Túlélte, mások belehaltak – Stefka István tényfeltáró visszatekintése a kegyetlen médiaháborúra

Harminc éve, 1990-ben tört ki a médiaháború. Minden az Antall-kormány hatalomra jutásával kezdődött: már az eskütétel után hatalmas össztűz zúdult a vezetésre. Elsősorban a sajtó gerjesztette a gyűlöletet. Nem csoda: a média szinte százszázalékosan a posztkommunisták, szocialisták és liberálisok irányítása alatt állt, kezdve az összes nagy budapesti és vidéki lappal, folytatva a tévékkel, rádiókkal. Stefka István ott harcolt az első sorban. Most visszatekintő sorozatot indít, amelynek első részében a médiaháború előzményéről írt. Ezt a cikket látva, és a benne sorolt tényeket ismerve már senki sem csodálkozhat azon, hogy 1994-ben visszajöttek a szocialisták. Ilyen ellenszélben nemzeti kormányzásra gyakorlatilag esély sem volt. STEFKA ISTVÁN SOROZATA A MÉDIAHÁBORÚRÓL.

Visszatekintve a 30 évvel ezelőtt kezdődött médiaháborúra, sok mindent át kell értékelnem. Azóta sem készült őszinte, objektív értékelés erről a pusztító harcról, amely gyakorlatilag máig tart.

Miről szólt a médiaháború? Arról, hogy a pártállamhoz elkötelezett újságírók többsége, a háttérben meghúzódó titkosszolgálatok emberei, a volt kommunista nomenklatúra, a gazdaságot irányító kádárista karrierista elit és a maoista, majd neoliberális SZDSZ az első perctől durva támadást intézett a szabadon megválasztott parlament jobboldal pártjai és a magyar nemzetben gondolkodó („lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke akarok lenni”) Antall József kormánya ellen. Ebben erős partnereik voltak az SZDSZ-szel összefonódott Soros-alapítványok.

A képviselőház (a Belügyminisztérium által épített pesti „Fehér ház”) elé villamossal, Trabanttal vagy Zsigulival megérkező új, többségében naiv, valódi népképviselőknek fogalmuk sem volt arról, hogy micsoda erők állnak velük szemben. Ezúttal nézzük meg ezt a média szempontjából!

A nyomtatott sajtó, a Magyar Rádió és a Magyar Televízió országos és körzeti stúdióinak 98 százaléka, sőt az MTI is a volt MSZMP-sek, az új ruhát öltött MSZP-nek és az SZDSZ-nek a kezében volt. Magyarán, a volt kommunisták, a „szocialisták” és a liberális szabad-demokraták irányították a nyilvánosságot, és ők kezelték az információ-áramlást is. Ebbe belefért a dezinformáció, a hírek hamisítása és elhallgatása.

Az impexesek vezetésével lerabolták az országot

A jobboldali képviselők naivitása érthető volt, hiszen 1990-ben ennek hátteréről kevesen tudtak. Az MSZMP vezető pártemberei már a nyolcvanas évektől készültek az átalakulásra. Ők tudták, hogy mi lesz itt. Aczél Györgyék, Fekete Jánosék, Kovács Lászlóék, a külügy- és a külkereskedelmi minisztérium beavatottjai, az impexek régi ávéhás kapcsolatokkal rendelkező vezetői különlegesen jó viszonyt ápoltak a Nyugat befolyásos gazdasági vezetőivel, pénzügyi elitjével. Így vett fel korlátlan kölcsönt Fekete János, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke pártjóváhagyással, összesen 22 milliárd dollárt, ami végletesen eladósította Magyarországot. [Ezekről Borvendég Zsuzsanna történész végzett megkerülhetetlen kutatásokat, lásd a vele készült korábbi interjúnkat.]

A Nyugatról ideérkező politikusokat, gazdasági hatalmasságokat az MSZMP legfelsőbb köreinek jóváhagyásával vadásztatták, tejben-vajban fürösztötték. Hasznos idióták voltunk számukra. Nem véletlen, hogy a nyugati politikusok jelentős részének máig nem a magyarországi konzervatív, keresztény jobboldali politikusok az igazi szövetségesek, hanem a mindent eladó-feladó szocialisták, liberálisok.

Akkor nem azok az ötvenhatosok voltak fontosak, akik a kommunizmus koporsójába az első szöget beleverték, és nem is azok, akik a diktatúra ellen harcoltak. Azokat választották, akikről tudták, hogy gondolkodás nélkül kiárusítják Magyarországot gazdaságilag. Ezzel, úgy látszik, együtt kell élnünk. Az árulásukat persze nem kell eltűrnünk.

A nagy trükk: az átalakulási jogalkotás

Az sem véletlen, hogy ez a pártelit volt a legjobban informálva: pontosan tudták, mi fog történni Európa szovjetek által megszállt területeivel. Időben létrehozták (1988-ban és 1989-ben) azt a társasági, átalakulási törvényt, amelynek atyja Sárközy Tamás közgazdász-professzor volt. Az átalakulási törvény elsődleges jelentőségét nem az a tény adta, hogy az átalakulás, mint társasági jogi jogintézmény szabályozásra került, hanem az, hogy meghatározta az állami tulajdon privatizálásának módját, technikai eljárási rendjét. A rendszerváltásukat élő közép-európai országok jogrendszereiben az átalakulási jogalkotás a tulajdonosi struktúra átalakításának egyik fontos segédeszköze volt, és a szabályok megalkotásában elsődlegesen e feladatra voltak figyelemmel. Ennek megfelelően a privatizációs átalakulások szabályainak megalkotására került a hangsúly, ezeket a szabályokat tartalmazta az átalakulási törvény III. és IV. fejezete.

Meglehetősen hézagos, szinte odavetett módon foglalkozott csak az V–IX. fejezet a gazdasági társaságok egymás közötti átalakulásával és egyesülésével. Pedig kulcsfontosságú lett volna, hiszen 1989–90-ben sokkal olcsóbb és egyszerűbb volt, ha az eredeti társasági forma megszűnésével új alapítású társaságot hoztak létre a tagok.

Kommunistákból gazdag kapitalisták

Ezért történhetett meg, hogy az 1980-as évek végén a volt nomenklatúra tagjai – vállalatvezetők, vállalati párttitkárok, az MSZMP helyi és megyei titkárai, szakszervezeti vezetők, helyi kiskirályok, tanácselnökök, tsz-elnökök, fő-agronómusok, állami gazdaságok igazgatói – fillérekért jutottak több milliárdos állami vagyonokhoz. Papíron „törvényesen”. Láng Gépgyár, Csepel Vas- és Fémművek, Óbudai Hajógyár, Kismotor és Csonka-féle Gépgyár, stb. Nem beszélve az ezermilliárdokat érő állatállományról, a földekről, a mezőgazdasági üzemekről.

Ezt nevezték akkoriban rablóprivatizációnak, azaz visszaállamosításnak. Tehát azokat a vagyonokat, amiket egyszer elvettek már a kommunisták – az ávéhások fémjelezte brigád 1945 után államosítás címén –, a rendszerváltás folyamán újra magukhoz vették. Gyakran ugyanazok a kommunisták vagy leszármazottaik, tanítványaik, eszmei rokonaik – csak ezúttal privatizáció címszóval. Lásd az Apró-Gyurcsány család, a Máté vagy a Fenyő famíliák gyors meggazdagodását.

A látszattörvény óriási ötlet volt. A kommunistákból, a szocialistákból gazdag kapitalisták lettek. Munka és valódi teljesítmény nélkül. Ha kellett valamennyi pénz, adták a vissza nem térítendő kölcsönöket a szintén „elvtársak” vezette bankok (Budapest Bank, Magyar Hitelbank, Magyar Fejlesztési Bank, később a Postabank, stb.). A háttérben olyan emberek munkálkodtak, mint Bokros Lajos, Apró Piroska, Demján Sándor, Fekete János vagy az a Princz Gábor, akiről éppen most közöl, közölt cikksorozatot Mező Gábor.

Így nőttek ki a különböző bankocskák, a többi között az Ybl Bank, az Agrobank, amelyek érdekes módon tönkrementek, csődbe kerültek, de igazából csak az egyszerű bankbetétes (és mi, azaz az állam) járt rosszul. A milliárdok nyomtalanul eltűntek, kommunista bekötésű bankvezéreik kisebb büntetésekkel megúszták. Ma vagyonos emberek. Mint az aranycsempész Kovács Mihály (lásd korábbi cikkünket) vagy Kunos Péter, aki a börtönből a Mazsihisz vezetésébe került.

A sajtó privatizálása, a napilapok bekebelezése

Innen már csak egy ugrás volt a magyar nyomtatott sajtó privatizálása, például az országos és a megyei napilapok bekebelezése. Ezt is zseniálisan szervezték meg a posztkommunisták és a liberálisok. A négy nagy napilap valójában az MSZMP közvetlen irányítása alatt állt, közvetlen a „nagy hármas” alá tartozott: Aczél György KB-titkárról, Lakatos Ernőnőről, az Agitációs Propagandaosztály vezetőjéről és Berecz János PB-tagról beszélünk. És persze ott volt a háttérben számos más pártcsinovnyik, gazdasági pártszimpatizáns. Például Lendvay Ildikó, az MSZP egykori elnöke – ő maga akkor saját lapot kapott, fia ma az Index újságírója…

Népszabadság

Kezdjük a legbefolyásosabb újsággal: a Szabad Nép utódja, a Népszabadság az MSZMP hivatalos lapjának számított.

1990-ben az MSZP, a szocialista párt a lapjogokat átadta az általa létrehozott Szabad Sajtó Alapítványnak, amely ezt bevitte a német Bertelsmann AG negyven százalékos részével létrehozott Népszabadság Rt.-be. Később a nagyobb tulajdonrész a németek kezébe került egy ideig. Így lehetett állami tulajdonból, a „nép”, a „dolgozók tulajdonából” magántulajdon, miközben jó néhány elvtárs százmilliókat, milliárdokat rakhatott zsebre úgy, hogy még a nagy nyilvánosság befolyásolása is a kezükben maradt.

Jó üzletnek bizonyult.

Népszava

A Népszava a szakszervezetek lapja volt, hosszú ideig Gáspár Sándor, a SZOT elnöke, a Politikai Bizottság tagja volt a mindenható. A rendszerváltáskor a lapra nagy befolyással volt az MSZP, majd jelentősen megugrott a példányszáma, amikor a Vico vállalatcsoport feje, Fenyő János vette meg. [Ennek történetét szintén megírtuk a Hálózat rovatban.] De ő is a balosoknak és az SZDSZ-nek kedvezett.

Magyar Nemzet

A Magyar Nemzet a Hazafias Népfront újságjaként működött a rendszerváltásig, a HNF elnökének, Pozsgay Imrének (az MSZMP PB tagja) az irányításával. Itt jelent meg a lakiteleki nyilatkozat 1987-ben, de pártparancsra ők is ugrottak. A párthoz való hűségért olyan emberek jelentettek biztosítékot, mint például Avar János [a munkásőr-család tagja] vagy Várkonyi Tibor [cikkünk a titkos munkatársról itt].

Aztán 1990-ben a tulajdonrészesedésben megjelent a jobboldali, francia Robert Hersan (a Le Figaro tulajdonosa). Később Pethő Tibor főszerkesztő halálával a lap egyre inkább baloldali befolyás alá került, főként, miután a Postabank-portfólió része lettt. A portfólió vezérigazgatója érdekes módon az MSZP-hez hű Németh Péter lett.

[Korábban Kende Péter vezette – cikkünk itt.]

Magyar Hírlap

Végül ott volt a Magyar Hírlap, az egyik legrégibb magyar napilap (1849-ben alapították), amit 1968-ban élesztettek újjá a kormány lapjaként, de hát ők is be voltak kötve a párthoz. A rendszerváltáskor először a csúf véget ért, kárpátaljai származású angol Robert Maxwell, aztán a svájci Marquard vásárolta meg, később az ugyancsak svájci Ringier Kiadó Kft. tulajdona lett.

Az újság szellemiségét áthatotta a szélsőséges liberalizmus, olyan főszerkesztőkkel az élén, mint például Németh Péter, Kocsi Ilona, Vincze Mátyás vagy Szombathy Pál.

A megyei sajtóban szinte egyeduralom volt

Nem szabad elfeledkezni a megyei pártbizottságok lapjairól, amelyeket szintén privatizált a rendszerváltáskor az MSZMP, és utódpártja, az MSZP. Hét megyei napilapot rögtön eladtak a liberális Bertelsmannak és a Springernek.

Lord Rothermere – akinek apja Trianon után az „Igazságot Magyarországnak”-mozgalom lelkes híve volt – a Győr-Moson-Sopron megyeiek lapját, a Kisalföldet szerezte meg. Fia sem szeghette meg a szabályt. Itt nem szabad elfelejteni, hogy a legnagyobb eladott példányszám – volt, ahol megyenként sok százezret adtak el – éppen vidéken volt jellemző. El sem képzelhetjük, milyen hatása volt annak, hogy gyakorlatilag az összes megyei lap kommunista, posztkommunista főszerkesztés alatt állt.

Arról is kevesen tudnak, hogy olyan feltétellel adták el a kommunista párt lapjait, hogy rovatvezetőtől főszerkesztőig nem lehetett újságíró-változtatást, cserét alkalmazni. Ezért történhetett az, hogy egyes főszerkesztők, egykori megbízható pártemberek még tíz-húsz évig egy-egy lap élén maradhattak. Így biztosítva volt a régi és új nómenklatúra balliberális befolyása a sajtóra.

Elképesztő ellenszélben kellett dolgozni

Így érte a rendszerváltás a magyar médiát, az első szabadon választott parlamentet, a miniszterelnököt, a jobboldali koalíciós Antall-kormányt, és így érte a frissen kapott sajtó- és szólásszabadság az országot. Lehetett-e független sajtó 1990-ben Magyarországon, amikor a médiumok 98%-a a szocialisták, a szabad demokraták, egyszóval a balliberálisok kezében volt?

Lehetett-e arról beszélni, hogy az információk szabadon áramolhattak, a valós hírek eljuthattak az emberekhez, és lehetett-e arról beszélni, hogy az 1948 óta első felelős kormány intézkedései, üzenetei eljutottak-e a magyar néphez? Innen érthető, hogy miért mondta Antall József miniszterelnök kicsit keserűen: „kamikaze kormány vagyunk”.

Ezt az előre eltervelt balliberális médiapuccsot csak megerősítette a kormányzáshoz szükséges MDF–SZDSZ-paktum, amely különleges jogokat biztosított az MSZMP-hez, az MSZP-hez és az SZDSZ-hez hű újságíróknak. Amíg politikailag valóban elindult egy társadalmi változás, a parlamentáris demokrácia, a jogállamiság kiépítése a még szovjet katonai megszállás alatt álló országban, addig az újságíró-társadalom többsége érintetlen maradt.

A médiaháború gyakorlatilag innen datálódik.

Lassan megszerveződött egy valódi rendszerváltást akaró, az Antall-kormány törekvéseit támogató, nemzetben gondolkodó újságíró-csapat – a kisebbség – a Magyar Rádióban, a Magyar Televízióban, a Pesti Hírlap, a Pest Megyei Hírlap, az Új Magyarország, majd a Magyar Fórum körül. Ezek között az újságírók között voltak, akik az MSZMP egykori párttagjai voltak, és voltak, akik nem kötődtek a párthoz, tették a dolgukat – az „alámerülők” – én az utóbbiakhoz tartoztam. Mellettük ott voltak a fiatalok is szép számmal.

Aztán ott voltak a Rákosi- és Kádár-diktatúra kitaszított újságírói is, akik úgy döntöttek a peresztrojka, a glasznoszty és a lakitelki nyilatkozat után, a pártosodás idején, hogy most már színt lehet vallani.

Ezek az újságírók nem voltak a Szabad Kezdeményezések Hálózatának tagjai, a Beszélő szerzői, az úgymond demokratikus ellenzék (SZDSZ) támogatói, hiszen velük ellentétben sohasem voltak a Kádár-Aczél korszak láthatatlan támogatottjai és védencei.

Vitray döntött: parlamenti eskütétel helyett BEK-döntő

Így történt, hogy 1990-ben, a frissen megalakult kormány rögtön feszült viszonyba került a médiával. Az első fricska és figyelmeztetés az éppen a kormány május 23-ai eskütételénél történt.

A Magyar Televízió a miniszterelnök beszéde közben megszakította a közvetítést, és a inkább a BEK-döntőt kezdte sugározni. A tévénézők Antall beszéde helyett a meccset nézhették, és látták, ahogyan az AC Milan 1–0-ra diadalmaskodik a Benfica FC felett. Ezt a döntést a közszolgálati televízió ügyeletes főszerkesztője, Vitray Tamás hozta.

[Vitray hírszerzői kalandjairól és agitpropos előéletéről itt olvashatnak.]

Ekkor a televízió vezetésének egy része Vitray vezetésével a BEK-döntőt választotta, és ezzel megfosztotta az emberek többségét negyvenöt év után attól, hogy e történelmi jelentőségű eseményt, választott politikusainak eskütételét megnézhesse. Ezzel a „közszolgálati tévé” kifejezte azt, hogy nem ilyen választási eredményre számított, sőt, átvitt értelemben üzent is, hogy ellenszenvvel tekint a kormánykoalícióra. Ez előrevetítette a médiaháború kezdetét.

FOLYTATOM. (A következő részben megtudjuk, hogy az MDF és a jobboldali pártok választási győzelme után miért csomagoltak ki bőröndjeikből a Kádár-rendszer egykori hűséges újságírói, kik voltak a meghatározó szereplői, és mikor mutatták meg, hogy ismét eljött az idejük. Ők végül a taxisblokádig mindent elkövettek, hogy lejárassák, lehetetlenné tegyék az Antall-kormányt, hogy minden intézkedését nevetségessé tegyék.)

Fotók: MTI