Semmi sem történik véletlenül

Ha meg akarjuk érteni, hogy mi történik manapság Magyarországgal a politikában, miért léteznek ma is olyanok, akik hajlandóak pénzért, a hatalom reményében elárulni hazájukat, és miért teszik mindezt ugyanazoknak a leszármazottai, ugyanannak az ideológiának a szolgálatában, akkor vissza kell tekintenünk jó néhány évtizedre, hogy magyarázatot kapjunk.

Mondhatjuk, a magyar értelmiség 1956 óta nem tudott magához térni. Vezető, megmondó szerepét már régen elvesztette, nem tud iránytű lenni, pedig azelőtt évtizedekig megmutatta a haladás irányát, némileg gerincet is adott a cselekvéseinknek – ma már egymást felmorzsoló, lejárató osztályocska lett. Az ősbűn: az író- és művésztársadalom kijátszása, a Rákosi-féle diktatúrával szemben létrejött 1956-os egység szétzilálása rögtön a forradalom leverése után megtörtént. Ezt a szégyent máig nem tudta kiheverni, vagyis azt, hogy aláírták azt az ENSZ-nek küldött tiltakozó levelet, amelyben csaknem kétszáz művész, író, értelmiségi kérte, hogy vegyék le az ötvenhattal kapcsolatos “magyar ügyet” a Világszervezet napirendjéről. Ezzel visszasorolódtunk szellemileg is a szovjet csatlósállamok kommunista blokkjába.

Attól kezdve a paktumok, a kiegyezések, az árulások, átverések kísérik a magyar politikai életet, nem kizárva a nagyhatalmi politikai érdekek befolyását sem. Hogy megértsük a rendszerváltás előtt létrejött MDF–SZDSZ pártközi megállapodást, a későbbi MSZP–SZDSZ összebújást, érdemes elővenni Kulin Ferenc irodalomtörténész, egykor az MDF vezető politikusának A paktum-fantom című politikai esszéjét (Veritas füzetek 4.), amely rávilágít arra, hogyan lett a magyar jobboldal 2010-ig béna kacsa és miért erősödött fel a máig tartó népi–urbánus kibékíthetetlen ellentét, persze más tartalommal. Szokták nevezni az urbánusokat újabban belpestieknek, belbudaiaknak, akiknek fogalmuk sincs a vidék emberéről, a magyarságról, az elmúlt több mint ezer év történelméről. Igaz, meg sem akarják érteni.

De térjünk vissza a paktum-fantomra. Először 1957 tavaszán történt meg, amikor Kádár János és Aczél György, illetve a magyar író- és művésztársadalom szervezetei között megszületett a politikai paktum. Az értelmiség e rétegei közül sokan úgy látták, hogy a forradalom leverése után itt van a kiegyezés lehetősége az új hatalommal, miközben a kommunista hatalom csapdát állított a szellem embereinek. Kádárék, Aczélék a többpártrendszer lehetőségét is felvillantva a demokratikus törekvések támogatását, az amnesztia kihirdetését, a szellemi műhelyek önállóságát ígérték, és az írók és művészek mindezek fejében hajlandók voltak kollektívan tiltakozni az ENSZ-nél.

Budapest, 1961. április 17. A Népköztársaság Elnöki Tanácsa nevében Dobi István (b), az Elnöki Tanács elnöke Németh László (j) Kossuth-díjas írónak 60. születésnapja alkalmából négy évtizedes írói munkássága elismeréséül a Munka Érdemrend kitüntetést adományozza. MTI Fotó: Vigovszki Ferenc

Hamar kiderült, hogy átverés volt az egész: a szocialista hatalom a magyar értelmiségét az orránál fogva vezette és becsalta az árulás csapdájába. A többpártrendszer helyett maradt a kommunista diktatúra, amnesztia helyett folytatódott a véres megtorlás, akasztás, hosszú börtönévek, a szólás- és sajtószabadság helyett megkapták a kemény cenzúrát, a hallgatást mindarról, ami 1956-ban történt. Kádár és Aczél – írja Kulin Ferenc – csak Illyés Gyulával és Németh Lászlóval volt hajlandó tárgyalni, ugyanis a “népi” tábor két vezéralakja erkölcsi kötelességének tekintette, hogy a két börtönben ülő “urbánus”, Déry Tibor és Zelk Zoltán érdekében szóba álljon a kommunista hatalom képviselőivel. Hiába. A történelmi megbékélés, a népiek és az urbánusok közötti együttműködés lehetősége kudarcba fulladt. Ezzel az értelmiség népi tábora hosszú időre kompromittálódott, mivel egyezkedni próbáltak a magyarság kivégzőivel.

És innen érdekes a történet, mivel több évtizeddel később a szamizdatkiadványok szerkesztői és szerzői, majd a Szabad Demokraták Szövetségének alapítói önmagukat tekintették a Kádár-rendszer bátor és következetes ellenzékének, a népiek lakiteleki szerveződésének tagjait pedig a letűnő hatalom kegyenceinek, a kommunistákkal kollaboráló értelmiségieknek tartották.

Akkor még kevesen tudták, hogy a Szabad Kezdeményezések Hálózatának szervezői, a szamizdatok szerkesztői érinthetetlenek voltak, mind egytől-egyig kommunista, ávéhás, beépített ügynökök gyermekei, a népi demokrácia haszonélvezői, akik balról támadták a Kádár-rendszert. Nem eshetett baja Pető Ivánnak, magas rangú ávéhás szülők gyermekének, vagy ifjabb Rajk Lászlónak, akinek édesapját, Rákosi vérszomjas belügyminiszterét elvtársai végezték ki, nem beszélve Haraszti Miklósról, Demszky Gáborról, Tamás Gáspár Miklósról vagy Kis Jánosról, és hosszú a sor. Tamás Gáspár Miklós Erdélyből jött, ki tudja, milyen feladatokkal ellátva, mint eszmetársa, Bodor Pál (Diurnus). Kis János filozófus a Gorkij-iskolában szedte fel a kommunizmus eszmeiségét, a hős szovjet nép szeretetét. Ők védett személyek voltak, csak álcából vitték be őket olykor néhány órára a rendőrségre a Galamb utcából, mint Rajk Lászlót vagy Demszky Gábort, a szamizdatos maoistákat. Persze jó néhányan hittek az antikommunizmusuknak az SZDSZ-en belül és a párton kívül, de ők voltak a balekok, akik később keservesen csalódtak. 1994-ben az országgyűlési választásokon világosodtak, majd döbbentek meg, amikor az SZDSZ összeborult az MSZP-vel és a pufajkás miniszterelnökkel.

Akiknek volt veszteni valójuk egzisztenciálisan is, azok éppen a lakitelkiek voltak – mondhatjuk részben népieknek –, a rendszerváltást valóban előkészítőknek, a polgári ellenállóknak, akiket ténylegesen rendőri megfigyelés alatt tartottak és folyamatosan vegzálta őket a kommunista hatalom. Ide tartozott a vezető értelmiségiek közül például Csoóri Sándor költő, aki Duray Miklós Kutyaszorító könyvének előszavát megírta és emiatt az aczéli pártdiktatúra szilenciumra ítélte. Nem írhatott, nem jelenhettek meg művei, sőt, “keresztre feszítették” Hajdú János A Hét című televíziós műsorában, amikor Csoórit és Durayt a szocializmus ellenségének nevezte. Csurka István író sem járt másként. A kádári diktatúra elleni fellépéséért szintén elhallgatásra ítélték, a népszerű író darabjait nem játszhatták a színházakban. Aki feladta az öncenzúrát és kilépett a neki kijelölt körből, azt büntették, lecsapott rá a hatalom. Így járt Kulin Ferenc is, a Mozgó Világ főszerkesztője – az említett politikai esszé írója –, akit azonnali hatállyal kirúgtak, a folyóiratot bezárták, mert másként képzelte el a szocializmus építését. Hasonló módon Alexa Károly írót, a lap szerkesztőjét, Szabados Árpád képszerkesztőt és számos más újságírót megfosztották munkájától. Bíró Zoltánt, az MDF későbbi első elnökét kizárták a pártból ellenzéki magatartása miatt. Egyszóval veszélyekkel járt az ellenzékiség, a másként gondolkodás, de ez nem vonatkozott a városi műellenállókra, a szabad demokratákra.

Budapest, 1983. január 11. Hajdú János, a Televízió „Hét” címû mûsorának fõszerkesztõje felszólal az országos agitációs, propaganda és mûvelõdéspolitikai tanácskozáson a XIII. kerületi Pártbizottság székházában. A kétnapos értekezletet a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága (MSZMP KB) rendezte “A párt eszmei-ideológiai tevékenységének néhány idõszerû kérdése” címmel. MTI Fotó: Manek Attila

És innentől lehet beszélni a mellékvágányra futott rendszerváltásról. Mik voltak az eltérített rendszerváltásnak az okai, kik voltak a felelősei? Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a nyugati háttérhatalom Soros György és Mark Palmer képében már 1985-ben megjelent Magyarországon, igaz, az amerikai nagykövet csak később. Erről olvashatunk Csurka István egyik utolsó művében, a Dr. Utólag visszaemlékezésében. Az SZDSZ-es Eörsi István szervezte meg a magyar értelmiség “krémjének” vacsoratalálkozóját Soros György megbízásából a budai Margit utcai Margitkert vendéglő különtermében. A meghívottak közé tartozott a többi között Mészöly Miklós, Vásárhelyi Miklós, Csoóri Sándor és Domokos Mátyás. Soros előadta, hogy évente hárommillió dollárt akar beletenni ösztöndíjak, támogatások, anyagi beszerzések, utaztatások, külföldi ösztöndíjak formájában a magyar kultúrába.

És innen, az emléksorok idézeteiből tudjuk meg, hogy 1985 után hogyan döbbent rá Csurka István, hogy tudatlanul, naivul besétáltak a magyar írók egy újabb csapdába, a nyílt társadalom csapdájába. Persze a vacsoravendégek közül jó néhányan örömmel tették ezt. Érdemes elolvasni a Dr. Utólag emléksorainak rövidített részleteit:

Hárommillió dollár irdatlan összeg volt, gyanút kellett volna ébresszen. (…) Ma már nem is nagyon értem, hogyan nem jöttem rá eszköz-emberi, kellék mivoltomra. Nyolcvanötben már futott a Pesti Színházban, pontosabban még futott, mert korábban írtam az Eredeti helyszín című darabom, amelyben az Aczél-féle vacsoráztatási technikát is megírtam (nevek nélkül – a szerk.). Aczél a hetvenes évek elejétől az asszonyoknak nyújtott kisebb beszerzési szívességekkel, vagyis az általa is teremtett hiánygazdaságba bevezetett elvtárs-szájú bőségszaruk segítségével beférkőzött Illyés Gyula, Németh László és időnként Déry Tibor otthonába és közös vacsorákon vett részt. Pontosabban rendeztetett magának. Ezeket aztán úgy tartotta és tartatta titokban, hogy azért a Pártközpontban és a sajtó berkeiben terjedjen el a híre.

Mint Csurka írja, az ilyen fajta vacsorázás irigylést váltott ki, főként a kommunista írókból, akikkel Aczél György soha sem ült le vacsorázni.

De miért nem ismertem fel, hogy ugyanarról van szó itt, a Margit utcai Margitkert vendéglőben is? Soros most engem vacsoráztat, meg barátaimat. (…) csak azt nem vettem észre, hogy egy VIP személyként vagyok etetve, itatva? Akit majd felhasználnak valamire. (…) A csápokat és a karmokat, a Disznófejű Nagyúr mancsait, amint nyúl a magyar öntudatért. Amely nincs, de lehet.

Csurka aztán hosszan értekezik arról, hogy Soros György úgy érkezett ide, a Vasfüggöny mögötti világba, hogy ő már tudta 1985-ben, hogy a szovjet csapatok kivonulnak, felhúzzák a Vasfüggönyt és rendszerváltás következik. Nem véletlenül, mert Soros már akkor is tagja volt a Bilderberg csoportnak, a világ sorsát intéző egyik befolyásos szabadkőműves társaságnak, amelyben vezető szerepet játszottak a világ leggazdagabb bankjai és az USA legbefolyásosabb politikusai. Soros a tekintetét már az összeomlás utáni világra függesztette és évi hárommillió dollárját már a jövőbe fektette be. Csurka szavaival: “mégpedig a magyarság Bilderberg-jövőjébe”.

Budapest, 1989. május 15. Soros György (b) magyar származású amerikai üzletember, a New York-i Soros Alapítvány elnöke és Rátkai Ferenc művelődési miniszterhelyettes megállapodást ír alá, melynek értelmében az alapítvány növeli a magyarországi tudományos, kulturális, oktatási és egészségügyi programok támogatását. A háttérben Vásárhelyi Miklós, az elnök személyes képviselője (j3). MTI Fotó: Rózsahegyi Tibor (korabeli MTI-szöveg)

Ne feledjük, hogy Antall József, az első szabadon választott miniszterelnök a rendszerváltás előestéjén Soros Györggyel is tárgyalt. Soros állítólag felajánlotta, hogy kifizeti Magyarország adósságállományát (22 milliárd dollárt), ha szabad kezet kap a kultúrában, a sajtóban és a gazdaságban. Antall akkor már világosan látott, mert ezt az ajánlatot visszautasította. Nem lennék korrekt, ha nem említeném Horn Gyula miniszterelnök karakánságát, amikor Soros, a pénzspekuláns tönkre akarta tenni Magyarország legnagyobb bankját, az OTP-t. Valami magyar ösztön felvillant benne, mert nem engedte, hogy idegen kézbe kerüljön a tisztán magyar tulajdonú bank és megsegítette. Így szabadította meg Horn az OTP-t, persze nem bánta meg.

A Soros-vacsorára visszatérve: Soros kilóra meg akarta venni az értelmiség köréből a hangadókat, hogy a nemzeti öntudat eszméjét a nyílt társadalom és a globalizmus eszméje váltsa fel. Csurka István, a nemzetben elkötelezett író ezt még egyértelműbben fogalmazta meg:

Soros azért érkezett ide 1985-ben, azért hozta a pénzt, hogy ne legyen forradalom, hogy a rendszerváltás ne járjon elszámoltatással és személycserékkel, hogy az a réteg – benne azzal a párt-munkásőr funkcionárius és gazdasági vezető állománnyal, amely Sorost és a Bilderberg-csoportot elsősorban érdekelte – békés úton tarthassa meg a pénzét, a hatalmát, a pozícióit.

Ma már látjuk, hogy ez szó szerint megvalósult. Nem volt elszámoltatás, nem volt igazságtétel, a teljes magyar sajtó 98 százaléka a kommunisták és liberálisok kezében maradt. A rablóprivatizáció a volt kommunista nómenklatúrának kedvezett, azok szerezték meg az állami vagyont, vagy adták el külföldieknek áron alul, ők kaptak kedvező vagy vissza nem térítendő bankhitelt, azok gazdagodtak meg hihetetlen módon, akiknek eleik részt vettek 1945 után az államosításokban, a magántulajdon elvételében, a téeszesítés címén a paraszti földek rekvirálásában, az ország eladósításában. Gondoljuk csak végig, hogy kik voltak azok az elmúlt harminc évben, akik megakadályozták a valódi rendszerváltást és máig betartanak Magyarországnak, hogy ne járhassa saját, szuverén nemzetállami útját.

Budapest, 1989. október 13. Németh Miklós, a Minisztertanács elnöke (j) hivatalában fogadja George Sorost (Soros Györgyöt), az ismert magyar származású amerikai üzletembert. MTI Fotó: E. Várkonyi Péter (korabeli MTI-szöveg)

Csurka István keserűen jegyezte meg Dr. Utólag visszaemlékezése című könyvében, hogy 1990–91-ben Magyarországon már beállt a nyitott társadalom. Soros György díszdoktor lett, ő meg ismét betiltott. Amíg Sorost a Közgazdasági Egyetemen díszdoktorrá avatták rendszerváltási érdemeiért, Csurkát mint a kormányzó párt, az MDF egyik alelnökét, alapítóját, országgyűlési képviselőjét 1992-ben, még a dolgozata – Néhány gondolat… – megjelenése előtt kitiltották a Magyar Rádióból. De az is fájt neki, hogy a színházak sehol sem játszották darabjait. Mégpedig letiltás nélkül döntöttek így a rendezők, színházigazgatók. Nem kellett letiltás – írja –, ideológia kellett. Majd ezzel folytatja az író-politikus:

A színházak mind a Bilderberg csoport függvényei kezébe kerültek, vagy ott maradtak, gyűlölet sugárzott felém azokról a deszkákról, azokból a páholyokból és zsöllyékből, ahol korábban az én szövegeimmel arattak sikert a színészek és nekik tapsolt a közönség. Ezen kívül pedig megkezdődött a médiaháború, a rendszerváltás legnagyobb háborúja.

A PestiSrácok.hu internetes felületén sokat írtam a médiaháborúról, annak hátteréről, okairól. Ezért ebbe már nem mennék bele. De a második részben elemezném az MDF–SZDSZ-paktum létrejöttének okait, szükségességét és mérhetetlen károkozását, a szabaddemokraták hatalmas étvágyát, amely nem indokolta a választási eredményeiket és amelynek máig árnyékában élünk. De szót ejtek a Lenin-fiúk visszatértéről is.

(folytatjuk)

Vezető kép: Budapest, 1989. május 12. Soros György, a róla elnevezett alapítvány elnöke (j) és Vásárhelyi Miklós, az elnök személyes képviselője (b) sajtótájékoztatót tart a margitszigeti Grand Hotel Ramadában. MTI Fotó: Fényes Gábor (korabeli MTI-szöveg)