A Magyarország sorsát jelenleg meghatározó erőcentrumok közül egyedül az Európa Unióval nem lehet érdemben tárgyalni

Ha meg akarjuk érteni a brüsszeli birodalmi bürokrácia (a birodalmi szót itt abban a bizonyos “harmadik” értelemben használom) vagyis az Európai Unió vezetőinek gondolkodásmódját, akkor a velünk szembe tanúsított viselkedésüket a realitások értékmentes megítélése mentén kell összehasonlítanunk azon erőközpontokéval, amelyek még meghatározó vagy jelentős hatást gyakorolnak a létezésünkre.Orbán Viktor világossá tette már sokszor, hogy hagyományosan, de persze változó mértékben a mindenkori magyar kormánynak három irányba kell nagyon figyelnie, Berlin, Moszkva és Isztambul (Ankara) felé. Volt úgy, hogy csak az egyik számított, de békésebb időkben és történeti távlatban valamennyire mindig mindegyik. Ha az egyik meggyengül, attól még nem tűnik el a porondról és úgy térhet vissza megerősödve, ahogy az most a törökökkel történik és a németeknek is volt 1990 után egy szép évtizedük, amikor sokkal többet lehetett belőlük kinézni, mint mostanság, habár az Európai Unió vezetőinek viselkedésében mindig ott van a német szellem.

Az Európai Unió ma a nemzeti szuverenitás fő ellensége Európában

Arról nem is beszélve, hogy a második világháborúnak és a globalizációnak hála két új hatalom is felbukkant a “környékünkön, 1990 után a szuperhatalom USA, legújabban meg az éppen szuperhatalomság felé törő Kína. Azt meg csak még találgatjuk, hogy India miféle világhatalommá fejlődik majd. Lokálisan a Visegrádi négyek még nagyon jelentős védműve lehetett volna a magyar szuverenitásnak is, de azokban az országokban a szuverenista konzervatív pártok nem tudtak tartós társadalmi bázist kialakítani maguknak, ennek a három országnak a népei sokszor jobban bíztak az EU-ban, a franciákban és a németekben, mint a saját kormányaikban, illetve a szomszédaikkal való szövetségben. Sokszor tűnik úgy, hogy csak mi vontuk le a történelemből azt a tapasztalatot, hogy Közép-Európa népeinek és független országainak csak közös jövőjük van, Nyugat-Európa egy nagyon másik kávéház lesz mindig.

Ha a független államiságunkat meg akarjuk őrizni, akkor azt csak úgy tehetjük meg, hogy minden, a térségünkben komoly gazdasági és katonai szerepet játszó hatalommal kölcsönösen érdekalapú, az erőviszonyokat figyelembe vevő szívélyes viszonyt alakítunk ki. Jelenleg ez az USA, Oroszország és Kína, illetve Törökország esetében is azt jelenti, hogy a regnáló vezetéssel és annak első emberével kell mindenkoron normális személyes viszonyt kialakítani. Habár az utóbbi három ország is bír értelemszerűen hivatalos ideológiával, de egyik sem erőlteti azt rá azokra, akikkel találhat közös érdekeket. Mindegyikkel óvatosan kell üzletelni, mert persze minden lehetőséggel élnek, ha tudnak, de bármennyire hihetetlen, a személyes stabilitásnak van valamiféle becsületdimenziója, a keleti nagyok fejében benne van az, hogy néha megéri nekik nagyvonalúnak mutatkozni. Az USA a republikánus kormányzatok idején inkább ideológiamentes a külkapcsolataiban vagyis érdekalapú, viszont az elmúlt három demokrata kormányzat idején a legrosszabb vakbuzgó kommunista hagyományoknak megfelelően bizonyult progresszívnek és az érdekei mellett rendre a legelmebetegebb ideológiai követelésekkel is fellépett.

Obamáék, Bidenék idején nem lehetett gyakorlatilag érdem tárgyalni az amerikaiakkal, sem a magyar érdekek, sem a magyar szuverenitás nem érdekelte őket különösebben, meg sem próbáltak kedvesek lenni. A németek 1990 után nagyon jelentős szerepet játszottak a magyar politikában és gazdaságban, és ez utóbbi markáns, meghatározó jelenlétük máig megmaradt. A mindig kórosan nagyképű német kormányzatok helyett az Orbán-kormányok a német gazdasággal alakítottak ki kiváló kapcsolatokat és ezzel ellensúlyozzák a német belpolitika évtizedes káoszából következő hatalmi kilengéseket.

Az EU-ba való belépést mi konzervatívok főleg azért támogattuk bő húsz évvel ezelőtt, az alapvető gazdasági okokon túl, mert úgy tűnt, a tagság mérsékli a posztkommunista elitünk akkor még meglévő heves oroszbarátságából következő veszélyeket és stabilizálja a demokráciánkat. A fene gondolta volna, hogy az EU bürokráciája, aztán először az európai baloldali pártok, majd később a jobboldaliak is inkább lépnek szövetségre a posztkommunistákkal, illetve a náluk is elszabaduló progresszívekkel, mint egy nemzeti kormánnyal.

Hamar kiderült, hogy az EU vezetésének pontosan az a véleménye a magyar függetlenségről, mint mondjuk Bécsnek 1914 előtt vagy Moszkvának 1945 és 1988 között. Valamiféle látszata lehet, de minden lényeges kérdésben ők döntenek. Ha pontosak akarunk lenni, Brüsszel először olyan akart lenni az irányunkba, mint a kiegyezés utáni osztrák akarat, aztán olyan, mint a kiegyezés előtti, és most már nagyjából az 1950 környéki moszkvai húrokat pengetnék. Mindent leírtunk már Brüsszel birodalmasodásáról, és persze a figyelem felhívása érdekében túloztunk is, mert részben formálisan, de még minimálisan érdemben is működnek azok az eu-s mechanizmusok, amelyek szövetségként értelmezik az Uniót és nem birodalomként. De az irány nyilvánvaló, a tendencia gyorsuló és már bőven a birodalommá válási folyamat végstádiumában van a rendszer. A töréspont egyértelműen a migrációs krízis első évében volt, amikor kiderült, hogy erről a kérdésről nem csak tárgyalni nem hajlandók, hanem minden korábbi nemzetközi, eu-s szabályt is készek zárójelbe tenni. Az idegen népesség erőszakos betelepítése gyakorlatilag hadüzenet, és az EU követelései ezzel ekvivalensek az elmúlt tíz évben a tényleges, valós és kijavíthatatlan következmények tekintetében.

Az EU jelenleg a monarchia idején megszokottnál sokkal jobban akar beavatkozni a belső életviszonyainkba, sőt bizonyos kérdésekben a követelései a kommunisták őrült, irreális céljain is túlmutatnak. A kommunikációs köd ipari propagandája (közösségi média, amerikai filmipar) nagyobb egy sokkal bonyolultabb világban, és a tempó lassúbb egy kicsit, mint az ország kommunizálása idején, de az EU az egykori szovjetek dominálta Szövetséges Ellenőrző Bizottság erőszakosságával akar rendezkedni nálunk. Ezt megtették sok más országban is, ahol kisebb volt a lakosság ellenállása, de a következményekkel történő igazi szembenézés még sehol nem kezdődött el, igaz ott az országok saját kormányai hódoltak be.

A szóhasználat teljesen lényegtelen, az úgynevezett eu-s értékekre való hivatkozások sok esetben ugyanúgy végletes követelések, mint bármelyik korábbi gyarmattartónk esetében hangoztatott ideológiai vagy éppen uralkodói követelések. Ma egyedül az Európai Tanácsban meglévő vétó lehetősége az, amely Magyarországot megvédi egy olyan birodalmi önkénytől, amelyet a többi kis ország, miután ők kevésbé kényesek a szabadságukra, még nem vesz komolyan.

Az EU birodalmi jellegét semmi sem bizonyítja jobban mint az, hogy szisztematikusan el akar vágni minket mind gazdaságilag, mind politikailag, a világ összes többi erőközpontjától. Szerintük sem az oroszokkal, sem a kínaiakkal, sőt lassan már a szerbekkel meg a törökökkel sem kereskedhetnénk. Milyen szövetséges az, amely minimum a világgazdaság felétől el akar vágni bennünket rendszerszerűen és végleg? És aki jelenleg a legközelebbi és az EU sorsa szempontjából is meghatározó katonai és gazdasági szövetségesével, az USA-val sem képes normális viszonyt fenntartani? Az EU elmúlt 10 évének történései nem igazolták azt, hogy a jelenlegi birodalmi vezetés bármiben is sikeres tudna lenni. Az EU jelenlegi vezetése egyedül a birodalomépítésben mutathat fel sikereket, miközben a legerősebb tagországai vagy kiléptek belőle vagy éppen példátlan gazdasági és társadalmi bajokkal küzdenek.

És az EU jelenlegi vezetésével, és a mögöttük álló érdekcsoportokkal továbbra sem lehet arról tárgyalni, hogy egy szuverén nemzetállam kimaradhasson olyan nyilvánvalóan végzetes döntésekből, amelyek az adott tagállam számára azonnal drámai károkat okoznának. Az EU elitje nem megértést vagy önmérsékletet tanúsított, amikor kihagyott bennünket például az energiaszankciókból, hanem egyszerűen nem érezte még érettnek a helyzetet arra, hogy a tagállami vétó megszüntetését kierőszakolja.