Az 1956-os forradalom megítélése a rendszerváltoztatás óta menthetetlenül a politika foglya lett, az aktuálpolitika szereplőinek játékszereként került kényszerrabságba. Pártok jöttek-mentek, mozgalmak masíroztak, tüntettek; sokan és sok helyütt hamis politikai párhuzamokat vontak. És volt sajnos olyan is, mikor az ünnep lényegét, a szabadságszeretetet tiporta egy bukott miniszterelnök, egy böszme balfék által „engedett” rendőrszázad minden egyes fekete csizmája. A forradalom „fogoly” volt ugyan az elmúlt évtizedekben, de míg a szabadságvágyat testesítette meg, amely a magyar nemzet kollektív lelkének „alaprezgése” – hisz SZABADSÁGSZERETŐ nemzet vagyunk –, nem volt nagyon mit kifogásolnunk. Ám, ha a hazaárulás eszközévé vált, a saját nemzete ellen fordította a magyart, hazánkfiát hazánkfia – és lánya – ellen, akkor szégyen volt minden fejezet, amit az ünnep leple alatt műveltek. Mint történt ez – mondjuk ki – Gyurcsány Ferenc regnálása alatt. Pedig lenne, ami közös, lenne, ami összeköt minket a politikán túl. Ez a szabadságvágy, amely a forradalom értelmezésében búvópatakként csörgedezik, és ha szükséges, bármikor felszínre tör. Sőt! 1956-nak is köszönhető, hogy IGENIS JÓ MAGYARNAK LENNI MA.
Nagy Ervin, filozófus (XXI. Század Intézet)
A kérdés
Van-e egyáltalán értelme a forradalom fogalmát – ha már oly sokszor politikai fogságba került – bármilyen szempontból leírni? Ha nem létezik olyan egzakt (csak vitatott) definíció, esetleg képlet, amely minden korban érvényes egy-egy történelmi esemény leírására, akkor van-e létjogosultsága bármilyen elméleti elemzésnek?
A válasz természetesen az, hogy ha nem is tudunk általános modellekben megállapodni, igenis fontos lefektetni a fundamentumokat, és ha bizonyos morális és szubjektív, esetleg ideológiai szemmel is foglalkozunk (vagy netán a „politika foglyaivá” válunk) egy-egy társadalmi jelenség megértése közben, legalább tisztázni tudjuk azt, hogy miért és milyen típusú forradalomnak nevezünk egy-egy eseményt, és milyen következményeket látunk az egyes „átmeneti”, pontosabban változtatási kísérletek mögött.
Ami pedig még inkább fontossá teszi az effajta vizsgálódásokat – minden szkepszissel szemben –, annak elismerése, hogy ki-ki másfelől értelmez egy-egy történelmi eseményt (jelen esetben a forradalmat); mindenképpen azzal a tudományos haszonnal járhat, hogy gondolkodásra és vitára sarkall minket, ami a társadalomtudományok eredményei és az abból fakadó gyakorlati, alkalmazható tudományok alapjává válhat. Azaz, bármennyire is törekszünk elméletben az elérhető objektivitásra, amit nem tudunk teljes mértékben kielégíteni, de eredményeink az alkalmazott társadalomfilozófia számára elengedhetetlen alapokat nyújtanak.
Konkrét történelmi esemény
Bármily konkrét politikai-történelmi eseményt szemlélünk, így annak elemzése mindig megtöltődik egyfajta értékítélettel, szubjektivitással, esetleg ideológiai szellemmel és a hermeneutika szerint az „én értelmezésével”. Végül pedig nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy melyik korszakból és milyen konkrét területről kiragadott történelmi eseményt vizsgálunk. Ami az emberiség történetét és annak minőségét hivatott megérteni.
Így van ez a forradalom, mint történelmi esemény esetében is. Ahogy Martin Malia, a Berkeley-i Kaliforniai Egyetem egykori professzora, a 2006-ban megjelentetett „History’s Locomotives – Revolutions and the Making of the Modern World” (szabad fordításban: A történelem mozdonyai – A forradalmak és a modern világ kialakítása) című kötetében írja:
minden forradalmi változás egy adott kor és hely, adott konkrét okaiból magyarázható csupán, a modellállítás mindig szükségszerűen egy-egy esemény általánosításából ered, így sokszor nem ad pontos választ a feltett kérdésünkre.
(Martin Malia: History’s Locomotives. Revolution and the Making of the Modern World. Yale University Press, New Haven–London 2006.)
A túl sok elmélet csak absztrakt és már köztudott megállapításhoz vezet a politikáról és a társadalmakról. Az átélt tapasztalatot pedig olyan önmaga által hajtott mechanizmussá redukálja, amely csak belső, konceptuális logikája szerint »tudományos« (s e logika néha mindössze a terminológiai túlfinomultság pszeudopontossága), s nem a megfigyelt történelmi adatokkal való kapcsolatában.
(Malia 2006, 307. oldal – Hahner Péter nyers fordítása, In: Hahner Péter: a forradalom fogalmáról, Magyar Tudomány 2008./8. 920. oldal)
Ez lehet a mi kiindulási pontunk is! Elfogadjuk, hogy a forradalom fogalma csak és kizárólag egy adott időben és egy konkrét helyen értelmezhető, míg morális előzményei és következményei túlmutatnak a korokon – segítenek megérteni a történelmi folyamatokat és termékeny vitákat eredményeznek a jelenben.
Általános modell
A forradalom fogalmának mindig érvényes logikájának és mechanizmusának keresése, illetve egy konkrét, mindig és mindenhol érvényes modell szerinti leírása így csupán túlzott általánosságra vezethet minket. Valójában csak az adott történelmi fejlődésében lehetséges értelmezni egy-egy forradalmi eseményt, annak különféle okait, eredményeit és történelmi következményeit. Ezt mindig szem előtt kell tartanunk.
Mikor ma, tudományos (vagy nem tudományos) kifejezésként a forradalom szót használjuk, akkor látni kell azt is, hogy mindig egy, az adott időn belüli (általában rövid intervallumban) beállt gyökeres változásra kívánunk rámutatni. Így beszélhetünk gazdasági (pl. ipari, vagy manapság digitalizációs) forradalmakról, kulturális forradalmakról (pl. reneszánsz, posztmodern, szexuális) és politikai-ideológiai forradalmakról. Ezeknek csupán a jövőbe mutató, jelenben lezajló társadalmi változások (sokszor, mint következmények) a közös jellemzőik.
A politikai-ideológiai alapú forradalmak, amilyen például az 1956-os magyar forradalom is volt, annyiban eltérnek a más jellegű történelmi eseményektől, hogy mindig igaz lesz rájuk az az állítás, hogy a politikai-hatalmi berendezkedést igyekszenek valamiképpen megváltoztatni, és az is, hogy mindig puha vagy kemény (soft, hard) erőszakkal járnak együtt.
Ugyanakkor további nehézséget jelent a meghatározásban az is, hogy a „nagy francia forradalomig” (1789), amely egyfajta polgári forradalom is volt egyben, nem beszélhetünk fejlődésről; visszarendeződésről és morális előrelépésről is csak komoly kételyekkel szólhatunk. (Lásd: Molnár Tamás: Ellenforradalom, Bp., Kairosz, 2005, ford.: Turgonyi Zoltán)
Elmondható tehát az, hogy a fogalom mai használata – amely már morális tartalommal is bír, illetve lineáris társadalmi mozgásra (fejlődésre, visszafejlődésre) utal – az 1789-es francia forradalomban óta létezik ilyen formában. Így külön kell választanunk az annak előtti értelmezéseket a maitól.
A forradalom mai definíciói
Talán nincs is több olyan, a társadalomtudományban használt fogalmunk, amelyről többet írtak volna a filozófusok, politológusok, politikai gondolkodók, ideológusok vagy éppen gyakorló politikusok, mint e fogalom. Egy könyvtár hosszú polcára sem férne rá e művek száma. Nem is várható el az, hogy bárki, bárhol összefoglalja ezeket. Ráadásul ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a forradalom szót nem csupán a földcsuszamlásszerű társadalmi átalakulásokra – legyen az osztály-jellegű, azaz marxista alapú értelmezés, vagy éppen nem osztály-jellegű társadalomleírásra – használjuk, hanem számos más, leginkább morális dimenziót magában rejtő polgári szellemiségű, a demokráciára törekvő indítékot is figyelembe veszünk. Legyen az akár kulturális, gazdasági, ipari vagy éppen divatokhoz köthető szexuális forradalom.
Jelen esetben azonban nem térünk el a tárgytól – maradunk a társadalmi és azon belül is a politikai jellegű forradalmaknál.
Így a forradalom szó – az eddigiekből – mai jelentése szerint leegyszerűsíthető, és a minimális definícióija is jól használható munkahipotézisként számunkra, mint „gyors vagy lassú; puha, vagy kemény erőszakkal járó átmenet az egyik állapotból egy másik állapotba, amelynek vélt vagy feltételezett morális okai vannak, illetve tömegek elégedetlenségéből eredeztethető”.
A marxista szemléletről röviden
Karl Marx egyértelműen leírja, hogy a filozófia (a politikai és a gazdasági elmélkedések kiváltképp) feladata nem csupán bizonyos „örök kérdések” egy adott korban való elméleti megválaszolása, hanem a történelembe való gyakorlati beavatkozás. Azaz konkrét cselekvési tervek megfogalmazása. Azaz a
szemlélődő materializmus helyett a cselekvő materializmusra van szükség.
(lásd: Marx: Tézisek Feuerbachról, in.: K. Marx – F. Engels: Válogatás Marx és Engels műveiből I-II. Bp., Kossuth Kiadó, 1988) Így a forradalom fogalmát is ebből a szándékból bontja ki.
Marx (és Engels) bevallott célja nem egy utópia (vagy anti-utópia) leírása, hanem egy új, mesterségesen megteremtett társadalom megalapozása és az ehhez vezető cselekvések véghezvitele. Az új társadalom pedig feltétlenül és kizárólagosan „JÓ”, azaz univerzalista és melorista (pontosabban: mindenhol megteremthető és kizárólagosan „jó”). Az ehhez vezető út pedig maga a gyakorlati és erőszakos forradalom.
Marx a történelmet a „társadalmi osztályok” küzdelmeként fogja fel (kissé leegyszerűsítve). A kort, amelyben pedig ő él, szerinte nem más, mint a proletárok tőkés osztály általi kizsákmányolása jellemzi. Azért van szükség – szerinte – lassú vagy gyors forradalomra, hogy a munkásosztály – elfoglalva az államhatalmi pozíciót – kizárólag gazdasági és társadalmi egyenlőségre tudjon törekedni.
Marx hatását jól érzékelteti, hogy az egyenlőség fogalma, illetve az arra való politikai-gyakorlati törekvés azóta is minden marxista, neomarxista, szocialista, sőt, szociáldemokrata ideológiai alapja. Az ideológiák gyakorlati keveredése miatt sokszor a modern egalitárius liberalizmus, azaz a szociálliberalizmus célja is (lásd: John Kekes: Az egalitariánizmus illúziója. Máriabesnyő, Attraktor Kiadó, 2004, ford.: Balázs Zoltán).
Fontos továbbá, hogy Marx szerint az osztályalapú forradalom és az ebből létrejövő proletárhatalom csak időleges, hisz a cél az, hogy ebből a folyamatból létrejöjjön az osztályok nélküli társadalom. Ahogy ő fogalmazza meg a lineáris célokat: „1. hogy az osztályok létezése csupán a termelés fejlődésének meghatározott történelmi szakaszaihoz van kötve; 2. hogy az osztályharc szükségszerűen a proletariátus diktatúrájához vezet; 3. hogy maga ez a diktatúra csak átmenet valamennyi osztály megszüntetéséhez és az osztály nélküli társadalomhoz” (lásd. Karl Marx: [levél] Joseph Weydemeyerhez. MEM 28. köt., 479. o. [1852. március 5.]).
Hannah Arendt definíciója
Arendt „rövid” meghatározása (amely az egyik leggyakrabban idézett és használt definíció) szerint
forradalomról csak ott beszélhetünk, ahol a változás új kezdetként értelmezhető, ahol erőszakot egy egészen új állam létrehozásáért alkalmaznak, s ahol az elnyomás alóli felszabadulás legalább célnak tekinti a szabadság elérését.
(lásd. Hannah Arendt: A forradalom, Európa, 1991, ford.: Pap Mária)
Azaz a XX. századi értelmezésben Arendt szerint szükségszerűen be kell illeszteni a „szabadság” fogalmát. Ennek előzménye – amelyre Arendt is utal – Condorcet felfogásában is felsejlik már, mint valamiféle „újrakezdés élménye”, azaz felszabadulás valamilyen elnyomás alól (lásd: Marquie de Condorcet: Sur le Sens du Mot Revolutionnaire, Oeuvres, 1847-9).
Így a forradalom, mint valós esemény, és annak szereplőinek valós cselekvése is mindig és minden esetben igazolásra (morális jellegű igazolásra) szorul. Ha ez nincs meg, akkor felkelésről vagy államellenes tevékenységről, esetleg államcsínyről beszélünk csupán.
Ez a fajta arendt-i megközelítés azért is lehet a mi szempontunkból fontos, hisz a magyar forradalom ezzel a politikai olvasattal lett ellentétesen értékelve a Kádár-rendszerben, majd a rendszerváltás után is sokaknál. Számtalan jeles mű is foglalkozik az 1956-os forradalom relativizálásának problémájával (lásd: Gyáni Gábor: Forradalom, felkelés, polgárháború. 1956 fogalmi dilemmái. In: Ezerkilencszázötvenhat az újabb történeti irodalomban. Tanulmányok. Szerk. Gyáni Gábor, Rainer M. János. Bp., 1956-os Intézet, 2007).
A kommunista (szocialista) állampárt későbbi vezetői leverték az ’56-os forradalmat, de csak a szovjet katonák segítségével voltak rá képesek (illetve a „nyugati világ” beleegyezésével), majd politikai-ideológiai alapon államellenes felkelésként, illetve a marxista felfogás alapján „ellenforradalomként” értékelték. (Hisz a marxista forradalom szerintük már megvalósult, így minden „visszarendeződés” csakis „ellenforradalom” lehet.)
A kor tudományos szereplői (tisztelet a kivételnek!) pedig szolgai módon követték ezt a fajta leírást. Míg a rendszerváltás utáni demokratikus viszonyok kialakítása során, már morálisan és a szabadság igényének megjelenését is tekintetbe véve jogosnak és igazoltnak tartották a „felkelés” okait, így már a morálisan elfogadható „forradalom” fogalmával írták le az egykori eseményeket. (Kis lépés a történelemtudománynak, nagy lépés a rendszerváltozásnak!)
Megjegyzendő az is, hogy a szovjet katonák megjelenése annyit változtatott az esemény leírásában, hogy nem csupán forradalomról, hanem szabadságharcról is beszélhetünk az 1956-os események leírásakor.
Forradalom – ellenforradalom a Kádár-rendszerben
Mindezek alapján világossá válhat az olvasó számára két dolog.
Először: Az 1956-os forradalom mindenképpen egy olyan lineáris történelmi eseményként fogható fel, amelyre igaz Arendt definíciós kísérlete, s amely valóban igazolható morális értékek szerint zajlott le. (Szabadság, szuverenitás, demokrácia, stb.) Nem állja meg viszont az igazságot a Kádár-rendszerben elterjedt történelemszemlélet szerinti meghatározás (ellenforradalom), és az sem, hogy osztályalapú felkelés lett volna.
Az osztály-jellegű „forradalom” vagy „ellenforradalom” már csak azért sem lehet igaz, mert a korabeli dokumentumok és fellelhető leírások szerint sem volt semmiféle „társadalmi osztály” főszereplője az eseményeknek. A forradalom tekinthető inkább „nemzeti forradalomnak”, hisz a szovjet-rendszert kiszolgálókkal szemben munkások, parasztok, diákok, papok és értelmiségiek is felléptek. Ha kellett, erőszakkal és önvédelemmel, ha szükséges volt, akkor szellemi munícióval.
Félelmetes ugyanakkor az, hogy a felsorolás igénye nélkül ma is olvashatunk számos olyan tanulmányt, ahol mindenféle kritikai, illetve ideológiai környezet elismerése nélkül, az objektivitás hamis pátosza mellett, a marxista osztályalapú forradalom fogalmával próbálják meg leírni az ’56-os történelmi eseményt. Habár az „ellenforradalom” szót csupán a legelvakultabb marxisták használják már (provokatív módon vagy éppen politikai célok miatt), de mégis érezzük egyes tankönyvekben, tanulmányokban is a marxista szemlélet ízét, szagát…
A morális „én-látásmód” és a történelmi hűség szerint mindezt a hamis politikai manipulációktól sem mentes történelemszemléletet egyszer és mindenkorra meg kell szüntetni. Ha elfogadjuk, hogy a demokrácia az állami berendezkedések legjobb (ha nem is az ideális) formája Európában, akkor a marxista szemlélet minden írmagját ki kell irtani a történettudomány műveléséből. Már csak azért is, mert kipróbáltatott és milliók halálához vezetett.
1956
Elmondható tehát mindezek után az, hogy az 1956-os forradalom (majd az utána kialakult szabadságharc) morális szempontból igazolható politikai cselekvésként és lineáris történelmi eseményként áll előttünk. Kísérlet egy diktatórikus rendszerből való „morális átmenetre”, egy demokratikus rendszer megteremtésének igényére – a nép és a nemzet akaratából.
A politikafilozófia eszközeivel alátámasztható az is, hogy a forradalom célja a társadalmi-politikai rend megváltoztatása, illetve a klasszikus polgári és emberi szabadságjogok egy részének kiharcolása, végül egy kezdetleges demokratikus rend kialakítása, a létező elnyomás megszüntetése volt. Voltaképp a pluralizmus és a polgári szabadság megteremtésének békés, majd „erőszakos” törekvése. És persze a haza önvédelmének nemes cselekedete volt.
Gyakorlatilag a diákok, a papok, a kétkezi munkások és az elnyomással szemben fellépő értelmiségiek közösen követelték az akkori hatalom megdöntését és egy „morális átmenetet” egy másik politikai állapotba az elnyomó hatalom részéről.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS