Merjünk nagyot álmodni, legyen királyság!

Legutóbb túlestünk azon az anomálián, hogy hiába várjuk el a politikusainktól a felelősségteljes és odaadó munkát, ha egy olyan rendszerben versenyeztetjük őket, ahol a munkavégzésnél eleve előbbre való a megválasztódás. Ebben a rendszerben a pszichopatáknak és nárcisztikusoknak lejt a pálya, vezetői–döntéshozói képességeiktől függetlenül, hiszen ők mesterei a bizalom elnyerésének és a manipulációnak. A demokrácia játékszabályai lelki–mentális zavarokkal küzdő politikusokra vannak szabva. Megdöbbentően hangozhat, ám ez a helyzet. De akkor mi legyen? Igaza volt Churchillnek, amikor azt mondta, hogy „a demokrácia a legrosszabb kormányzati forma, de még nem találtak ki jobbat”? Vagy tévedett a mondat második felével?

Európa, a nyugati világ, de talán az egész Föld két változatot ismer, ahonnan a hatalom eredhet. A hatalom forrása és legitimációja lehet a népakarat – ennek legkifinomultabb rendszere a demokratikus köztársaság, ahol a félanalfabéta munkakerülő vagy a kommunista szociológus szavazata ugyanannyit ér, mint a társadalom számára hasznos gondolkodóé. A hatalom másik forrása és legitimációja lehet Isten – ennek legkidolgozottabb és történelmileg legtöbbet tapasztalt rendszere az arisztokratikus királyság, ahol a király által felemelt nemes akkor is döntéshozó nemes marad, ha már teljesen belehülyült a rizsporos parókája alatt a több évszázados beltenyészetbe.

Az arisztokratikus királyságban a hatalom végső forrása Isten, hiszen tőle ered az örökletes király (Magyarországon a Szent Korona) hatalma, aztán a király emel fel nemeseket, és az uralkodóház megszakadása esetén ezek, a közvetve szintén Istentől eredő hatalommal felruházott nemesek választanak új királyt. Ez a rendszer persze a mai túlracionalizált és teljesen demokráciára hangolt világunkban már múzeumba való anakronizmusnak, valóságtól elrugaszkodott képtelenségnek tűnhet. De legyünk már őszinték saját magunkkal: komolyan elhiszi bárki, hogy a demokráciában a népfelség dönt a dolgok menetéről, és nem a politika meg a média által profin irányított tudatipar? Nem beszélve az országok parlamenti választásairól.

Értelmes dolog-e olyanról (államigazgatás) szavazást rendeznünk négyévente, amiről nincs és természeténél fogva soha nem is lehet annyi információnk, hogy felelősen dönthessünk róla?

Ez így nem ésszerű és hatékony berendezkedés, legfeljebb egy kölcsönös zsarolási felállás, ahol a politikusnak önmagán túl egy kicsit azért figyelnie kell a népre is (az ország érdekére egyáltalán nem muszáj), a nép pedig elsősorban a saját szubjektív közérzete alapján (nem pedig az ország iránti felelősségérzetből) büntethet.

Tehát nemcsak a pszichopaták sikere, hanem az egyéni önzés is kódolva van a demokratikus köztársaság rendszerébe.

Érdekes, hogy az arisztokratikus királyságot értelemszerűen ellenségként kezelő demokratikus propagandában, történelmi filmekben, könyvekben, szatírákban és vígjátékokban éppen ezek a mélyen demokratikus tulajdonságok, a kóros önzés és köz iránti felelőtlenség szoktak felbukkanni a régi rendszer hibáiként. Micsoda véletlen!

A választás illúziója

A demokrácia tehát nem zárja ki a közért felelős, az ország érdekében cselekvő jószándékot a politikus és a választópolgár részéről, csak éppen nem várja el, és egyikükre nézve sincs következménye ezek hiányának. Az arisztokráciában a közhatalmat gyakorló nemességben persze szintén nem mindenki alkalmas erre, mégis beleszületnek azok is, akiknek nem kéne, tehát kétségtelenül megvannak az öröklődés hátrányai. Na, de a nép mindig alkalmas a megfelelő vezetők kiválasztására?

A második Gyurcsány-kormány, a választók döntésének eredménye. Fotó: MTI/Kovács Tamás

Minden kampányban rém egyszerű üzenetű plakátokkal árasztja el az összes párt a köztereket – és nem csinálnák, ha nem működne, tehát a demokráciában ezekkel a kiábrándítóan egyszerű üzenetekkel lehet szert tenni a komplex közhatalomra.

Senki ne mondja, hogy ez tisztább, követhetőbb, hatékonyabb, mint az öröklődő arisztokrácia! Utóbbinál legalább a kulturális és társadalmi igényesség is gyakran öröklődött a hatalommal együtt, követendő mintát biztosítva a közembereknek. Emellett a felelősség ügyében is eltérő irányt követ a demokratikus köztársaság és az arisztokratikus királyság. Természetesen egyik rendszer se tökéletes, és egyik sem zárja ki a visszaéléseket, hibákat, ám nagyon fontos, hogy milyen hozzáállás és értékrend van a rendszerbe táplálva az alapelvárások szintjén.

Demokratikus önzés vs. arisztokratikus felelősségvállalás

A demokratikus köztársaság mindennél fontosabb elvárása a politikus felé, hogy „érd el a megválasztásodat, akár úgy is, hogy megjátszod magad”, továbbá a politikust és a választót is arrafelé hajtja, hogy „légy önző, magaddal törődj”. Ezzel szemben az arisztokratikus királyság az egymásra utaltságot erősíti, és így a kölcsönös felelősségvállalásokat várja el. A nemesnek – tehát a politikusnak – nem kell a megválasztódásán dolgoznia, hiszen örökölt közhatalma van. Így egyfelől minél nagyobb hasznot akar kinyerni a népe, illetve jobbágyai munkájából, ám még fontosabb dolga stabilitást, békét, biztonságot teremteni a saját felelősségi körébe tartozó uradalom, a hozzá tartozó falvak és az azokban élő emberek számára.

A birtokos nemesnek ezért nemcsak kötelessége, de érdeke is az önmérséklet, sőt az alattvalóival való emberi törődés, hiszen a megszokott kerékvágásból való kisiklás vagy a jobbágyok tömeges elköltözése (amihez Magyarországon szinte a teljes középkorban joguk volt) az uradalom működését, azaz a nemes hasznát veszélyeztette.

A jobbágy ugyanakkor szintén érdekelt volt a stabilitásban, amelynek köszönhetően nyugodt, kiszámítható életet élhetett. Ez a felállás mindenkit arra serkentett, hogy jól végezze a saját dolgát, és felelősséget vállaljanak egymásért. A rabszolgasorban tartott, agyondolgoztatott középkori jobbágyok propagandisztikus hazugságán meg amúgy is érdemes túltenni magunkat. A kölcsönös felelősségvállalások felépítményén ráadásul még egyet szigorított az öröklődés. Az életfogytig tartó felelősség öröklődő folytonossága egész más hozzáállást vált ki az érintettekből, mintha csak négy vagy nyolc, vagy valahány évre választják meg őket a pozícióra, aztán utánuk a vízözön.

Egész másképpen vigyáz az ember arra, amit az apjától örökölt, egész életében rá van bízva, majd a gyerekeinek örökíti tovább. A király esetében ugyanez igaz az egész országra.

Nem vagyunk alkalmasak a királyságra

Ha az országgyűlés királyt választana, és utána az országgyűlésnek felelős, azzal közösen kormányzó király nevezné ki a fontos embereket, akkor mindenki foglalkozhatna a munkájával, és valószínűleg a felelősségi viszonyok, illetve a számonkérés is sokkal tisztább lenne. Mielőtt azonban lelkesen rávágnánk az igent, az a gond, hogy ehhez nemcsak vezetői képesség, jellem és egyéb erények tekintetében királynak alkalmas személyre van szükség, hanem olyan országgyűlésre is, amelyre királyválasztást lehet bízni.

A felsőházi ülésterem, amikor még ülésezett benne felsőház. (kép forrása: darabanth.hu)

Amikor utoljára királyválasztás történt Magyarországon, még létezett a felsőház, és az alsóházat is a köznemesség alkotta.

A felsőházban olyan családok vehettek részt, akik állandó honvédelmi kötelezettségükért és katonai szolgálataikért cserébe földbirtokkal és nemesi ranggal rendelkeztek. Ez egy világos, kézzelfogható érték és emberi minőség volt, hogy támadás esetén megfogja a kardját, és elmegy védeni a hazát. Ma már nem így működik a világ, ezt több szempontból meghaladtuk. A nagy haladás közben viszont elmulasztottuk a zokszó nélküli honvédelem egyértelmű és kézzelfogható emberi minőségét felváltani valami mással. Ezt meghaladta az idő és a fejlődés, de nem tettünk a helyébe egy másikat, egy korszerűt, ami betölthetné a társadalmi szerepét. Nem alkottunk helyette semmilyen szempontrendszert, amitől a mai világban, korszerű módon nemes lehetne valaki.

Amíg nem találunk egy olyan érthető és kézzelfogható, valódi, ugyanakkor korszerű emberi minőségjelzőt, amire felépíthetnénk a nemességet és vele a királyság országgyűlését, illetve annak a felsőházát, addig maradunk a demokratikus köztársaságban. Addig maradunk abban a rendszerben, amely alapbeállítása szerint a pszichopatákra és önzőkre van szabva.

Mindezt csupán azért volt fontos leírni, hogy ne higgyük el az önmagukat abszolút értékűnek és örökkévalónak hirdető rendszereket. A legutóbbi két rendszer, amelyet örök időkre hirdettek, de azóta véget értek, a Szovjetunió és a Harmadik Birodalom voltak. Az elképzelhető legjobb rendszernek is tartotta magát mindkettő. Most a liberális rendszer is ugyanúgy meg van győződve a saját végtelenségéről és legjobb mivoltáról. De attól, hogy valami nem tud önmagánál jobbat elképzelni, még nem lesz igaza. És attól, hogy jelenleg nem vagyunk alkalmas állapotban az ennél különbhöz, még ne mondjunk le róla.