egyik összekötő kapocs közöttünk, gyerekként én is éltem a Cegléd környéki tanyavilágban és még láthattam az eltűnő paraszti élet utolsó pillanatait. Volt közöttünk egy generációnyi különbség, de ez a tapasztalat összekötött bennünket, ahogy a lovak és a kutyák iránti szeretet is. Aristo nagy lovas volt fiatal korában, a szakma olyan nagyjairól mesélt, akik még a háború előttről próbálták átmenteni a hagyományokat a reménytelen szocializmusba.
A filozófia és a kultúra iránt érdeklődő Aristónak esélye sem volt arra, hogy ilyen egyetemre menjen, az osztályidegeneknek maradtak a mérnöki pályák és persze az agrármérnökség. Egyetemi hányattatásait és persze a szocialista mezőgazdaságban szerzett tapasztalatait is megírta a blogjában, olyan tökéletesen és láttató erővel, hogy az embernek úgy tűnhetett – főleg annak, aki maga is szerzett tapasztalatokat ebben a világban –, mintha ezek vele történtek volna meg. Aristo állattenyésztő, főleg disznótenyésztő volt, "főállattenyésztő", ágazatvezető, és mint ilyen, tagja a tsz vezetésének. Sosem fogta be a száját, így számára ez volt az elérhető legmagasabb beosztás. Születésnapjait is csak úgy tartotta számon, hogy "hányadszor élte meg a trágyahordást". Ekkor már Baranyában élt, valami lány után keveredett ide, aztán valahogy itt ragadt, itt is alapított családot. A hetvenes-nyolcvanas években pedig élte azt az életet, amit a szakmája adott és amit persze a szocializmusban lehetett. A nyolcvanas években két, egymáshoz közeli termelőszövetkezetben dolgoztak apámmal, innen először a szakmai ismeretség. Én sokkal később találkoztam vele, amikor már az is kiderült számára, hogy a rendszerváltás után sem olyan világ lesz, amivel ő tudna és akarna kezdeni valamit.
Először 2006 kora őszén beszélgettem vele, egy általam szervezett szűk körű kampánybeszélgetésen, aminek az volt a célja, hogy a polgármesterjelöltünk sokféle emberrel találkozzon. A dolog annyira jól sikerült, hogy mi hárman és néhány barátunk a következő bő évtizedben szinte minden héten találkoztunk és éjszakába nyúlóan beszélgettünk mindenről, a politikától a lovakig, a filozófiától a történelmen át a szociológiáig. Aristo nagyon művelt volt, néha úgy tűnt az embernek, hogy "mindent is" olvasott, tökéletesen alkalmas volt arra, hogy végtelen beszélgetést folytasson vele az ember. A hetvenes évek elején volt színházi ügyelő, azt hiszem, ott vesztette el az illúziót a művészekkel kapcsolatban. Az asztali beszélgetés, a hasznosan töltött kocsmai esték mestere volt, habár ez bohémebb társaságban inkább csak a beszélgetés első néhány órájára vonatkozott inkább. Nem ismertem embert, aki nála autonómabb lett volna, miközben megvolt benne a lojalitás és az intézmények tisztelete is.
Amikor megromlott az egészsége, nem tudott nagyon mozogni már, akkor a lakásában látott vendégül bennünket, ahol olyan pörkölteket csinált nekünk, amilyent csak férfiak tudnak. Mi, a barátai életünk legjobb evészetei közül is egy csomót neki köszönhetünk.
2006 sokkja után tulajdonképpen egyszerre kezdtünk írogatni a netre és egyszerre tapasztaltuk meg, hogy milyen is az, ha olvassák is az embert. Aristo különlegesen jó stílusa, klasszikus műveltsége nemcsak a mára már elfelejtett blogszférából emelte ki, hanem hamarosan az is kiderült, hogy mindenfajta szándékosság nélkül irodalmat művel. Mindig is azt gondoltam, hogy az az igazi író, aki nem akar az lenni, egyszerűen megírta, elmesélte a történeteit és azok valóságossá váltak. Aztán épített bloggerként egy új karriert magának a nyugdíjba vonulása után. Valamikor a tízes évek közepén Huth Gergely kereste meg, hogy írjon a PestiSrácok.hu-nak.
Olyan embert veszítettünk el, aki képes volt arra, hogy a hatvanas évektől kezdve minden évtized hangulatát a lehető leghitelesebben adja vissza. Az irodalom nem igazságos, elvárja azt, hogy magad is mindent megtegyél, a kánon része legyél. Aristo nem akart semminek a része, részese, krónikása lenni, csak élt, átélt, túlélt, megélt és jó volt olvasni. Pár éve azt mondta, hogy olyan öreg vadnak érzi magát, amely még erős, de már nem akar semmit a csordától, magányosan bolyong és elmélkedik azokról a végső kérdésekről, amelyek mindig is érdekelték, csak az élet egyéb örömei nem hagytak rájuk elég időt eddig.
Ha kérhetem, igyatok meg egy unikumot az emlékére, hűtsétek le előtte, ahogy dukál, a poharakat is. Kettőt-hármat is lehet, ha nem akartok már mást csinálni ma. Isten veled, Aristo!
Aristo különleges ember volt és úgy is távozik. Már nagybetegen az ő kérése volt, hogy a nekrológban se írjuk le a valódi nevét...
