Nálunk Brüsszel az ellenzék

Az unió átvette az ellenzék helyét, és valljuk meg, meglepően hatékony, ugyanakkor brutálisan kártékony. Rombolja a jogállamiságot és sérti a demokráciát. A kormánynak ugyanis egy olyan, szavazófülkéket figyelmen kívül hagyó, semmifajta felhatalmazással nem bíró ellensúllyal kell most farkasszemet néznie, amilyenre az elmúlt tizenkét évben nem volt példa. Fokozódik az uniós bürokrácia nyomása, és jól láthatóan a Fidesz is kompromisszumokra kényszerül. A határ még nem világos, nem tudjuk, hogy ki meddig megy el, de egy biztos: mi, magyarok nem szeretjük, ha beleszólnak a dolgainkba. Sem kormányon, sem ellenzékben nem tűrjük meg az idegen urakat.

A politológusoknak izgalmas, a magyarok számára igaztalan, az ellenzék rosszabbik felének pedig örvendetes változás történt az elmúlt években. Az Európai Unió intézményeinek vezetői egyre mélyebben nyúltak bele a magyar belpolitikába, felülírva ezzel a demokráciát. Belső ellenzék lett az uniós bürokrácia, az elmúlt néhány hónapban pedig a kormány is kompromisszumokra kényszerült.

Törvényeket kellett módosítani, integritási hatóságot kellett felállítani, most meg a modellváltáson átesett egyetemek kuratóriumait kell megváltoztatni. Nem is lenne ezzel baj, hisz minden ilyen kompromisszum ésszerű és előremutató, de az lenne egészséges vagy normális, ha az ilyen politikai alkudozásokat egy nemzeti alapon álló, baloldali ellenzékkel kellene megvívni.

Ellenzék hiányában azonban marad az uniós elit. A magyar kormánynak az államférfiakat és -nőket lecserélő brüsszeli bürokratákkal és a politikusok helyébe lépő aktivistákkal kell most politikai csatát vívnia. Mintha kétpólusú politikai verseny lenne Magyarországon, azzal az aprócska, de mégis fontos különbséggel, hogy az egyik pólus nem magyar és nem a választópolgárok akaratából létezik.

Így változnak az idők, így változik a frontvonal.

Ha valaki képes lenne az ellenzék térfelén lerázni magáról Gyurcsányt és elhatárolódni a külföldi érdekeket kiszolgáló dollárbaloldaltól, majd a politikáját nemzeti alapra helyezni és konstruktívan állni a válságok kezeléséhez, annak volna jövője.

A többi nem számít!

Az Európai Unió intézményeinek egyes vezetői ma jól láthatóan megelégelték az Orbán-kormány sikereit és véget kívánnak vetni a kétharmadnak. Ha nem is számszerűen és demokratikusan, legalább ellensúlyként beavatkozva. Leginkább uniós forrásokkal zsarolva. De vajon hová fut ki ez az irány? Meddig lehet elmenni? Hol a határ? Mert ha Európai Egyesült Államok lesz, akkor Európa többé nem lesz… Van ugyanis egy álom. Megszületik az Európai Egyesült Államok és beköszönt az örök béke. Egy sárga csillagokkal feldíszített kék zászló alatt, amelyre a népek a szabadság és a testvériség szavakat írják fel, együtt dúdolja majd minden világpolgár Beethoven Örömódáját. Esetleg új himnuszt költenek majd „Szövetségbe forrt szabad köztársaságok: a nagy Európa kovácsolta frigy…” kezdő sorral. Minden ember egyenlő lesz és eljő az aranykor. A történelem pedig véget ér.

Szó se róla, látszólag ez is vonzó alternatíva.

Sietnek is előre a határok felett üzletelő tőkés csoportok – akik a legnagyobb haszonélvezői voltak az integrációnak –, pénzt, paripát nem sajnálva segíteni a mélyülő integrációt. Keresnek az ügy mellé bürokratákat és aktivistákat. Olyan alkalmazottakat, akiknek az a dolguk, hogy mélyítsék az integrációt, gyengítsék a nemzetállamok erejét. Ahol pedig felüti a szuverenista politika a fejét, ott kellő egyensúlyt szolgáljon. És akkor itt jutunk kanyarodunk vissza a magyar ellenzéket felváltó uniós bürokráciához. Csak az a fránya nép, az az ünneprontó hazaszerető polgár ne volna! Így inkább puhítják a démoszt. Ijesztgetik a háborúval, a katasztrofális gazdasági krízissel és azt hazudják, hogy a válságot csak egy „erősebb Európa” győzheti le. Majd alkukra és kompromisszumokra kényszerítik azokat, akik a föderalista út helyett a nemzeti utat választják.

A kozmopolitizmus és a nemzetek nélküli „népszövetség”, mint az örök békéhez vezető kizárólagos út egy igen régi eszme. A felvilágosodáskori német filozófus, Immanuel Kant vetette egykor papírra, többek között az Egy világpolgár gondolatai… című írásában. Bár gondolatától igen messze esik a ma divatos piaci verseny, hisz az általa megálmodott utópiát kölcsönös humanizmus hatja át. (Babits is erre hívja fel a figyelmet, miközben a hazug liberális utódok már csak a határok nélküliségről beszélnek Kant apropóján.) A manapság egyesülést álmodók ezzel szemben minden kölcsönösséget feltételező erkölcsi értéket elvetnek. Mert csak a pénzért folytatott versenyt szeretnék megnyerni azoknak, akik mögöttük állnak.

Európa fura urai a háborúk és a válságok esetében nem a valós okra, a rendszerré tett, korlátok nélküli pénzhajhászásra mutogatnak, hanem minden bajt a nemzeti értékekre kennek. Egy örök békével felcicomázott, hazug álmot tárnak az emberek elé. Európai kormányt akarnak, holott semmifajta demokratikus felhatalmazás és ellenőrzés nem áll jelenleg rendelkezésre. Szép műszóval élve: „demokratikus deficit” van. Ezzel szemben a már eddig is sikeresen alkalmazott „birodalmi szigor” maholnap rendszerré válhat, ha az integráció elkötelezett hívei győznek.

Mi, magyarok, nem tűrjük, ha külföldről beleszólnak a dolgainkba, nem szíveljük ugyanis a birodalmakat, ahogy nem szeretjük azt sem, ha idegen urak beteszik ide a lábukat. Sem kormányon, sem ellenzékben.