Cikkünk első részében bemutattuk, hogyan került a két egykori hírszerző (Kanyó András és Bochkor Jenő) fia a Danubiushoz. Nem csak a kezdeti lépésekhez kellett a jó kapcsolat és bekötöttség. Kanyó László végig apja útját követte: utóbbi a rendszerváltás után saját PR-céget alapított, amiben fia is benne volt, aki a Danubius után szintén ezen a területen helyezkedett el. Cégről-cégre járt, később az egyik legnagyobb vállalathoz került. Az öreg Kanyó közben lejárató könyvet írt Mindszenty bíborosról és Horthyról is, utóbbihoz felhasználta Horthy Istvánnét is, aki szerint az egykori hírszerzőtiszt átverte őt, hogy befeketítse a kormányzó nevét. A Kanyóéknál jóval ismertebb Bochkor Gábor ritkán beszélt kivételezett helyzetéről, de megnyilatkozása szerint természetesnek vette, hogy anyja révén a Gellért-hegyi, külkeres óvodába járhatott. Egy interjúban azt is elmondta, hogy a szintén a kivételezetteknek lehetséges Humboldt Egyetem után nem is akart rádiós lenni, de apja egyik barátja, a Rádió korábbi berlini tudósítója odavitte. Ez szinte biztosan a népszerű Fikár László volt – „Ács” fedőnéven szintén az állambiztonság egykori embere. A legérdekesebb (és jól mutatja a hálózat működését, körforgását), hogy 2003-ban Kanyó László is majdnem berlini tudósító lett. Kondor Katalinék őt akarták odaküldeni, és éppen egy újabb hálózati rádiós, a korábbi moszkvai és washingtoni tudósító fúrta meg…
Cikkünk első részéből kiderült, hogy Kanyó András és Bochkor Jenő, a két hírszerzésnek dolgozó újságíró, ill. riporter hogyan építette fel a karrierjét.
Bonnban és Berlinben éltek a családjukkal hosszú évekig, úgy, hogy közben fedésben is dolgoztak. Bochkor Jenő felesége külkeres volt, gyermekük, Bochkor Gábor már fiatalon megkóstolta az elit életét, a Gellért-hegyi külkeres óvodába járt, majd Németországban élt, ahol megszerette a nyugati csillogást.
Később ő és Kanyó András fia is a berlini elit-egyetemre, a Humboldtra mehettek, majd azt elvégezve – a Bochkornál jóval idősebb Kanyó László egy kitérő után – a frissen megalakult Danubius Rádióhoz kerültek.
„Igazából a nyugat-németországi közeg volt az, ami engem inspirált: mi hétéves koromtól aránylag sokat éltünk kint, először öt évet Bonnban, aztán ötöt Magyarországon, majd visszamentünk Kelet-Berlinbe, ahol én hét évet töltöttem, és rendszeresen átjártam a város nyugati részébe”
– így emlékezett Bochkor Gábor a fiatalkorára. A berlini évek alatt – miközben rendszeresen átjárt Nyugat-Berlinbe – elvégezte az említett Humboldt Egyetemet, miután az egyik interjúja szerint a gimnáziumot már az NDK-ban fejezte be.
Humboldt-ösztöndíj: tehetségeknek és kádergyerekeknek
Tény, hogy a Humboldtra csak kiválogatott tanulók mehettek a Magyar Népköztársaságból. Különösen igaz ez az ösztöndíjak – igaz, szinte bármilyen ösztöndíj – esetére. Egy tanulmány szerint 1953 és 1986 között összesen 232 magyar részesült Humboldt-ösztöndíjban, ezek jelentős része kiemelkedő eredményeket ért el saját magyarországi egyetemén. És persze megbizhatónak kellett lenniük.
„Az előzetes válogatást igazolni látszik az a tény, hogy a Magyarországról beküldött pályázatok elfogadási aránya a legmagasabbak között van – írták büszkén 1988-ban a Felsőoktatási Szemlében – Ettől az évtől kezdve [1988] a Nemzetközi Kulturális Intézet csak közvetítő, koordináló szerepet játszik a pályázók és az AvH [az egyetem rövidítése] között.
Egyúttal elmarad a magyarországi preszelekció is”.
Ebből is nyilvánvaló, hogy addig a Nemzetközi Kulturális Intézet (NKI) döntött a mazsolázásban, és a „preszelekció” sem maradhatott el.
Az említett NKI-t a nyolcvanas években az a Nádor György vezette, aki 1947-től a kommunista diktatúra úttörőmozgalmát irányította, majd az Állami Ifjúsági Bizottság titkára volt, és persze a KISZ Központi Bizottságában is benne volt. Ebből látni, hogy zavartalanul mentette át magát a Rákosi-diktatúrából a kádáriba. A Pajtásban büszkén írták róla, hogy „a kultúra követeként már Európa, Ázsia, Afrika, Amerika legtöbb országát beutazta.”
Nyilván fedésben dolgozva… Az teljesen egyértelmű, hogy ezt az intézetet rendszerszerűleg használta a kádari hírszerzés, hiszen nyugati kapcsolattartásra lett létrehozva, és az ilyeneknél ez teljesen evidens.
Nádor elvtárs Biszku mellett / Forrás: Pajtás, 1986, Arcanum.hu
Még a rektor is a Stasi embere volt
Bár a Humboldt és a kommunista hírszerzés összefonódását a jelek szerint még senki sem kutatta Magyarországon – ha elkezdenék vizsgálni a különböző amerikai, németországi, stb. ösztöndíjasok történetét, az nagyon sok érdeket sértene –, az tény, hogy a kelet-német Stasi, a rettegett ügynökség – természetesen – behálózta az intézményt.
A Magyarország – amelynek Kanyó András 1989-ben átvette a főszerkesztését – 1988-ban egy olyan könyvet reklámozott, amelyet egy volt KGB-tiszt jelentetett meg. „A szovjet könyvesboltok polcain néhány nap múlva megjelenik Heinz Felfe >A felderítő visszaemlékezései< című műve, amelyet hamarosan az NDK-ban és Csehszlovákiában is kiadnak. Az NSZK-ban az olvasók már korábban megismerkedhettek a könyvvel.”
A szerző Felfe eredetileg a BND (a nyugat-német hírszerző szolgálat) szovjet vonalának vezetője volt, de elhallgatott SS-múltjával a KGB beszervezte. Végül kémcserével szabadult, és a Humboldtra került, ahol „kriminalisztikát” oktatott. „Jelenleg a berlini Humboldt Egyetem professzora” – írta 1988-ban a Magyarország. Más források szerint mást is tanított: „Utolsó információm az volt róla, hogy Berlinben a Humboldt Egyetem titkos szakán (itt Stazi-tiszteket képeztek) szakmai oktató”. (Bulányi György írása, Kapu, 2008).
De voltak mások is, például az az Ernst Schwarz, aki a nemzetiszocializmus elől Kínába menekült, majd 1961-ben visszatért – de már az NDK-ba. Ő a „Humboldt egyetemen folytatott tudományos tevékenysége mellett Karl Weber fedőnéven a Stasi nem hivatalos ügynöke lett, s 1971-től Ausztriában szerezte információit érdekes személyektől, diplomatáktól, vezető politikusoktól, művészektől.” A felsorolás nyilván folytatható, mégsem ők lettek a leghíresebbek, hiszen az egyetem rektora, Heinrich Fink is „lebukott”. Az egyesült Németországban elég nagy botrány lett az ügyből, és a magyarázkodás a szokásos volt: „Heinrich Fink nem tagadja, hogy volt ugyan kapcsolata az Állambiztonsági Minisztériummal, mint mindenkinek, aki az NDK-ban vezető beosztást foglalt el, de az együttműködés, az aktív munkatársi kapcsolat vádját tagadja.”
A németeknél valóban elindult az elszámoltatás
Közismert, hogy a németek a múltat és az elszámoltatást komolyan, legalábbis nálunk komolyabban vették. Ott valóban elindult a „megtisztulás”, amelynek során a korábbi diktatúra vezetőit és különböző fogaskerekeit, lakájait kisöpörték (amire nálunk esély sem volt, főleg az MDF-SZDSZ paktum után). Jellemző a következő cikk hangvétele: „Egyáltalán: a Humboldt professzorai közül ki maradhat a helyén? Kohlhoff úr kijelentette:
a párttagság nem számít, de az intézmények, tanszékek, iskolák, színházak vezetőinél meg kell vizsgálni, voltak-e pártfőnökök, esetleg az állambiztonsági szervezet, a Stasi alkalmazottjai, ők nem lehetnek most újból vezetők.”
Hányan buktak volna meg nálunk a vezetők, rektorok, tanárok, újságírók, politikusok és rádiósok közül?
A statis Fink hiába ment a legfelsőbb fokig
A neves, magyar származású konzervatív újságíró, Stefan Lazar a következőket írta erről a folyamatról: „Több mint fél évszázaddal ezelőtt született kifejezés tért vissza a német szójegyzékbe.
Amikor a második világháború győztes hatalmak Nürnbergben lefolytatták a náci háborús bűnösök elleni pert, felütötte a fejét a >győztesek jogá<-nak fogalma, átvitt értelemben >jaj a veszteseknek<. Hasonló módon érveltek a német egyesítést követően a hajdani NDK azon állami alkalmazottai, akiket elbocsátottak hivatalukból. Több mint tízezer személy kapta meg felmondását, mert vagy a keletnémet titkosrendőrség – a Stasi – szolgálatában álltak mint besúgók, vagy magas párthivatalt töltöttek be.
Közéjük tartozott a berlini Humboldt Egyetem rektora, Heinrich Fink is, aki >Heiner< álnéven szolgálta ki a rendszer terrorszervezetét. Egészen a Szövetségi Alkotmánybíróságig ment el, hogy visszavonassa az általa önkényes eljárásnak tartott döntést. Keresetét legfelsőbb fokon is elutasították, tekintettel a múltját terhelő kompromittáló adatokra.”
Láthatjuk a hálózati emberek örök pofátlanságát: Fink rektor a legfelsőbb szintig elment, csakhogy – Magyarországtól eltérően – ott nem az ő javára döntöttek. A fenti Stefan Lazar volt az egyébként, akiről ünnepelt humoristánk, Peterdi „Pálmai” Pál több jelentést adott, ahogyan azt korábban megírtuk.
Bochkor nem is akart újságíró lenni
Maga Bochkor nem igazán beszélt egyetemi tanulmányairól, legfeljebb érintette a témát. Érdekes, hogy állítása szerint ő sem akart újságíró lenni – igaz, nem is lett az: „Újságíró soha nem szeretett volna lenni, mivel nem találta túl érdekesnek az MTI-t Berlinből és Bonnból tudósító papa munkáját. A rádiózásra gondolni sem mert, nem tudta, mit kezdjen magával, így beiratkozott a berlini Humboldt Egyetem germanisztika szakára.
Amikor hazajött, egy családi barát jóvoltából [később látni fogjuk, kicsoda] meghallgatásra hívták az induló német nyelvű Danubius Rádióhoz. Megfelelt. Sőt, mivel már a bölcsőben is zenét hallgatott, hamarosan zenei >szakértővé< lépett elő az első hazai kereskedelmi adónál.
Innen egyenes út vezetett a képernyőre, ám az igazi sikert a Boros Lajossal heti váltásban vezetett Cappuccino című reggeli rádióműsor hozta meg.” – írták bemutatásában (Magyar Sajtó, 1999).
Bochkor Gábor, a Rádiós Korrektúra verseny közönségdíjasa, a legnépszerûbb rádiós személyiség kategória gyõztese és Hódos Edina, a Korrektúra verseny projektigazgatója /Fotó: MTI
A Borsban megjelent sorozatban ezt mondta a kezdetekről:
„Édesapám újságíró volt az MTI-nél, az anyukám pedig külkeres. Vállalati, medencés, kertes óvodába jártam, amit nagyon szerettem. A Gellérthegyen volt, gyönyörű helyen, máig emlékszem rá. […] Gyerek voltam még, amikor kiköltöztünk a németországi Bonnba, hiszen édesapámat oda szólította a munkája [és odarendelte az MNVK-2.].
Hatalmas sokként éltem meg, amikor időnként hazajöttünk. Szinte felfoghatatlan volt számomra, hogy az üzletekben nem kaphatom meg a kedvenc lemezeimet, vagy nincs az a csoki, üdítő, ami Németországban oly természetes volt.
Sokáig nem tetszett az itteni élet, ridegnek, szürkének találtam és hiányérzetem volt. A gimnázium után is azért mentem a berlini Humboldt Egyetem germanisztika szakára, mert az egyetlen dolog, ami érdekelt, amiről sokat tudtam, az Németország volt, ráadásul kiválóan beszéltem a nyelvet is”.
Bochkor Gábornak – csak úgy mint a többi kádergyereknek – azért szüksége van némi vagány, már-már antikommunista legendára. Ő ezt mesélte a Borsnak (talán igaz volt, talán nem, mindenesetre „jól hangzott”): „Volt egy barátom, akivel minden marhaságban benne voltunk. Megpróbáltunk átpisilni a nyugati oldalról a keletire – mesélte nevetve” a berlini falról.
A berlini fal, Nyugat-Berlinből. Aki lefotózta (1988-ban) : Urbán Tamás fényképész, aki minden titkos, izgalmas, belügyes, rendőri témához odafért valahogy. Valahogy /Forrás: Fortepan.hu/Adományozó: Urbán Tamás
Medencés, külkeres óvoda és a szürkeség
Érdekes, hogy Bochkor Gábor a jelek szerint semmi visszást nem érzett, érez abban, hogy „medencés” óvodába járhatott, majd jó csokikat ehetett kint – hiszen szülei révén ez járt neki. Tény, hogy a külkeresek, impexesek szívesen építettek maguknak saját óvodát. Ilyen volt a Monimpexé a Tállya utcában vagy az az óvoda, ahova talán Bochkor is járhatott, és amelyről már 1957-ben is írtak:
„A Gellért-hegyi Külkereskedelmi Óvoda – nemcsak minta-óvoda, hanem különlegesen foglalkozik a testneveléssel. Ha végignézünk a felsorakozó gyerek-hadseregen, csupa csillogószemű, fénylő arcú vasgyúrókat látunk itt. Minek köszönhetik ezt? Elsősorban a sportszerű játékoknak, táncoknak és nem utolsósorban a jó kosztnak. A foglalkozásokon azonban a gyermekek lelkével is törődnek, nem hiába gyermekpszichiáter az óvoda vezetője, Halász Lászlóné.” Csudálatos – csak a kiemelt kádergyereknek.
Bochkor saját könyvében ezt írta ifjúkoráról: „[…]
Sok időt töltöttem Németországban, gyakorlatilag ott nőttem fel. Gyerekként az NSZK-ban, Bonnban laktam a szüleimmel 5 évet, majd sikerült visszajutnom Berlinbe, ahol később a Humboldt Egyetemre jártam. Ez a keleti oldalon található. Magyarországra csak a rendszerváltás előtt, 1988-ban tértem vissza.
Meg sem fordult a fejemben, hogy Nyugat-Berlinben maradjak, mert én se gondoltam, hogy távozásom után 1 évvel leomlik a berlini fal, és két éven belül eltűnik az egész NDK is.”
Ki volt a titokzatos családi barát?
Bochkor Gábor említette ugye, hogy egy családi barát vitte a Danubiushoz. Ki lehetett? A nevét sem ekkor, sem máskor nem mondta ki. György Gábor, esetleg Fikár László volt?
Utóbbi 1979-ben került ki Berlinbe, és 1982-ben még biztosan ott dolgozott, így ott is összebarátkozhatott Bochkor Jenővel. Fikárt a Magyar Rádió küldte ki 1979-ben, és később a Danubius első sztárriportere lett. Kanyó Andráshoz és Bochkor Jenőhöz hasonlóan ő is bizonyíthatóan az állambiztonság embere volt, már évtizedekkel azelőtt „Ács László” fedőnéven jelentett a Rádió német nyelvű adásában elhangzott Szalai Sándor előadásokról.
Kicsi a(z ügynök)világ: Szalai volt az a neves szociológus, akiről korábban dokumentumfilmet forgattunk. Egyike volt azoknak, akikről az állambiztonság elhintette, hogy ügynök, így egy nagyon komoly lejáratás célpontja volt. Hankiss Ágnes Lejáratás és bomlasztás (ez alapján készült a filmünk) című munkafüzetében olvasható egy „Ács” jelentés:
„Jelentés Budapest, 1958. november 29. A németnyelvü adásban Szalay Sándor most már szinte állandó jelleggel dolgozik, havonta egy alkalommal különböző tudományos témákról tart előadást.
A kapcsolatot én tartom vele, müsorát én szerkesztem. Baráti viszonyba kerültem vele. […] egyre gyakrabban érdeklődik a külföld felé sugárzott adások témaköre, hallgatósága, az adások politikai mondanivalója iránt.”
Fikár László, a Magyar Rádió riportere, 1969-ben. Forrás: Fortepan.hu/ Adományozó: RÁDIÓ ÉS TELEVÍZIÓ ÚJSÁG/LÁSZLÓ PÁL FELVÉTELE
A Rádió berlini tudósítója vitte Bochkort a Danubiushoz
Bochkor Gábor egy másik interjúban elejtett egy újabb információ-morzsát, kiderült, hogy a családi barát a Rádió berlini tudósítója volt. „Egy családi barátunk, a Magyar Rádió berlini tudósítójának rábeszélésére később mégis másként döntöttem. 1986-ban indult a Danubius Rádió, akkor még német nyelven. Az első naptól kezdve Danubius-tag vagyok.”
Ez a leírás pontosan ráillik Fikárra [akinek ezúttal sem mondta ki a nevét]. Máskor ezt mondta: „Az egyetem utolsó két évében adódott egy lehetőség. Apukám egyik munkatársa látott bennem adottságot a rádiózáshoz, majd meg is csörrent a telefon 1986 tavaszán, és behívtak a Magyar Rádióba próbafelvételre az akkor induló német nyelvű Danubius Rádióba. Így lettem a nyári szünetekben német nyelvű műsorvezető, ami jó gyakorlás volt – nagyon élveztem, és pénzt is kerestem. Tulajdonképpen akkor dőlt el, hogy mi akarok lenni.”
Tehát: az állambiztonság riportere vitte a Danubiushoz a katonai hírszerzésnek dolgozó tudósító fiát. Aki a külkeres óvoda után német területen éldegélt, különleges körülmények között, ahol tökéletesen megtanulhatta a nyelvet, szabadon hallgathatott zenét (és szerezhetett lemezeket), egyszóval aranyélete volt.
A visszaemlékezések szerint (bevallom, nem hallgattam a Danubiust – sem) egy időben ők (Fikár és Bochkor) voltak a legmarkánsabb arcok: „Az első szpíkerek többsége még >régi vágású< rádiós volt – ismeri el utólag Kálmán Zsuzsa újságíró, az első főszerkesztő-helyettes [és korábbi KISZ-titkár].
A legismertebb közülük az évtizedek óta népszerű, németül is jól beszélő sármőr, Fikár László volt. A könnyedebb hangvételt eleinte elsősorban az azóta is kereskedelmi rádiózó Bochkor Gábor képviselte, aki nem sokkal azután csöppent a Danubiusba, hogy tudósítócsemeteként Berlinben elvégezte a gimnáziumot. [Egyetemet.]”
Maga Bochkor Gábor erre az indulásra nem szívesen emlékszik. Amikor pár éve megjelentettük Bochkor Jenő hálózati történetét, a sajtó jelentős része átvette és a Bors megkérdezte a fiát is. Reakciója a következő volt:
„Fogalmam sincs, most hallok erről először. Meg vagyok döbbenve, és eléggé kételkedem is a tanulmány [Borvendég Zsuzsanna írását is felhasználtam] igazságtartalmában, bár ellenőrizni nem tudom az állításait, mert apukám 1988-ban meghalt – mondta a rádiós.”
Mintha ez lenne az ellenőrzés előfeltétele. Elég bemenni az ÁBTL-be, és kikérni az iratokat.
Kanyó András, a lejárató-könyvek mestere
Most nézzük Kanyó Lászlót.
Az ő karrierjének bemutatásához vissza kell térnünk az apjához, Kanyó Andráshoz. Legalább röviden. Hosszabban majd a jövő héten.
A hírszerzőtisztből lett propagandista karrierjét természetesen nem törte meg igazán a rendszerváltás, bár látszólag új utakat kellett keresnie. Rövid ideig a Magyarország főszerkesztője volt, 1991-es leváltásánál a sajtószabadságot féltették, ahogyan ezt korábbi cikkünkből kiderült.
Közben azért alakított egy PR és reklámcéget a családjával (felesége, két fia, így László is benne volt), amelynek legnagyobb dobása az volt, hogy a Budapesti Tavaszi Fesztivál partnere lett. Nyilván jó pénzért. Ennél érdekesebb, hogy az idősebb Kanyó Horthy Miklósról, majd Mindszenty Józsefről is lejárató könyvet írt, ebben az sem zavarta meg, hogy közben Laczik Erika leleplezte a Magyar Nemzetben.
Kanyó Kádárról is írt. A büszke hírszerző mosolya / Fotó: MTI
Az ÁVH-s újságíró Horthyról szóló könyve a Népszabadság sorozatában jelent meg, és most csak annyit jegyzünk meg róla, hogy Horthy Istvánné (Horthy fiának özvegye) szerint Kanyó átverte őt, és mindent meghamisított.
„A könyv tartalma még inkább felháborító, hiszen írója bizalmamat kihasználva, jó szándékommal visszaélve hazugságokkal igyekezett hitelesíteni a Horthy Miklósról és az adott korról alkotott lesújtó véleményét – nyilatkozta az özvegy 2009-ben a Magyar Hírlapnak. –
Még a második házasságomról is hazugságot talál ki, méghozzá úgy, mintha engem idézne. Elképesztő kitételeivel belső érzéseimet is eltorzítja saját szájíze szerint. Figyelmeztetni szeretnék mindenkit, hogy a könyv célja nem más, mint befeketíteni Horthy Miklós személyét és családunk többi tagját.”
Kanyó jellemtelenségéről ez mindent elárul.
A képen: Kanyó László bemondó és Kálmán Zsuzsa vezetõ-szerkesztõ a stúdióban / Fotó: MTI
Kanyó fia az ÁVH-s apa által kitaposott ösvényen haladt
Bár sokan jobboldalról is kritizálják az „apák, fiúk kutatásokat”, talán félreértik az egésznek a lényegét.
Itt nem a bűn átörökítéséről van szó, hanem arról a kontra-szelektált hálózatról, amelyben a kommunista rendszer futtatott fogaskerekei elindították a pályájukon a gyerekeiket, akik szinte mind meghatározó szereplők lettek az adott területen. [Párhuzamot vonhatunk a mai időkkel is, de óriási különbség, hogy most nincs diktatúra]. Látjuk, hogy az ÁVH-s tisztből újságíróvá, majd „PR-szakemberré” lett Kanyó András fia ugyanazt az utat járta végig.
Előbb újságíró és rádiós lett, majd ő is a reklám területén folytatta. Az biztos, hogy Kanyó László nem sokáig maradt a Danubiusnál, „1992-től a Porsche Hungária PR-vezetője, 1996-tól a Pharmavit Rt. Bristol-Myers Squibb PR-vezetője munkakört látta el”, majd 1998-ban következett az Electrolux Lehel Hűtőgépgyár Kft., amelynek kinevezett kommunikációs vezetője lett. Egyik helyen sem munkálkodott túl sokáig.
A nagy pillanata 2003-ban következett volna el, amikor – íme, a saját farkába harap a kígyó – őt akarták Berlinbe küldeni – a Rádió tudósítójaként…
Mert Berlinbe akarták küldeni őt is
Az akkori cikkek szerint Barát József, a Rádió külpolitikai szerkesztője, a Független Rádiós Szakszervezet (Frász) ügyvivője hiúsította meg a kinevezését, holott a pályázatot elvileg Kanyó nyerte, míg Baraczka Eszter („az MTV kiemelt külpolitikai szerkesztője”) lett a második. Hogyan? Állítólag Barát szabályosan megfenyegette őket.
Tudni kell, hogy ekkor a 2001-ben kinevezett Kondor Katalin vezette a rádiót, és Barát nyilvánvalóan neki akart keresztbe tenni. Kondor ügynökügye is ebben az évben pattant ki, a Népszavában azt állították, hogy a III/II-es alosztálynak dolgozott, de ezt a perben végül nem tudták bizonyítani. Az azért mindenképp érdekes, hogy miért akarták éppen Kanyó Lászlót küldeni, aki nem is dolgozott a Rádiónál.
„Az első pályázatot Kanyó László nyerte. Örült, madarat lehetett volna fogatni vele, aztán néhány nap múlva beszégyenkezett a rádió vezetéséhez, s azt mondta: visszalép a pályázattól, mégsem kíván berlini tudósító lenni. Kondor Katalinéknak elkerekedett a szemük, nem mindennapos eset az ilyen. Ismét kiírták a tendert, ezúttal Baraczka Eszter lett a győztes. Ő is boldog volt, majd váratlanul visszalépett…
Ez már szöget ütött a rádió vezetőinek fejébe. El is kezdték faggatni a két győztest, ugyan mi történt velük néhány nap leforgása alatt, miért nem akarnak berlini tudósítók lenni…
Végül minden kiderült. Nem sokkal az állás elnyerése után felkereste őket Barát József, a rádió egykori moszkvai, majd washingtoni tudósítója, a Frász (Független Rádiósok Szakszervezete) ügyvivője, és elmondta a nyerteseknek, milyen nehéz esztendők várnak arra, aki Berlinben vállal állandó tudósítói munkát, helyükben ő bizony itt maradna a Bródy Sándor utcai alma materben, ez a biztos…
Kanyó nem hitt a >baráti< figyelmeztetésnek, mire a Frász-ember szép simulékonyan a figyelmébe ajánlotta: sokkal jobb, ha az ember önként vonul vissza, mint ha szerez magának egy-két ellenfelet. Kanyóval szemben Baraczkát nehezebb volt megdolgoznia a Frász-vezérnek, a riporternőt már nyíltan kellett riogatni. Végül ő is visszalépett.
A különös visszalépések hátterének megismerése után a Magyar Rádió vezetése eltanácsolta nemes orgánumú Barát Józsefet a médiumtól, mire nevezett beperelte Kondor Katalinékat a munkaügyi bíróságon. A bíróság pedig Kondoréknak adott igazat. Amúgy Berlinbe végül Zentai Péter került. Barát Frászban van…”.
Szép történet az egész. A 168 óra jóval barátibb hangvételű cikkéből kiderült, hogy Barátot állítólag azért zavarta Kanyó győzelme, mert nem belsős, hanem külsős volt. Barát nyilvánvalóan hálózati ember volt [ezért lehetett volna barátságosabb is Kanyó fiával], külön mókás (és tipikus) az állítólagos független szakszervezete. Az is érdekes, hogy éppen ő fedezte fel Frei Tamást is. A Heti Válasz 2015-ös cikke szerint Baráth ajánlotta az ifjú riporternek a nyolcvanas években az MGIMO-t, ahová Freit fel is vették. Így termelte az utánpótlást a hálózat.
Azt meg nem tudjuk, hogy egészen pontosan mit mondott Barát a kis Kanyónak. Sejtéseink azért lehetnek, sokat tudott, tudhatott a családról ő is.
Kanyó lendületét mindenesetre nem törte meg a pofon. 2008-ban kinevezték az egyik legnagyobb PR-cég, az Avantgarde divíziójának az élére, amely 2010-ben a Fidesz kapcsán került be a sajtóba, mert ezt a céget akarták megbízni az augusztus huszadikai ünnepségek lebonyolításával. Pedig a Nemzet akkori cikke szerint korábban erőteljesen a másik térfélen pattogtatott az Avantgarde:
„Lapunk értesülései szerint az Avantgarde kommunikációs vállalat többek között Kóka János (SZDSZ) pártelnöki kampányában segédkezett, de az elmúlt években megbízást kaptak az Air Bridge Magyarországi Vagyonkezelőtől, a Budapest Airporttól és a Malév Zrt.- től is, sőt közvetetten még Dobrev Klárának, Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök feleségének is segítettek kommunikációs ügyekben – írta akkor a Magyar Nemzet. – Az Avantgarde Group ügyfelei között volt az oktatási minisztérium is és az OMV, amely a Mol felvásárlásának kommunikációjánál kérte a cég szakmai tanácsait.”
Kanyó László 2012-ig maradt ott, azóta saját cégét igazgatja.
De mi történt Bochkor Gáborral a rádiónál és hogyan talált rá a Hanglemezgyár egykori cenzorára, a diktatúra polbeat előadójaként futatott Boros Lajosra?
Folytatjuk.
Fotók: MTI/Fortepan.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS