Jelentkezik a berlini bunker: újra összeomlottak az oroszok, megint közel az ukránok végső győzelme

Volodimir Zelenszkij ukrán elnöknél az utóbbi időben teljes személyiséghasadást tapasztalhatunk, hiszen egyik pillanatban fájdalmas alkukról beszél, a következő nyilatkozatában pedig az oroszok alapos elfenekelését vizionálja, a közös ukrán-japán határ pedig szinte elérhető távolságba kerül. Az igazság azonban a várható fájdalmas alkuknál is kegyetlenebb. Ha csak a harcteret nézzük, akkor látható, hogy az ukránok rövid idő alatt elvesztettek több olyan erődvárost, amelyet korábban sokáig tudtak védeni, mint Velika Novoszilka, vagy Toreck, de Csaszov Jarnál is szinte teljesen elveszett a város. Ezen kívül a kurszki ellentámadásuk által elfoglalt, amúgy sem túl nagy területek mérete is igen erősen szűkül, az oroszok pedig hagyják, hogy az ukránok sorban küldjék oda a NATO-fegyverzetet és a jól kiképzett egységeket, mert akinek még nem esett volna le, ez bizony egy felőrlő háború, ahol nem az ukránok állnak nyerésre. Nagyon nem.

Az ukránok abban a tévhitben élnek, hogy a pöttömnyi kurszki jelenlétük, egyetlen, mintegy ötezres város és néhány, pár száz fős falu elfoglalásával szinte teljesen sakkban tartja az oroszokat, hiszen Mihajlo Podoljak, ukrán elnöki tanácsadó szerint a Kurszkban elfoglalt terület elég lesz arra, hogy az összes, eddig az oroszok által megszállt területtel elcseréljék, sőt. A józan ész tehát nem lett jóbarátja a fura színű egyenruhában feszítő csapatnak, de van még itt baj bőven. Zelenszkij rákontrázott a vágyvezérelt valóságra, amikor elmondta, hogy idáig mintegy 45 ezer ukrán katona esett csak el. Számmisztikában egy jelenleg folyó háborúban nem érdemes részt venni, azonban a valós adatok legalább a tízszeresére is rúghatnak, emellett érdemes azon gondolkodni, hogy miért van az ukrán hadseregben 50 év fölött az átlagéletkor, és miért próbálnak meg könyörögve és sok pénzt ígérve a 18-25 év közötti férfiakból a seregbe csábítani embereket.

A helyzet azonban mégsem túl bonyolult. Zelenszkij nem mondhatja az elmúlt közel három év borzalma után azt az ukránoknak, hogy az amerikaiak előretolt helyőrsége voltunk, akiknek annyi volt a szerepe, hogy gyengítsék az oroszokat, és ha kell kivérezzenek a fronton, miközben elvesztik az ásványkincseiket és a remek minőségű termőföldjüket. Nem mondhatja, hogy mindez az ukrán társadalom számára valójában a semmiért történt, alaposan át lettek verve, a milliárdok pedig jól jöttek a hatalmi elitnek, akik lassan már minden földrészen vásároltak maguknak varázskastélyokat. Inkább továbbra is hülyének nézik a saját népüket, akik bátran harcolva hullottak és hullanak a csatamezőn, valami olyasmiért, ami nem is létezik. Közben felsejlik a háború elejétől hangoztatott határozott és szilárd magyar álláspont, hiszen a magyar kormány a kezdetektől fogva arról beszélt, hogy a háború értelmetlen és nem végződhet ukrán győzelemmel. Most pedig 2025 februárjában újraéljük a 1945. áprilisi berlini bunker utolsó rúgkapálását, egy elfáradt és megnyomorított társadalommal most is megpróbálják elhitetni, hogy van Wunderwaffe, csak egy kicsit kell még kitartani és meglesz a végső győzelem. Pedig csak egymás után feladott védvonalak, elvesztett erődvárosok és halomra ölt kényszersorozottak és civilek vannak, eredmény semmi.

A nyugati média pedig még mindig önti a hazugságokat, még most is keveri a szezont a fazonnal, újra és újra nekifut a tények teljes elferdítésének, de a harctéren a propaganda semmit sem számít, ott csak a tények döntik el a jövőt, abban pedig nagyon rosszul állnak az ukránok. Kurszkban és az egész frontvonalon egyaránt. Szóval, közel a győzelem, de vajon kié és milyen árat kell majd érte fizetnie az ukránoknak és Európának? Mert most már ez a kérdés. Vae victis: mi magyarok, tudjuk, hogy mit jelent és milyen fájdalmakkal jár ez a mondat.