filozófia
Lánczi András: Amikor a progresszívek megölték Istent, a dekadencia lett az irány
Lánczi András filozófussal, a Mathias Corvinus Collegium (MCC) új budapesti programintézményének, a Politikai Filozófia Európai Centrumának vezetőjével beszélgetett az Index. Lánczi szerint nem pusztán az a kérdés, hogy a politikai filozófiát hogyan lehet használni, hanem hogy ez kit milyen mélységben segít az életében egy döntési helyzet előtt, illetve miként tud eligazítani a közös emberi életben. Azt el kellene már fogadni, hogy Churchillek ritkán születnek, a magyar miniszterelnök pedig mélyen érti a politikai filozófia kérdéseit és válaszait. Ha nem lenne politikus, akkor is biztosan lenne filozófia az életében – mondta az Indexnek Lánczi András. A filozófussal most a politikai filozófiáról beszélgettünk, amelynek inkább az a kérdése, hogyan lehet nem a politikát, hanem a filozófiát szolgálni, mert a modern politikának inkább ideológiára van szüksége, semmint filozófiára. Nagy Ervin: A természetes közösségek válsága a liberális demokráciákban
A liberális demokráciában, mint történelmi végtermékben a természetes közösségek válságos létállapotba kerültek; működnek, működtetjük, de a társadalmi rendszer logikája – bármit is teszünk – lassan elaprózza, atomizálja azokat. Feleslegessé válik a klasszikus család intézménye, gyengül a nemzeti összetartozás szövete, a hitbéli közösségek pedig vagy végleg felszívódnak, vagy szűkkörű klubokká változnak; és ha egyelőre még az utódnemzés nem is, de az egyén biztonságérzete bizonyosan és végérvényesen veszélybe kerül. Megjelenik a hatványozott elidegenedés. Az ember már elidegenedett Istentől, majd a természetes közösségek szétesésének köszönhetően a másik embertől, legvégül – és ez a mai kor diagnózisa – önmagunktól idegenedünk el. Magányos, szorongó, önmagát definiálni képtelen, identitászavarban szenvedő generáció születik. A liberális demokrácia nem „szent tehén”, lehet róla kritikusan írni, beszélni; sőt: lehet a politikában helyette valamilyen más demokráciát keresni, építeni. Heller Ágnes 90 – A kígyó, mely saját farkába harap, felfalja önmagát
Minden valamire való ógörög filozófus húszévesen találkozik a mesterével; negyven, mikor megírja fő művét; hatvanesztendős lesz, mire méltó tanítványt talál; és végül nyolcvanévesen távozik az élők sorából – summázza kissé megcsúfolva a valóságot Diogenész Laertiosz a II. században. Ma már ez egyáltalán nem így működik, ahogy Heller Ágnes, mint valamire való (mire is?) filozófus esetében is csupán az első „fordulópont” állja meg a helyét, hisz saccperkábé annyi volt, mikor férjével együtt – szakítva a nemzetközi cionista mozgalommal – belépett a kommunista pártba, majd találkozott mesterével, Lukács Györggyel, aki körül döglégyként keringő társaival együtt elkezdték megreformálni a marxizmust. Negyvenéves korára azonban nemcsak, hogy nem írta meg a fő művét, hanem oly kacskaringós ideológiai útra tévedt, amelyet ma, mikor a kilencvenet tapossa, sem tudott már visszagörbíteni. Heller Ágnes májusban lett kilencven, de azóta is sorra keresik fel tisztelői, hogy boldog szülcsinapot kívánjanak neki, és néhány klasszikus gondolatát megidézzék. Most mi is erre teszünk kísérletet – a teljes igénye nélkül, de rámutatva a sok-sok ellentmondásra. Ajánljuk még
Szivárványos madáremberek, és “büszke” céltalan nullák akarják megmondani, hogyan éljünk, vagy inkább dögöljünk-e meg egy háborúban
Valójában az a lényeg, hogy megmutatták magukat teljes valóságukban, a természetes közegükben azok, akik meg akarják mondani a gyerekes, családos, dolgozó, adófizető, a nemzetért aggódó többségnek, hogy hogyan kellene élnie, miben kellene hinnie és mit kellene tolerálnia. És akkor utolsó beszédében kazánb@szóknak nevezte párttársait Annalena Baerbock
Nem ez volt az első nyelvbotlása a leköszönő német külügyminiszternek. Belső lázadás Ukrajnában, begőzölt Zelenszkij
Az ukrán kormány folyamatosan botrányokba keveredik, lassan minden miniszterről kiderül, hogy sáros. Patyomkin Petike