Hihetetlen! Lengyelekkel fizettetnék ki Tuskék az ukránok rémtetteit
Egy olyan törvényjavaslat jelent meg a lengyel alsóház, a szejm honlapján, amit sem a lengyelek, sem mi nem akartunk hinni a szemünknek. A dokumentum alapján a Stepan Bandera vezette Ukrán Nacionalisták Szervezetének és az ukrán partizánok kegyetlenségeit nem a kijevi kormánnyal, hanem a lengyelekkel fizettetnék meg, miközben a felszínen látványosan erőltetik a lengyel-ukrán "barátságot". Volhínia begyógyíthatatlan seb marad a lengyelek szívében.
Talán az már köztudott, hogy a lengyel fősodratú média látványosan igyekszik mérésekre, tanulmányokra, elemzésekre hivatkozva cikkekben vagy fizetett influenszer-hirdetésekben bizonygatni a lengyel-ukrán „barátságot”.
A valóságban lassan minden ukrán rémtettet a lengyelek nyakába varnának. Fotó: Reuters/Kacpel Pemper.
Ezt teszi az Onet nevű lap is:
„A [Mieroszewski Központ-] tanulmány szerzőinek legfontosabb következtetése egyértelmű: a közhangulatban megfigyelt változás nem a lengyel–ukrán kapcsolatok összeomlását jelzi. Inkább egy átmeneti szakaszt képvisel – a háború első hónapjainak spontán, érzelmi szolidaritását, a strukturáltabb együttműködés felé való elmozdulást. Olyan szakaszt, amelyben a világos szabályok, a kiszámíthatóság és a hatékony intézmények kulcsfontosságúvá válnak.”
A szép szavak felszíne alatt azonban újabb és újabb közfelháborodás tör elő, amit a lengyel alsóház, a Szejm baloldali politikája okoz.
Ukrajna nem kártérít
Most egy olyan törvényjavaslattal rukkoltak elő Donald Tuskék, ami nemhogy rábírná az ukránokat arra, hogy népirtásként ismerjék el a második világháború alatt és után történteket (így az általunk már többször feldolgozott Volhíniát), hanem magukkal a lengyelekkel fizettetnék ki a honfitársaik kiirtása és áttelepítése, valamint az ukránok lakosságcseréje okán megállapított kártérítéseket. Az ukránok semmi pénzt nem adnának bele.
„Ez a törvényjavaslat több szempontból is megdöbbentő. Ha ezt így, ebben a formában elfogadják, az hátsó ajtót nyitna a lengyel állammal szembeni potenciálisan hatalmas, több milliárd zlotyra rúgó követelések előtt, és precedenst teremtene olyan helyzetekben is, amiben inkább az ukránoknak kellene felelősséget vállalniuk”
– fogalmazott a Do Rzeczy-nek Andrzej Zapalowski professzor, a lengyel–ukrán kapcsolatok szakértője, aki a „lengyel Mi Hazánk”, a Konföderáció parlamenti képviselője is egyben.
A törvényjavaslat címe is árulkodó: „Az 1945-1946-ban nemzetiségi, vallási vagy faji alapon elkövetett bűncselekmények áldozatainak és áldozataik családjainak kártalanításáról”, amely egyértelműen kifejezi a volhíniai mészárlás tudatos kihagyását a javaslatból.
Erőszakosabb nem is lehetett volna a lengyel-ukrán lakosságcsere
De mi is történt Lengyelországban az 1945-46-os időszakban? Talán úgy a legegyszerűbb bemutatni az eseményeket, ha azt mondjuk, szinte kottára ugyanaz a forgatókönyv valósult meg, mint a csehszlovák–magyar lakosságcserében. Az akkori lengyel bábkormány, a Nemzeti Felszabadítási Bizottság és három, ugyanilyen bábállamként működő szovjet köztársaság – Ukrajna, Fehéroroszország és Litvánia – kormánya még 1944 novemberében megállapodásokat kötött egymással arról, hogy az ukránokat keletre, a lengyeleket nyugatra telepítsék.
Ennek eredményeképpen a korábbi
- tarnopoli,
- Stanisławów-i és
- lembergi
vajdaságokból származó lengyeleket és zsidókat „vissza kellett telepíteni” Lengyelországba (valójában depatriálták őket, ami azt jelentette, hogy megfosztották őket hazájuktól), míg a leendő Lengyel Népköztársaságon belül maradt területekről (a Rzeszów-i, lublini és krakkói vajdaságokból) származó ukránokat és ruszinokat haza kellett telepíteni. Ennek első etapját, a későbbiekhez képest még "emberinek" számító kísérletét Visztula-hadműveletnek nevezték.
Habár a fentiek alapján azt gondoljuk, egyenlően bántak el a lengyelekkel és az ukránokkal, valójában korántsem volt így, amelyről egy bizonyos Nyikita Hruscsov gondoskodott.
Az 1944-es „tárgyaláson” ugyanis ő képviselte az „ukrán kormányt”, és el is érte, hogy a kitelepítésbe hallgatólagosan beleegyező, nem ellenálló ukránoknak nemcsak mentesülhessenek az összes szovjet adózás alól, hanem elengedjék a tartozásaikat is.
Emellett az elhagyott ingatlanok kártalanítását és legfeljebb 15 hektárnyi földadományt ígértek.
A lengyeleknek viszont nem volt ilyen lehetőségük: ha ellenkeznek, akkor az életükkel játszottak volna, kárpótlás fel sem merült.
A számok is igazolják a bánásmód eltérését: a becslések szerint 500 ezer távozásra jogosult emberből 80 ezer hagyta el az országot önként 1945 közepére, amelyek többsége ukrán volt a háború és a partizánműveletek során felégetett falvakból.
A lengyel családok ennek ellenére kitartottak, és nem hagyták el az otthonukat.
Ezt sem a szovjetek, sem a lengyel kommunisták nem hagyták annyiban. Stefan Mossor tábornok, a vezérkari főnök-helyettes elrendelte a dél-kelet-lengyelországi városról elnevezett „Rzeszów” hadműveleti csoport megalakítását Jan Rotkiewicz tábornok parancsnoksága alatt.
A hadművelet keretében több lengyel faluban razziát tartottak, amelynek során több tucat lakost öltek meg, és lengyel görögkatolikusokat, köztük Hryhorij Lakota püspököt letartóztatták. 1946 első felére több mint negyedmillió embert, közel 50 ezer lengyel családot telepítettek ki erőszakosan.
Igen! Tuskék a lengyelek nyakába varrnák Banderáék rémtetteit
Ugyan addigra már 480 ezer ukrán hagyta el a lengyel joghatóság alá tartozó területeket, túlnyomó többségük már kényszer hatására, ám abban az időszakban majdnem kétszer annyi lengyelt – akik számára Lengyelország keleti része és Volhínia volt a legközelebbi otthonuk – telepítettek ki Lembergből és térségéből, amely a második világháború után a Szovjetunióhoz, azon belül is az Ukrán Szocialista Tagköztársasághoz került.
Ráadásul egy olyan területről telepítették ki a lengyeleket, amelyek aránya bőven 80 százalék feletti volt a negyvenes évekig.
Igen, akkor rendezte meg a náci Stepan Bandera és az általa vezetett Ukrán Nacionalisták Szervezete (OUN), valamint a velük összefogott partizánalakulat, az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) a hírhedt volhíniai mészárlást, amelynek során százezer lengyeltől vették el az életét. A szerencsésen életben maradt lengyelek pedig Közép-Lengyelországba menekültek.
„Az OUN és az UPA vallási és nemzeti alapon gyilkolta meg a lengyeleket. A [törvényjavaslat] indoklása pedig azt állítja, hogy Lengyelország vállalja a felelősséget a földalatti katonai alakulatok tevékenységéért. Csakhogy az UPA is földalatti katonai szervezet volt. Ez annyira abszurd, hogy ha a javaslatot elfogadják, akkor a lengyel kormány, és nem Ukrajna vállalja a felelősséget Banderáék tevékenységéért”
– mutatott rá Zapalowski.
A hosszú történelmi felvezetés és a professzor szavai egyértelműen rámutatnak arra, hogy a lengyelek többet szenvedtek nemcsak Stepan Banderáék vérengzése, hanem a lengyel – ukrán lakosságcsere alatt is, mint a mainstream-sajtóban agyonsajnáltatott ruszki kistesó. Ennek ellenére ismét nem az ukránok fizetnek. Hanem a lengyelek, méghozzá duplán.
Kiemelt kép: MTI/EPA/Szerhij Dolzsenko
