’95, a balliberális bosszú tetőpontja: a szomszédokos Horváth által elkezdett tisztogatást a naptévés Székely fejezte be

A Hornék által megrendelt “tisztogatás” már Horváth Ádámnak is sok volt. Amikor 1995 márciusában a Horn-Kuncze kormány úgy döntött, hogy a televízió létszámát 1000 fővel csökkenti, az ellen már az Alkotmánybíróság is fellépett. A szomszédokos Horváth visszavonta intézkedéseit és lemondott. Az MTV irányítását Székely Ferenc alelnök vette át, aki fokozatosan, lassú tempóban mégis végrehajtotta Hornék akaratát. Közben a balliberális újságírók és értelmiségiek folytatták a nemzeti oldal lejáratását. Nagy-Bandó András egyetlen kirúgott embert sem sajnált, Miklós Gábor megértőbb volt. Így történt, és az Öreg nem felejt, médiaháború, 26. rész. 

 A Horn-Kuncze kormány után a médiaháború folytatódott, kisebb hullámokat vert, miután a balliberális sajtó erőfölénye a nyilvánosságban egyre nyomasztóbbá vált. A balos sajtó nagy része ugyanis, amelyik az Antall-Boross kormányzat alatt váltig hangoztatta, hogy a sajtó mindig ellenzéki, most hirtelen elhallgatott ebből a szempontból. A balliberális média a következő négy évben jóval elnézőbb lett az MSZP-SZDSZ koalíciós kormánnyal szemben, mint előzőleg. 

A nemzeti újságírók persze továbbra is a liberális média célpontjai maradtak. Egyik kiemelkedő talpnyalójuk Nagy-Bandó András, egy becsületes szakmából – kőműves – átvedlett, elvetélt humorista volt, aki valamiért nagyon gyűlölt bennünket.

A Népszabadságban (1994.július 25.) ezt írta Ha… című írásában: „Nézem az agóniátokat, kedves munka – tévé – nélkül maradt híradós barátaim, s hallgatom a kiszenvedéstek nyögdécseléseit, ahogy sajtót tájékoztattok, elsírva bánatotokat- és magatokat – jószerivel a tévé ugyanazon a szintjén – ami azért mégsem ugyanaz a szint! – mármint, hogy ide ne lőjetek, itt családos emberek vannak, meg hogy nem lehet az embert ilyen bizonytalanságban tartani, ráadásként pedig, hogy az ötvenes években érzitek magatokat, s – őszintén mondom – sajnálom, de tényleg nem sajnálom.”

Ezek a szavak mennyire tele vannak szolidaritással, szeretettel, együttérzéssel, így huszonöt év távlatából. Szegény Bandó, hol van ő már? Könyveivel futkos, vásárról vásárra. Eltűnt a nyilvánosságból, úgy tűnik, nem becsülték meg eléggé szolgálatait. Maradt volna a kaptafánál.

Nekünk nem járt a szolidaritásból…

Gádor Iván, Ungvári Tamás és Miklós Gábor is egymásnak adták a stafétabotot. Mindhárman úgy érezték, hogy a médiaháború témájában meg kell szólalniuk a 168 Óra című lapban (1994. 10.18, 10.25, 11.15). Azóta sajnos ketten elmentek, de nem változtat azon a tényen, hogy anno beálltak a döglött oroszlán rugdosásába, ami az ókori görögök szerint sem volt dicsőség.

Gádor Iván, Hadd legyen! című írásában arra emlékezett, hogy amikor 1994 márciusában 129 rádióst egyik napról a másikra az utcára tettek, akkor azt írta a Népszabadságban, hogy „feltűztem a kék szalagot és nem veszem le addig, amíg ez a lehetetlen állapot meg nem szűnik”. Majd azzal folytatta Gádor, hogy 1994 júniusában A Hét című politikai magazinban Csendes Csaba mikrofonjába ezt nyilatkozta: „Egyetlen szavatokkal sem értek egyet, de mindent elkövetek, hogy a jövőben is szóhoz jussatok.” Aztán megemlíti, hogy a 168 óra klubjának 1994 októberében Herényi Károly, az MDF szóvivője volt a vendége. A jó hangulatú beszélgetés után – folytatja Gádor Iván újságíró – őt kísértem ki, amikor a kapuban a váratlanul előbukkanó Csendes Csaba (A Híradó, A Hét volt belpolitikai rovatvezetője) rám támadott: „Te akkor azt mondtad… Hol a kék szalagod? Minket kirúgtak, mint titeket, hát ennyit ér…” Gádor nem folytatja Csendes szavait, hanem visszaidézi a találkozást: „…Herényi semleges maradt, én egy pillanatig nem találtam szavakat. Azután valami olyasmit mondtam, hogy Pálfy G.-t és Stefkát leszámítva titeket nem rúgott ki senki sem, csak azt akadályozták meg, hogy nagy példányszámban politizáljatok. De ha kirúgtak volna is benneteket, valószínűleg akkor sem tűzök fel semmiféle szalagot. Mert az elmúlt négy év alatt rosszul és etikátlanul dolgoztatok.”

A liberális újságíró megfogalmazta rólunk egyoldalú ítéletét. Akkor nem volt olyan orgánum, ahol válaszolhattunk volna. Ennek most jött el az ideje. Megboldogult? – Gádor Iván minden válaszában csúsztatott a 168 Órában. Ha szó szerint nem is rúgtak ki csaknem kétszáz embert – már megírtam –, de a többieket rendelkezési állományba helyezték, nem szólalhattak meg, nem dolgozhattak, fizetésüket harminc százalékkal csökkentették, majd saját maguk felmondtak, s egy másik munkahely után néztek. Sok régi televízióst kényszernyugdíjaztak, alacsonyabb beosztásba helyeztek. Ez volt a valóság.

Az MSZP-SZDSZ kormányzat nem volt olyan puha, mint a szovjet-kádári diktatúra utáni első szabadon választott kormány. Ugyanis 1995 márciusában a Horn-Kuncze kormány úgy döntött, hogy a televízió létszámát 1000 fővel csökkenti. A televízióban emiatt sztrájkbizottságot szerveztek és az Alkotmánybírósághoz fordultak. Az Alkotmánybíróság döntése szerint a kormány létszámcsökkentésről hozott határozata alkotmányellenes. Ez már Horváth Ádám elnöknek is sok volt, visszavonta intézkedéseit és lemondott. Az MTV irányítását Székely Ferenc alelnök vette át, aki fokozatosan, lassú tempóban mégis végrehajtotta Hornék akaratát [Székely pártállami hátteréről és szerepéről a Nap-TV-ben itt írtunk – a szerk.]. Az előző kormányzati ciklus alatt a médiában végrehajtott létszám leépítések (az Antall-Boross kormány alatt) többezres tömegdemonstrációkhoz vezettek.  Horváth Attila alkotmánybíró a magyar médiáról írott tanulmányában kifejtette, hogy sem a szociálliberális kormány alatt végrehajtott jóval nagyobb számú elbocsátások, sem a médiumelnökök egyeztetés nélküli kinevezése nem váltott ki utcai tüntetéseket, arra enged következtetni, hogy az Antall-Boross-éra alatt a balliberális ellenzék és az őt támogató sajtó mesterségesen gerjesztették az indulatokat.

Egyszóval Gádor Iván arról írt, hogy azért kellett szétverni a nemzeti sajtót, hogy ne politizálhassanak nagy példányszámban, akkor csak az a megjegyzésem, hogy Hornék alatt „szabaddá vált a gazda” és a balliberális újságírók politizálhattak, dezinformálhattak majdnem teljes példányszámban.

Ateisták közé engedték a ,,nagy inkvizítort”

Ungvári Tamás író, irodalomtörténész is leplezetlenül üzent a 168 Órából. Ezt írta: „…A Népszabadság az egyik napon Stefka István cikkével kínált meg. Vele, személy szerint, nincs bajom. A társaival sem. Széles a pálya s megannyi pást. De pontosan ezt tagadja Stefka. Diszkriminációról panaszkodik. Ehhez joga van, kérdés azonban, hogy ama nyilvánosság előtt van-e meg az a joga, amelyet a Népszabadság négy esztendő szívós munkájával, a kormánypárti sajtópolitika elleni küzdelemben teremtett magának. Amikor a saját pénzemen megrendelt lapomat forgatom a reggeli tejeskávé mellett, nem bizonyos, hogy Stefka igéire vágyom. Ha érdekel a véleménye, megveszem az Új Maót…Nem célszerű tehát egy hittérítőt beküldeni az ateisták gyűlésére, eretnekek közé meghívni a nagy inkvizítort”.

Utólag is megköszönöm, hogy Ungvári Tamás így felértékelt. Ami az én érzelmeimet illeti, Ungvárit nagyra becsültem, műveltsége, az angolszász irodalomban való jártassága, egyáltalán szellemes megnyilvánulásai miatt is. Ő még az a liberális volt, akivel lehetett beszélgetni. Egyszer találkoztunk a rendszerváltás első éveiben egy fogadáson. Akkor már dúlt a médiaháború s akkor ezt mondta nekem: „…tudod, veled szívesen leülök beszélgetni. De azt ne feledd, hogy a sajtó  a kiegyezés óta a miénk volt. Most félrenéztünk, kiengedtük a kezünkből a gyeplőt és Ti kerültetek a közszolgálati televízió élére. De ez nem maradhat így sokáig. Ez még egyszer nem fordulhat elő”.

Nyilván már a Nahlik-korszakra gondol, hiszen a balliberálisoknak nagyon fájt, hogy az MTV meghatározó hangjai, képei a nemzeti oldal érdekeit képviselték. Persze abban tévedett, hogy elfoglaltuk volna a sajtóbirodalmukat, hiszen nyomasztó túl-fölénnyel rendelkeztek akkor is a média területén. Úgy látszik, manapság a Szín-és Filmművészeti Egyetem érdekcsoportjai sem akarják kiengedni a kezükből az irányítást, a balliberális szellemi befolyásolást.

Visszatérve Ungvári Tamás írásához, egyértelmű a kizárólagosság követelése. Kedvenc újságjában, a Népszabadságban, még az Ahogy tetszik… rovatban is kifogásolta kritikai vendégmegszólalásomat. Végül is harminc év óta semmi sem változott.

Miklós Gábor volt a legmegengedőbb

Miklós Gábor, a Népszabadság újságírója Tűréshatár című írásában volt talán a legmegengedőbb. Szerinte el kellene viselni a magunkfajta ember megnyilvánulásait, azaz a jobboldali újságírók jelenlétét. A Népszabadság újságírója utalt Ungvári Tamás írására, aki nem örült annak, hogy a reggeli kávéja mellett a kedvenc újságjában, a Népszabadságban Stefka-véleményt olvas. Miklós viszont úgy látta, hogy Ungvári Tamás is túllapozhatott volna Stefka István írásán, de nem tette, hiszen csak-csak kíváncsi volt rá. Miklós Gábor Tűréshatár írásának talán az utolsó bekezdése a figyelemreméltó, mivel Hornék hatalomra jutásával éppen agyagba akarta döngölni a balliberális média a kicsinyke, maradék nemzeti újságírást. Miklós ezt írja: „Erősen hiszik ragyogó műveltségű okos emberek: az olvasó vezércikkek hatására alakítja ki a nézeteit. Elolvassa Stefkát a Népszabadságban, aztán homlokára csap és azt mondja:  Nahát, hogy ennek milyen igaza van. Már látom, hol az igazság! Én meg úgy gondolom – folytatja a Népszabadság újságírója –, hogy az olvasó embernek általában erős véleménye van. Ha a magáéhoz hasonlót olvas, akkor jó érzése támad és dicséri a szerzőt. Ha viszont ő éppen mást gondol az ügyről, aligha változik ettől a világnézete. Talán ezért is kellene elviselni a furcsa jelentkezőket.”

Miklós Gábor okos, művelt újságíró. Már akkor tudta, hogy az egyszólamú (liberális) média hangokat nem lehet sokáig tartani, bármennyire is szeretné a balliberális politikai hatalom. Sokan csak évek múlva térhettünk vissza a sajtóba, meghatározó szinten. Jómagam három év után, csak 1997-ben kaptam ismét újságírói állást.

Fekete vasárnap

Így emlegetik 1995. március 12-ét, amikor is bevezették a Bokros-csomag megszorító intézkedéseit minden érdekegyeztetés nélkül, a parlamenti demokrácia megkerülésével, csak úgy, diktatórikusan, mint a pártállami, kádári időkben. A balliberális sajtó takargatja, mentegeti a szocialista-szabaddemokrata koalíciót. Ebben élen jár az MTV Híradója, az Objektív, A Hét és a Gyárfás vezette Nap-kelte, valamint a Magyar Rádió 168 órája. Bár az Alkotmánybíróság határozata a Bokros-csomag több pontját törvénytelennek ítélte, ennek ellenére a jobboldali pártok alig kaptak lehetőséget a közszolgálati médiumokban érveik kifejtésére. Annál inkább beszélhetett, rágalmazhatott Horn Gyula, MSZP-s miniszterelnök és Pető Iván SZDSZ-es elnök.

Uj Péter megpróbál középen maradni

Uj Péter egy alapvetően balliberális újságíró a Népszabadságtól, aki az Index főszerkesztésén át jutott el a 444.hu internetes újság főszerkesztéséig. Amikor a Hócipőben megírta a cikkét, TÉVÉ, RÁDIÓ, MŰSOROK, ARÁNYOK címmel ( 1994. 08. 4.), akkor még volt némi realitásérzéke. A Betlen János vezette új Híradóról ezt írja: „A kezdet, hogy ne mondjam, nem túl biztató. Bizony gyöngécske egyelőre, bár jobb mint dicstelen elődje, de az mégsem mérce. Egy háromperces riportban most már nem csak egy manus nyilatkozik, meg vágóképek és kész, hanem megszólal öt ipse, egy-egy mondat, sok kép, sokfelől, információ a képernyőn. Pálfyéknak, Stefkáéknak nem sikerült eljutniuk eddig négy év alatt. No de az új Híradó pár nap alatt máris összehozott egy csinos álhírt, a hírolvasók profizmusa pedig, hm, nem vágta ki a biztosítékot… Nagyon halkan aztat is megkérdezném, hogy miért kerül a rettentően profi és borzasztóan szakmai tévévezetői stábba ( vezető szerkesztői posztra) olyan ember, akinek a tévés múltja annyi, hogy szokta nézni esténként? Micsoda vívmány! Van liberális kontraszelekció! Hurrá!”

Uj Péter persze csúsztat, mert nem volt olyan politikai megszólaló, aki mellett nem kérdeztük volna meg a másik felet, a másik oldalt. Mi tartottuk be a közszolgálatiságot. Jó, nincs értelme erről huszonöt év múltán már vitatkozni. Egy biztos, a balliberálisok úgyis olyat állítanak, mondanak máig, ami fényévekre áll a valóságtól. De tudják mi ebben az érdekes? Az, hogy vannak olyanok, akik mindezt elhiszik.

(folytatjuk) 

Vezető kép: MTI, Székely Ferenc (1994)