Nagypéntekes nemzet - A mindig megismétlődő keresztre feszítés a mi sorsunk

Kérdések, kérdések sora. A megszokott rohanásban, a gyűlölködés magas hőfokában észre sem vesszük, hogy ebben a gyorsan változó, veszélyes világban senki sincs biztonságban, egyre kilátástalanabb a jövőképünk. Holott itt Európában időről-időre kísért egy újabb világháború kirobbanásának rémképe, amit csak a politikusok józan ítélőképessége, humánus magatartása, békeszeretete akadályozhat meg. Abból viszont egyre kevesebb van. Mostanában nincsenek költőink, vagy ha vannak hangtalanok, akik a féktelen hatalomvágyra, a kapzsiságra, a mértéktelen meggazdagodásra mások kárán, egyáltalán a komoly veszedelmet jelentő telhetetlenek szándékára, a hazát árulókra felhívnák a figyelmet. Pedig a több mint ezeréves, küzdelmes magyar történelmünkben, a sorsközösséget vállaló krónikásaink, íróink, költőink időről időre mindig rámutattak a közelgő veszélyre, sőt, életüket is áldozták a hazáért, mint például Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Petőfi Sándor, Radnóti Miklós, Gérecz Attila. Az ő példájuk máig érvényes.

Nyolcvan éve a románok elől Erdélyből, Magyarországról menekülő Wass Albert ilyen volt. A Nagypénteki sirató című versét a bajor erdőben írta 1947-ben, száműzöttként.

Bujdosó nemzet vagyunk, mindig a legjobbakat verik ki a hazából... Milyen igazságokat mondott ki a méltatlanul alulértékelt költőnk Wass Albert, amikor nagypéntekes nemzetnek nevezett bennünket, mert ő aztán ismerte nemzetét:

Hát nem erről szól máig a történelmünk, az életünk? A hitetlenkedésekről, az árulásokról, majd a végén a megvilágosodásról. A felocsúdás sokszor későn történik meg. Jézus legközelebbi bizalmasa az utolsó pillanatban világosodott meg, míg előtte háromszor megtagadta Jézust. A Péter apostol cselekedetei című apokrif iratban fennmaradt hagyomány szerint Péter apostol, menekülni akarván a rá váró vértanúság elől, kifelé indult Rómából, találkozott Jézussal, és megkérdezte tőle: Domine, quo vadis? azaz „Uram, hová mész?” Jézus azt válaszolta, hogy Rómába megy, vállalja a megfeszíttetést Péter helyett. Ekkor Péter magába szállt és visszatért a városba, ahol Nero császársága idején a kereszthalál várt rá.

Ennek a legendának a feléledése, a gerincesség, a bátorság, a felelősségvállalás sokuknál sajnos még várat magára. Az árulók szaporodnak országunkban, a labancok lassan többségbe kerülnek a kurucokkal szemben. A gyűlölettel átitatott megtévesztett nép, pedig megy labancai nyomában. Hogy bujdosó nemzet vagyunk, valóban mindig a legjobbakat verik ki a hazából? - ahogyan Wass Albert fogalmaz? Nem tudom, hiszen az ország másik, ugyancsak nagyobb, jobbik fele itt maradt mindig a magyar földön, vállalva a kockázatot akár az élete árán is, vállalva a megmérettetést, a belső harcot. Az bizonyos, hogy leghíresebb bujdosónk, Rákóczi Ferenc vagy Kossuth Lajos soha nem térhettek vissza hazájukba. Igaz, a kommunista diktatúra, a kíméletlen leszámolás termelte ki a legtöbb magyar bujdosót. Csaknem háromszázezer magyar menekült el hazájából 1945 után, majd az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leverése után újabb kétszázötvenezren vállalták a kényszerű, keserves emigrációt. Nem véletlenül nagy költőnk Ady Endre, A fekete húsvét című versében (Halottak élén, 1918), az I. világháborúba belefáradva, lélekben megkínzottan így kesereg:

Ady borúlátó a jövőt illetően, nála nincs boldog Húsvét, áldott Húsvét, nála csak fekete húsvét van. Meg fekete zongora, amely:

De szabad-e ebbe, a fekete élet melódiájába beletörődnünk? A mindig és mindig megismétlődő keresztre feszítés a mi sorsunk. Ez az emberi sors? Mert ha Apor Vilmos katolikus püspök életútjára gondolok, akit 1945. március 30-án nagypénteken részeg szovjet katonák agyonlőttek, mert a győri püspöki palota óvóhelye előtt védelmezte az üldözötteket, akkor valóban nagypéntekes nemzet vagyunk. Hiszen Apor nem tett mást, mint a több száz menekült gyermekek, nők, zsidók védelmezőjének lépett fel a nőket követelő szovjet horda ellen. Nem tűrhette el a püspök, hogy megszentségtelenítsék keresztény egyházának tisztaságát az embertelenségek korában. A sors fintora, hogy a náciknak is ellenálló Apor Vilmos bár megélte a német megszállás végét, de nem érte meg a szovjet megszállás kezdetét. A püspök végigjárta a saját kálváriáját, golgotáját húsvét hétfőn. Megint a rossz győzött. A mára boldoggá avatott püspök 1945. április 2-án belehalt sebeibe, mártírhalált halt.

Akkor talán Ady, a látnok költő nem véletlenül rakta össze a magyar múlt történelmi tapasztalataiból a fekete húsvét elnevezést. De nyilván ezzel a tudattal nem lehet élni, nem lehet elfogadni a „mindig árulók” sikereit, győzelmeit a mindig hazát védelmezők ellenében. Márai Sándor, aki szintén bujdosó volt, a kommunisták elől menekült, soha nem láthatta vissza szeretett Magyarországát, fővárosát Budapestet, mégis a húsvétot, a keresztre feszítést és a feltámadást, A négy évszak írásában bölcsen, derűsen, bizakodva fogalmazta meg:

Őt az egészen kis dolgokban, a véletlenekben, a jelentéktelenségben, azokban a pillanatokban, mikor csodálkozva pillantunk fel, valamit értünk, amit az elébb, az élet sivatagjai és szakadékai között vándorolva, nem értettünk. Ez a pillanat, mikor egyszerű és világos lesz valami, ami az elébb homályos és érthetetlen volt, ez a pillanat, mikor fölénk hajol Isten.

Vezető kép: Munkácsy Mihály: Golgota