Pesti Srácok

Tisztelt Állam! Meddig tömik még milliárdokkal a diktatúrázó libsiket?

Tisztelt Állam! Meddig tömik még milliárdokkal a diktatúrázó libsiket?

Van, amit még Orbánnál is jobban gyűlölnek a liberálisok. Mégpedig azt, amikor a pénzügyeiket bolygatják. Amikor a talpukról a fejükre állítják őket, és megszámolják, hány adóforint, Soros-dollár gurul ki a zsebükből. Olyankor őrjöngés van, hiszticunami. Mint most, amikor a „független” (tehát liberális) művészekhez, tudósokhoz folyó adóforintokat kezdik birizgálni „avatatlan” kezek.

A trezorok átláthatósága amúgy csodaszép, „demokratikus” vívmány, „közös európai alapérték”, „fékek és ellensúlyok” satöbbi – ám csak akkor, ha más közpénzét vizslatják, nem a libsikét. Utóbbiak közpénzjussát firtatni, jogosultságát kétségbe vonni, összegszerűségét vitatni főbenjáró bűn, amely sérti a már említett demokratikus vívmányokat, közös európai alapértékeket, fékeket-ellensúlyokat. Is. Ha valaki mégis tovább érdeklődne-kutakodna, akkor jönnek a petíciók, tüntetések, weyerbélázások, Tavares- és Sargentini-jelentések, hetes cikkely. Végül, ha ez sem használ, Juncker úr személyesen ideutazik, és ránk lehel. Nem kívánom senkinek.

Az „örök függetlenek” legújabb vesszőfutása tavaly novemberben kezdődött, amikor Szakács Árpád a Magyar Időkben Kinek a kulturális diktatúrája? címmel megbirizgálta, ugyan mennyi közpénzt szakítanak azok a derék honfitársaink, akik hétről-hétre a legveszettebbül diktatúráznak. Ez már csak azért is roppant érdekes kérdés, mert akad olyan ballibbant közszereplő, aki szerint kokettálás az ördöggel, a főbűnök egyike pénzt elfogadni az Orbán-rezsimtől. Az azóta hatrészesre duzzadt tényfeltáró cikksorozatból viszont kiviláglik: a balliberált művészelit sok milliárd forintot vesz ki az államkasszából, miközben teli pofával nácizza a kormányt. A cikkekből többek között megtudhattuk:

  • A Prőhle Gergely exállamtitkár vezette Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM) háttérbe szorították a konzervatív szerzőket, a kormányt gyalázó balliberális véleményformálók (Nádas, Spiró, Závada, Kálmán C., Kende, Farkasházy satöbbi) viszont csak úgy tobzódnak… Az Orbán Viktornak kivégzést jósoló, félig vagy teljesen megtébolyodott Konrád György szadeszos író a PIM-ben ünnepelhette 85. szülinapját.
  • Pálfi György rendező 600 milliót kapott legutóbbi filmjére, miközben arról brekeg, hogy a diktatúra mennyire gátolja az ő kiteljesedését;

PestiSracok facebook image
Pálfi György: akinek 600 millió is kevés a kiteljesedéshez; forrás: imdb.com

  • Enyedi Ildikó félmilliárdot kapott a filmjére, de ő a Arany Medve-díjjal szerzett hírnevét arra használta föl, hogy egy külföldi lapinterjúban belerúgjon a hazájába;
  • A jobboldaliságot bűnnek nevező, a kormányt orrba-szájba nácizó Szász János filmrendező 2015-ben félmilliárdos állami támogatással készíthetett egy magyarokat nácizó filmet, ami aztán szép nagyot bukott. Diktatúra ide vagy oda: Szász most is a Nemzeti Színházban rendezhet. Jelleméről mindent elárul, ahogy idén januárban egy interjúban kinyögte: „Sajnos hazajöttem”.
  • Alföldi Róbert számos színházban rendezheti aberrált darabjait közpénzért, miközben szinte heti rendszerességgel sopánkodik valamelyik ballib szennylapnak a diktatúra elviselhetetlenségéről;
  • A történelemhamisító, kriptokomcsi Krausz Tamás Lenin-monográfiájának angol fordítására is jutott az adófizetők pénzéből;
  • Karafiáth Orsolya Budapesttől Debrecenen át Kecskemétig végighaknizhatta a jobboldali városvezetésű kulturális intézményeket, pedig ő is legalább hetente egyszer nyilvánosan retteg;
  • Az SZDSZ-es panoptikumként működő, milliárdos költségvetésű Balassi Intézet egy magát nőnek képzelő férfit, az Orbán-fóbiás Kiss Tibor Noét küldte külföldi haknikörútra, hogy a magyar kultúrát népszerűsítse. A többit el tudják képzelni…

Tehát: olyan figurákat töm ki milliárdokkal a kormányzat, akik olykor tevőleges erőszakra, forradalomra buzdítanak ugyanezen kormány ellen. S míg ők szépen híznak-pufisodnak az általuk gyalázott állam emlőin, sok kiváló konzervatív alkotó napi megélhetési gondokkal küzd, nekik ugyanis nem osztanak lapot a balliberálisok kifizetőhelyein, a PIM-ben vagy például a Balassi Intézetben. A konzervatív művészek háttérbe szorításában kulcsszerepe van a kormány által kinevezett, csigagerincű Prőhle-féléknek. A „Nyúl Béláknak”, akik összecsinálják magukat, ha a libsik és médiaterroristáik rosszat mondanak-írnak róluk – ezért inkább hajbókolnak előttük, s ballib kifizetőhellyé alakítják az adóforintokból működő közintézményeket. Hát mi folyik itt? És hogy került szar a palacsintába?

A libsik okosak, mindenki más bunkó

Mondanom sem kell, Szakács Árpád mára közellenség lett a libbant féltekén. Az általa felsorolt tényeket, adatokat cáfolni nem tudják, nem is lehetne, ezért személyében gyalázzák őt. Pethő Tibor a Magyar Hangban odáig jutott: a cikkek „a magyar történelem legsötétebb korszakait idézik”... Eközben Tóta W. a HVG-ben, L. Simon fideszes exállamtitkár pedig a Figyelőben tudatta az országgal: azért a libsi művészek kapják a több lóvét, mert ők tehetségesek, szabad szelleműek, szemben a bugris-bunkó jobberekkel, akik csak párthűségben jók...

Azt már csak zárójelben: azok a firkászok szapulják most Szakács Árpádot a kormányzatot (is) kritizáló tényfeltáró cikkeiért, akik szerint egyébként a sajtó legfontosabb feladata a kormány számonkérése. Lám, most nekik, az „igazi újságíróknak” mégsem a hatalom ellenőrzése a fontos, hanem hogy pajzsra emeljék Prőhlééket – hátha akkor nem zárják el a közpénzcsapot a libsi haverok elől. Szánalmas.

Miközben a „független” művészekért (előjogaikért) hónapok óta megy a brusztolás, újabb aggódnivaló támadt, ami tüntetési ürügynek sem utolsó: a Magyar Tudományos Akadémiát és ezzel a „független tudományos világot” is úgymond támadás érte. Kimondani is szörnyű: a kormány a kutatási pénzek sorsáról ezentúl egy MTA-val közös munkacsoportban szeretne dönteni. Tehát bele akarnak szólni, mire költsék az adófizetők pénzét. Ez maga az iszonyat – legalábbis az ellenzék szerint. Közben a Figyelő bottal megpiszkálta kissé, mivel foglalkoznak ezek az úgynevezett tudósok az elefántcsonttornyukban. Néhány komolyabb tanulmány, amivel mostanában elpiszmogtak az MTA-s hölgyek-urak (persze, adóforintokból): Máté Dezső: „A roma LGBTQ első szikrái”; Ságvári Bence: „Ahogy »másokhoz« viszonyulunk, az tükrözi azt, amilyenek magunk vagyunk: A magyarországi idegenellenesség okairól”; Takács Judit–P. Tóth Tamás: „Homoszexualitás-reprezentációk Magyarországon a 20. század első felében” satöbbi... Ugyanez az MTA az, amely Lovász László vezérletével a mai napig nem hajlandó törölni tagjai sorából a kommunista tömeggyilkost, Lukács Györgyöt, és ha éppen olyanjuk van, marxista szeánszot szerveznek Heller Ágnes, Vajda Mihály vagy éppen Krausz Tamás részvételével '68-ról. Ez tehát az a „független tudományosság”, amelyhez nem szabadna hozzányúlni, hadd költsék nyugodtan marhaságokra az adóforintjainkat... A Mérce a múlt pénteki MTA-tüntetésről ezzel a címmel írt: „Mit szólna ehhez Széchenyi István?!” Megmondom én, mit szólna! Szerintem visszavonná korabeli felajánlását, szanálná az intézményt és sóval hintené be a helyét...

Csurka István; fotó: Origo.hu

Rá kell találni az SZDSZ-es íróra

Mintha csak egy helyben topognánk. Tizenkilenc éve, hogy Csurka István a Magyar Fórumban megírta a Frankfurti zsarnokság című esszéjét. Ebben leleplezte, hogy a frankfurti könyvvásárra, amelynek díszvendége Magyarország volt, szinte kizárólag balliberális, zömében SZDSZ-es káderek műveit szállítmányozták ki. Egy belterjes kör, egy egymást kölcsönösen oda-vissza ajnározó kultúrmaffia tartotta (akkor is) megszállás alatt a magyar irodalmat, jórészt ezeket a szadeszos arcokat ejtőernyőzték ki Frankfurtba, hogy hazánkat képviseljék. 1999-et írtunk, az első Orbán-kormány volt hivatalban – tehát látható, a Fidesz kultúrkádereinek egy része már akkor is gyáva megalkuvó és/vagy közönséges áruló volt. Csurka korszakos cikke – hasonlóan Szakácséhoz – telitalálat volt. Megroggyantotta a liberális kultúrterroristákat, akik dühükben Csurka fejét követelték. (Máig sem heverték ki, hogy kurziválta a nevüket.) Ment a hiszti. Ám az író meglátásai tűpontosak voltak, s ma is aktuálisak:

Ugyanebben a Csurka-cikkben van egy másik rész, ahol a szülőhazájukat rágalmazó libsikről ír. Ez is hajmeresztően időszerű:

Nincs új a nap alatt. A libsik – ahogy 1999-ben – ma sem hajlandók teret engedni a tudatiparban a nemzetieknek, konzervatívoknak. Mindenkit háttérbe szorítanának a művészetekben, a tudományos életben, mert csak ők az okosak, mindenki más „vidéki bunkó”, meg paraszt. Most azt hazudják: soha ekkora elnyomás nem volt. Holott eddig csak annyi történt: az árnyékból a fényre tolták őket és produktumaikat. A közönség immár láthatja, hány nullával a bankszámlájukon siratják a demokráciát, játsszák a sértett művészt, tudóst. Ám a közpénzcsapjaikat még senki nem zárta el. Pedig itt lenne az ideje! Tartsa el őket a „szent piac”!

Ajánljuk még

A külkeres fia is jól keres: Geszti Péter, a kádergyerek, avagy a KISZ KB VIT-vágtájától a Nemzeti Vágtáig

A Hálózat 2020 április 12.
Milliárdokat költött a Postabank a kilencvenes években arra az agresszív, kikerülhetetlen reklámkampányra, amely mögött az Akció nevű vállalat és Geszti Péter állt. Ők is tevékeny részesei voltak annak, hogy a bank zavartalanul menetelhetett a bukás felé – állami tízmilliárdokkal kisegítve. Noha Gesztit a sajtó következetesen valamiféle self made man-ként építette fel, ez hazugság. Apja, a neves rádiós-tévés szerkesztő vitte be a tévébe, anyja pedig a Chemolimpex, majd a Taurus cégek külkereskedője volt, később fia után ő is a Danubius Rádióhoz került. Geszti tévés apja a halála előtt már a szovjet KGB és a magyar állambiztonság alá tartozó IPV vállalat főosztályvezetője volt, így elmondható, hogy mindkét felmenője hírszerző-gyanús, de legalábbis hálózati állásokban dolgozott. Geszti zenészként barátjával, Berkes Gáborral futott be, aki hozzá hasonló kádergyerek. Utóbbi Berkes Péter őrnagy-író fiaként szintén kivételezett helyzetben volt, apja eleinte propaganda-regényeket és cikkeket írt, majd ifjúsági író lett belőle, hasonlóan a katpolos Berkesi Andráshoz. Berkes Gábor is szerethette a Néphadsereget, mert első együttesét Lobogónak hívták, amelyet a katonaság lapjában mutattak be. Utána kezdett az Első emeletbe, amelynek szövegírója Geszti lett. Geszti a rendszerváltás idején lépett be az Akcióba, amelyet a KISZ-hez közeli rádiósok alapítottak, és amelynek első nagy haditette a KISZ KB által támogatott VIT-vágta levezénylése volt. Folytatjuk a Postabank történetét.

Így történt a Pápay-klán lemészárlása a dunaszerdahelyi Fontana bárban – Hihető vajon Bodoky Károly vallomása? (Videó)

Az alvilág titkai 2024 március 19.
Az 1999. március 25-én, a dunaszerdahelyi Fontana bárban történt tízes gyilkosság ügyében beismerő vallomást tett az egyik elkövető, a rimaszombati Bodoky Károly. Vallomásában mindent a Turek néven ismert magyarországi maffiózóra, valamint néhai Szamaránszky Árpádra (alias "Paprika") kent. Bodoky állítja: ő Kalasnyikovval sakkban tartotta a Fontana földszintjén a vendégeket, míg az emeleti kártyaszobában Kalasnyikovokból 117 lövéssel szitává lőtte Turek és Paprika a Pápay-klán főnökét, Pápay Tibort és kilenc alvezérét. Bodoky vallomása kerek, logikus, krimiszerű fordulatokkal teli, ám hihetünk-e neki? A szlovák ügyészek mindenesetre nem igyekeznek vádba foglalni a vallomás tartalmát.