Üzenet Erdély terrorista elcsatolóinak: a gyulafehérvári módszer fordítva is működni fog!
Százegy évvel ezelőtt, 1918. december elsején nyilvánította ki önkényesen a hazánk területére befogadott 1228 román küldött, hogy mostantól Erdély nem Magyarországhoz, hanem az úgynevezett Romániához kíván tartozni. A recept egyszerű: telepedj be valahová (akár hívnak, akár nem), ott a nagy jólétben szaporodj el, aztán a kedvező alkalmat (például a befogadó ország háborús kivérzését) kihasználva jelentsd ki, hogy azt a területet átcsapod egy másik államhoz. Mindenféle hamis hízelkedéssel, sűrű hazudozással, kitalált elnyomatás-történettel nyerd el a győztes nagyhatalmak kegyét, akik aztán tálcán át is adják neked az országméretű területet. Ám a ma ünneplő keleti szomszéd jó, ha az eszébe vési: a szeparatizmus kétirányú utca. Bár a magyar politika ezt célként (még) nem hirdetheti, de mi, nem-politikus magyarok igen: túszul ejtett testvéreinkről és ezeréves családi ezüstünkről soha nem mondunk le. Soha!
Gondolom, már román-színbe öltöztették azokat a kukásautókat, amelyek a mai napi „nagy egyesülési” ünnepség fontos attrakciói lesznek. Tavaly legalábbis azok voltak – mindannyiunk nagy derültségére. Szó se róla, idén is hasonlóan ízléses, visszafogott ünneplésre számíthatunk. Végigvonulgatnak az ideiglenesen megszállva tartott Erdély, Székelyföld városain, falvain, hergelik az ott élő magyar őslakosokat, parádézgatnak a December 1. sugárutakon, megbírságolják azokat, akik nem ünnepelnek velük, majd gyűlölködve szállásukra hajtatnak. Ez lesz.
A „nagy egyesülés napja” – amely az „isiászos” szerint egy nagy, közös „európai ünnep”. Bizony. Kacag a májunk. Keleti szomszédunknak csodálatos érzéke van ahhoz, hogy vízfolyásként hazudjon magának történelmet, ünnepeket, bármit. Annyira viszont mégsem kacagtató a helyzet, hiszen jelenleg magyar testvéreink vérét szívják, hazánk földjén dölyfösködnek, parádéznak – még ha nyilvánvalóan átmeneti jelleggel is. Románia 1862-ben jött létre Havasalföld és Moldva egyesülésével, tehát az is nem csekély feladat volt számukra, hogy önmagukkal egyesüljenek. Erdéllyel viszont nem egyesülés történt, hiszen az soha az életben nem volt román föld (legfeljebb a Grimm-meséket megszégyenítő dáko-román fantáziavilágban), hanem tálcán megkapták azt a Nyugattól, ajándékul az első világháború alatti árulásaikért, hitszegéseikért, köpönyegforgatásaikért, gyáva orvtámadásaikért.
Einstand és árulások
A magyar állam a török pusztítás után botor módon százezerszámra engedett be Erdélybe (is) idegeneket, románokat, akiknek nemzetiségi iskoláikban az 1880-as évek elejéig (!) még tantárgyként sem kellett tanulniuk az őket befogadó ország nyelvét, a magyart. Nagy hiba volt. A befogadásért a „hála” 1918. december 1-jén következett, amikor Gyulafehérváron 1228 oláh küldött terrorista módon kinyilatkoztatta: csatlakoznak a Regáthoz, az úgynevezett Román Királysághoz. Az Erdélybe beengedett románok azon voltak fölháborodva, hogy az akkori magyar államtól állításuk szerint nem kaptak kollektív jogokat. Ami persze hazugság volt: több joguk volt, mint a mai magyaroknak Erdélyben. Gyulafehérvári nyilatkozatukban azt ígérték, minden nemzeti kisebbségnek autonómiát adnak. Azóta eltelt száz év – azóta is adják…
December elseje nem Románia ünnepe, hanem az illegális házfoglalóké. Azoké, akik a pereputtyukkal betelepszenek a szomszéd vérrel-verítékkel őrzött, kicsinosított házába, ápolt kertjébe, ott a vendégszerető (és végtelenül naiv) gazda kosztján meghíznak, elszaporodnak, aztán egyik nap kinyilvánítják, hogy mostantól az a ház az övéké, és hozzácsatolják a saját, elhanyagolt, lelakott, kutyaszaros telkükhöz. A kinyilatkoztatásra aztán a szomszéd utcában lakó, mercedeses maffiózó (a „fejlett Nyugat”) áldását adja, és verőlegényeivel addig szorongatja az eredeti tulajdonos torkát, amíg az alá nem írja a „szerződést”. Cserébe kegyesen megengedik neki, hogy a saját kertje végiben, a budi mellett meghúzza magát. Dióhéjban ez a gyulafehérvári oláh „nagygyűlés”, illetve a trianoni és párizsi diktátum története. Így lett Magyarország az illegális országfoglaló maffia áldozata.
Románia az átállásai mellett arról is híres, hogy soha egyetlen ígéretét, szerződését, egyezségét nem tartotta be. A Balkán-háborúk alkalmával hátba támadták szövetségesüket, Bulgáriát: jutalmul háromezer négyzetkilométer bolgár földet kaptak. Majd az első világháborúban orvul elárulták az Osztrák-Magyar Monarchiát, amikor a semlegességi szerződésre fittyet hányva megtámadták a más frontokon harcoló Magyarországot, betörtek Erdélybe. Bukarest elfoglalása után aztán fülüket-farkukat behúzva különbékét kötöttek a központi hatalmakkal – noha az antanttal kötött titkos szerződésben megígérték, soha nem kötnek különbékét az ellenséggel. Majd a különbékét is megszegve újra betörtek a már háborúból kilépett, nemzetvesztő Károlyi Mihályék által addigra csaknem teljesen lefegyverzett Magyarországra, és vittek mindent, ami mozdítható volt. A második világháborúban aztán ismét hozták a formájukat, megint átálltak, megint hátba támadták a szövetségeseiket. Egyébként 1940-ben maguk a románok kérték a Nyugat döntőbíráskodását, ebből lett a második bécsi döntés, Észak-Erdély visszatérése Magyarországhoz. Ezt tehát a románok kérték, ők is aláírták az erről szóló egyezményt, (színleg) tudomásul vették.
A családi ezüstünk
Ma meg ott tart ez a balkáni mentalitású műállam, hogy
- a román titkosszolgálat és csendőrség szervezésével magyar katonai temetőt becstelenítenek meg,
- magyar-székely szimbólumok használatáért, himnuszéneklésért vegzálják magyar testvéreinket,
- teljesen szét akarják verni a magyar nyelvű oktatást (friss hír, hogy újra végveszélybe került a marosvásárhelyi katolikus gimnáziumunk),
- újra ellopják azokat a magyar ingatlanokat és ingóságokat, amelyeket a román kommunisták egyszer már elloptak. Mintegy ezer (!) magyar ingatlant máig bitorolnak, vagyis elszabotálták a restitúciót,
- koncepciós terroristaperben börtönbe zárnak magyar embereket, hogy megfélemlítsék az egész közösséget.
A magyargyűlölet mindennapos példáit hosszasan sorolhatnám tovább. Brüsszel és a „fejlett” Nyugat tojik a brutális jogtiprásokra, hiszen nem az új kedvenceiket, muszlim illegális honfoglalókat éri támadás. (Ennek a magyargyűlölő, velejéig romlott és hazug Romániának hajbókolnak tehát korunk Károlyi Mihályai, a Momentum nemzetáruló gazemberei Fegyőr Andrással az élen. Képesek voltak a román elnökjelölt mellett kampányolni a magyar ellenében. Hányinger!)
A december elsejei szeparatista nyilatkozat, majd az azt szentesítő trianoni, illetve párizsi békediktátum vezetett ide. A világtörténelem legaljasabb gaztettei közé tartozik: jelenlegi gúnyhatárainkat direkt úgy húzták meg, hogy széles sávban színmagyar területek kerüljenek kívülre. Átadták azokat egy minket eszelősen gyűlölő, sikereinkre, tehetségünkre, civilizációnkra, gazdagságunkra féltékeny műállamnak, amely azóta is a magyarság végső eltüntetésére, elüldözésére tör. Szemben a román hazugságokkal: az állítólagos „magyar elnyomás” kétszáz éve alatt, 1700 és 1900 között Erdély román lélekszáma drámaian nőtt. Miközben a román megszállás elmúlt száz évében a magyarság több mint harmadát terrorista módszerekkel elüldözték szülőföldjéről. Ez is egyfajta etnikai tisztogatás.
Nyugodtan kijelenthető: Erdély méltatlan kezekbe került. Új, ideiglenes gazdája százegy esztendő alatt sem tudott mit kezdeni vele, leginkább azért, mert balkáni mentalitásával nem érti azt a közép-európai világot, ami ott van/volt. A tálcán kapott országért cserébe nemhogy hálásak és nagyvonalúak lennének ott élő véreinkkel, inkább üldözik, sanyargatják őket. (Tán a bűntudat, a háborgó lelkiismeret miatt?) Ám van egy rossz hírünk a ma föllobogózott kukásautókkal ünneplő szomszédnak: a december elsejei szeparatizmus-ünnep kétirányú utca. Megfelelő időben, a csillagzatok és a nagyhatalmak megfelelő együttállása esetén visszafelé is működik a gyulafehérvári módszer. És működni is fog, erre mérget vehetnek! „Ebül szerzett jószág ebül vész el.” Ha mi talán nem is, de fiaink, unokáink majd látni fogják. Túszul ejtett testvéreinkről és ezeréves családi ezüstünkről nem mondunk le soha. Miért is tennénk? Nem, nem, soha!
