„Amikor pár napja írtam egy bejegyzést a szamizdatosokról, félreértés lett belőle. Nyilván nem az egész szamizdat-mozgalmat kérdőjelezem meg. Hanem a különleges, kiemelkedő, leginkább terjesztett szamizdat, a Beszélő hátterét igyekszem újravizsgálni. Azt (ezt) a brigádot, amelynek vezető tagjairól lépésről lépésre, de csak kiderült, hogy egyrészt mind befolyásos kádercsaládok gyermekei. Kettő: a kései Kádár-rendszerben az elit életét élhették. Szinte mind nagy lakásokban, villákban, zömmel másoktól elvett helyeken nevelkedtek. És így vagy úgy – de inkább így – be voltak kötve a Párthoz. És akik értelmiségiként szinte mind olyan munkát műveltek, ami a köz számára vagy teljesen haszontalan vagy egyenesen kártékony volt. Egy súlyosan traumatizált, betegesen zárt társaság. Ahogyan Máthé Áron történész mondta nagyon frappánsan: ez volt az ÁVH baráti kör. Vagy inkább az ÁVH-s, rákosista családi, baráti kör.” A Tanácsköztársaságtól az SZDSZ-ig. Mert mindig szükség van a jó kommunisták és a jó liberálisok legendájára. Vezércikk.
Van egyfajta következetesség a „baloldalinak” nevezett, amúgy inkább kommunista, posztkommunista történetírásban.
Minden adott korszakból kiemelnek néhány figurát, akiket jó kommunistaként, jó szocialistaként, későbbi jó liberálisként lehet tálalni. Mondok egy példát a „kezdet” idejéből: ilyen a Tanácsköztársaság őrületének korszakából mondjuk Szabó Ervin vagy a kevéssé ismert Duczyńska Ilona. Ők ugye az idealisták. A „forradalmár lelkűek”, de azért „humanisták” is, „nagy emberbarátok”.
És hogyan fest a valóság: a tüdőbeteg, gyenge Szabó Ervin rávette a fiatal Komintern-ügynököt, Duczyńska Ilonát, hogy merényletet kövessen el Tisza István miniszterelnök ellen. Mert ő már gyenge – vagy gyáva – volt ehhez.
Azt a Tiszát vették célkeresztbe, akiről amúgy – a propagandájuk segítségével – csodálatosan elterjesztették, hogy háború-párti, sőt, mondhatni az egész világégést neki köszönhettük. Meg is ölték végül.
Pedig hogy festett a valóság? Az ebbe (abba) a „baloldali” kultúrcsoportba már régen betagozódott – lásd még: társutasok – Romsics Ignác sem tagadta: Tisza István minden erejével fellépett a háborúba lépés ellen. De most nem róla van szó, hanem a felbujtóról.
„Szabó Ervinnel valójában sem a saját kora, sem a 20. század, sem pedig a jelenkor nem tud mit kezdeni. Sem a baloldal, sem a jobboldal nem érti igazán ezt az egyedülálló jelenséget, ebben nagyjából megegyeztek a beszélgetés résztvevői”
– írják egy elvileg történelmi honlapon, és persze hamar kiderül, hogy ki a két beszélgető, aki ebben egyetért:
Konok Péter és Csunderlik Péter. Két közismerten „baloldali”, de inkább „szélbaloldali”, úgynevezett értelmiségi. Jó nagy vita lehetett közöttük.
Konok az, aki időről-időre (ha éppen nem a Tanácsköztársaságot idealizálja) posztol vagy ír egy segélykiáltást arról, hogy nyomorog. A szegénylegény könyveit legutoljára az átmentett Európa Kiadó adta ki. Micsoda mostoha körülmények. Ott szomorkodik a borítón.
Szintén Konok az, akinek néhány napja gyűlöletkeltés miatt letiltotta a népszerű közösségi felület az oldalát. Nyilván nem a kommunisták ellen ágált.
De olvassuk csak tovább a fenti cikket, a nagy vitáról. Szerzője azt ajánlja, hogy az olvasó feltétlenül keresse meg Litván György könyvét Szabóról. Abból aztán mindent megtud.
Még egy értelmiségi – történész – ugyanebből a körből. Litván, aki Rákosiék ifjúsági mozgalmában kezdte. Aztán Nagy Imrés lett. Ebből a típusból maradt meg a legtöbb. Nekik kéne elhinnünk, amit a múltról írnak. Még egy könyv az el nem olvasandók listájáról.
És persze hallgassunk sok Csunderliket – ajánlhatná a honlap.
Ő az, akinek az maradt meg a Tanácsköztársaságból, hogy akkor mindenki szabadon és boldogan fagyizhatott. És szintén ő az, aki mostanában írt egy rajongó kis írást Hanák Péterről.
Fogtam is magam és megírtam Hanák elvtárs ÁVH-s múltját. Amit persze szintén eltemettek. Nem is tudtak róla. Persze egy szűk csoport mégis. De el kellett felejteni, hiszen ő is jó liberális lett a jó kommunistából.
Pedig nem olyan nehéz a múltat értelmezni. Hogy valahogy mindig ezek a figurák kerülnek előtérbe, ezek a feljelentők, átmázolók, merénylet-tervezők. Mert józan paraszti ésszel mit kell tudnunk Szabó Ervinről?
Hogy egy huszadik századi, jó internacionalista kapcsolatokkal rendelkező felforgató volt. Az értelmiségi típusból, aki nem szívesen gyilkol. Néha persze mégis – lásd Lukács Györgyöt. De tény, hogy Szabó megállt a merényletre való felbujtásnál, míg a könyvtárhálózat segítségével ügyesen terjesztette a vörös kórt. Ezért hálásak neki – és ezért hálásak is lehetnek. Ráadásul szerencséjükre még a Tanácsköztársaság rémuralma előtt meghalt – így ezen a téren szeplőtlen maradhatott. Nagy öröm a legendagyártóknak – nem sok hősükkel történt meg ugyanez.
Ja, hogy Szabó egy fiatal lánnyal meg akarta ölni a saját hazája miniszterelnökét?
A felforgatók szempontjából ez nem bűn, hanem erény. Ez az a fajta gondolkodás, amivel ép ésszel nem tudunk mit kezdeni. Nem is kell: nem kell megértenünk a szociopata gondolkodást.
Csak mutassuk meg az ideáljaikat. Tényszerűen, tisztán.
Mert valójában mi volt Duczyńska Ilona? Egy ügyes Komintern-ügynök. Egy hazátlan, gyökértelen sakkbábu. Se több, se kevesebb.
Szabó Ervin könyvtáros, szociológus. Fotó: MTI
A jó rákosista belügyminiszterek
Lépjünk a következő korszakba: jöjjenek Rákosiék. Utóbbi nyilván menthetetlen, Konokéknak, Csunderlikéknak is, talán csak egy elenyésző kis csoport gondolja azt, hogy Rákosi – pestiesen – rendben volt.
És Nagy Imre? Vagy Kádár János? Vagy Rajk László? Esetleg Aczél György? Őket szépen le kellett választani Rákosiról. Ahogyan 1953 táján először Péter Gáborra, majd Rákosira kenték az összes bűnt. A saját bűneiket. Fogták az addig fényesre nyalt szobrot és telekenték a saját bélsarukkal. És jöhetett a Nagy Újrakezdés.
A módszer nem bonyolult, de örök. Elrejteni, nem kihangsúlyozni, sőt kisebbíteni, hogy Kádár, Nagy és Rajk is Rákosi belügyminisztere volt valamikor.
Ehhez különösen jól jönnek a csoport különböző értelmiségi szakmunkásai, akik tudományos alapossággal megírják az „Igen, de”– fejtegetéseket. Igaz, hogy NKVD-s volt, de. Igaz, hogy közénk lövetett volna, de. Satöbbi, satöbbi.
És persze kell az elhallgatás. Sehol nem említeni – ha már cáfolni nem lehet –, hogy Nagy Imre az NKVD mindenre kapható ügynöke volt.
Egy szorgalmas besúgó, egy Rákosihoz hasonló moszkovita, egy padlássöprő, kitelepítő. Elrejteni, meghamisítani, hogy néhai Rajk ugyanolyan volt, akár a többi kegyetlen hóhér, mindenre kapható a Pártért. Ha máshogy esik: lehetett ő volna akasztó is. Attól függ, merre halad a dilivonat. Hogy éppen ki a masiniszta, hogy Rákosi pajtás vagy Nagy Imre pajtás kire rakja fel a masiniszta-sapkát.
Együtt a csapat: Rákosi, Rajk, Kádár. Fotó: MTI
A diktatúra rendszeréből adódóan – és a hitük miatt, mert ugye a kommunizmus vallás – Rajk nem mondhatott, de nyilván nem is mondott volna nemet.
Szóval mi volt ő?
Józan paraszti ésszel (utáltam, amikor a tanárom ezt mondogatta, de mégis érthető): egy szociopata vonásokat mutató bűnöző. Özvegye meg a hatalom megkerülhetetlen embere. Mártírszerepben pózoló, hihetetlenül befolyásos figura. Fia meg dédelgetett ifjútörök. Hatalomátmentésre, hatalomátvételre nevelve. Ettől még lehetett rendes ember, jó építész, satöbbi, satöbbi. Csak nem szabadott volna őt – és a haverjait – odaengedni a politika közelébe.
És akkor elérkeztünk az SZDSZ-hez. És akkor a szamizdathoz.
Pető Iván, Rajk László, Magyar Bálint. Forrás: Fortepan.hu; adományozó: Magyar Bálint
Volt az ELTE-n egy jogászkör, egy kimondottan zárt társaság, amely az állambiztonság szerint „maoista”, szélsőbaloldali volt. Ők szervezték 1972. március 21-én, a Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulójára azt a megemlékezést, amelyre szépen kitűzték a vörös kokárdájukat. Eszem a szívüket – ezt aztán a lázadás!
Demszky Gábort, „Mao” Lacit, Báron Györgyöt, Gara Ivánt is a csoporthoz sorolták, és a nyomozás során felmerült az ugyanott tanuló Majtényi László vagy éppen Vámos Miklós neve is. Utóbbi ugye szélsőbaloldali Pártharsonaként („zenészként”) kezdte, Gerilla nevű zenekarát tolta a rendszer.
Majtényi és Vámos nem voltak annyira ostobák, hogy mindenben részt vegyenek, Demszkyéktől eltérően nem mentek el a maoista performanszra, de ha így tesznek, az állambiztonság tisztjei még inkább ráncolhatták volna a homlokukat.
Hiszen ahogyan Demszkyvel kapcsolatban is leírták, hogy vigyázniuk kell, mivel az apja impexes, az anyja meg a Pénzügyminisztériumban dolgozik, úgy Mao Lacinál is megjegyezték, hogy a nevelőapja a BM nyugalmazott ezredese volt.
Mit is írtak pontosan? Ezt: „Elgondolkoztató, és a további lépéseink kialakitását is befolyásoló az a körülmény, hogy a fenti tevékenységet szervező egyetemi hallgatók szülei között jelenleg komoly funkciót betöltő elvtársak is vannak.”
Majtényinál az anyuka volt befolyásos: ő is BM-es volt, saját önéletrajza – és a BM szerint – egykori ÁVH-s. Akkoriban – ha minden igaz – már marxizmus-leninizmust oktatott.
Mert innen jöttek. Mit ad Isten (vagy a Hálózat), szinte mind befutottak – egyedül talán Mao Laci nem. Gara Iván bankár, Báron György fő-fő-fő-filmkritikus lett, a többiek pályafutását nagyon nem kell bemutatni.
Demszky maga – akinek a nagyapja volt kominternes – a maoista kezdet után hirtelen demokrata és szamizdatos lett. Mint amikor Sztálin meghalt és egy csettintésre Mindenki Felébredt. Mintha ezek a fiúk is egyszerre ocsúdtak volna fel, és lettek maoista, marxista hülyegyerekekből liberális demokraták.
Jaj, hová került – Demszky fiatalon. Forrás: Fortepan.hu
Ismert az a dokumentum, amelyben – egy szintén maoista ügy kapcsán – Demszky gyakorlatilag felajánlkozik az állambiztonságnak. A folytatás nem derül ki a dossziéból, az biztos, hogy amikor ezt Demszkyről megírták – Csurka István jegyezte, ha jól tudom, Modor Ádám kutatásaira alapozva –, akkor egyrészt a sajtó zömmel posztkommunista vagy társutas része azonnal kimagyarázta.
Másrészt az egykori maoista is hazudozott egyet. Először is azt mondta, hogy ő, ő szinte egy évtizedig nem utazhatott! Aztán hamar lebukott – egy korábbi interjúban maga mesélt arról, hogy az állítólagos fenyítése alatt azért Lengyelországba ment. Megtanulni a szamizdatolást. Persze megpróbálta ezt is megmagyarázni utána. Így:
Napi Magyarország, 1999. Forrás: Arcanum.hu
Mondják erre, de hát Demszkyt megverték a rendőrök! Igen, nagy botrány is lett belőle.
És mit mond az, hogy néhány mezei rendőr vagy állambiztonsági fogdmeg megveri az elvileg ellenség Demszkyt? Mit mond el ez az esetleges háttérről? Egy – ha volt – aczéli–szadeszos megegyezésről? Semmit.
„Mit mondjak? A nyolcvanas évek nekünk arról szólt, hogy előbb rakjuk le a Beszélő másolatát Aczél György asztalára, mielőtt ők maguk megteszik. Ritkán sikerült” – ezt egy volt III/III.-as tiszt mondta nekem nem is olyan régen. Lehet, hogy túlzás – de nem hinném.
A maoisták dossziéiban is leírják, hogy ezeknek az állítólagos üldözöttek milyen remek kapcsolataik vannak. Hogyan is írta az állambiztonság?
„1972. május 3-án [T., azaz „Mao” Laci] felkereste Gyurkó László és Vitányi Iván elvtársakat kérve, hogy ügyüket sajtó utján hozzák nyilvánosságra […] Kérését visszautasitották. […] [T.] László, Ilku Pál Művelődésügyi Miniszter Elvtársnál kivánta meghallgatását kieszközölni. […] Dr. Molnár Jánosné elvtársnő fogadta, aki azzal bocsájtotta el, hogy figyelemmel kisérik ügyüket. Kádár János és Aczél György elvtársak levél utján történő >tájékoztatását< is tervezték. […] [T.-ék] ugy tudják, hogy Gara Iván kapcsolatuk nőismerősén keresztül Aczél elvtárs tájékozott ügyükről, és hajlandó őket fogadni.”
Ilyenek voltak ezek a lázadók.
Vagy ifjabb Rajk Lászlónak ne lett volna kapcsolata Aczélhoz? Vagy Kis Jánosnak? Életét – és azt, hogy ezt most hogyan próbálja elhazudni – Schmidt Mária tökéletesen összefoglalta ebben a cikkben. Tényekre, adatokra, komoly forrásokra hivatkozva. A marxista filozófus hátteréről csak ennyit:
„Kis szülei a kommunista mozgalomban élték az életüket. Apja a politikai rendőrséghez szeretett volna kerülni, anyja a háború után Rákosi titkárságát vezette, majd a Külforgalmi Rt. igazgatójának nevezték ki, 1947-48-ban a Pénzügyminisztériumba helyezték személyzetisnek, aztán az Oktatási Minisztériumban intézte a külföldi ösztöndíjasok ügyét”.
Kisebb meglepetésre az asszony „filozófusként” lötyögő fiacskája már 1972-ben franciaországi ösztöndíjat kapott. Pont abban az évben, amikor.a későbbi párttársa, Demszky a vörös kokárdájával bohóckodott.
Kis János. Forrás: Fortepan.hu; adományozó: Hodosán Róza
Vagy vegyük a szintén a Szabad Kezdeményezések Hálózatához tartozó Pető Ivánt?
Az ő apja az ÁVH alezredese volt, a Civil Pályára Helyezés akcióján belül a külügy területére került. Vidáman eljárt az SZDSZ gyűléseire is: ott ismerte fel egyik áldozata, aki ezt el is mesélte egy per idején. Merthogy Pető László beperelte az őt lebuktató Kéri Edit színésznőt.
Vagy nézzük Bauer Tamást? Az ő apját aztán tényleg mindenki ismeri.
Ha minden igaz, Bauer apja is alezredes volt az ÁVH-nál – szóval nem jutott végül ennél magasabbra –, ő volt, akit „Körmösnek” neveztek, de a körmök helyet inkább a koncepciós ügyek szakértője lehetett. A Nagy Civil Pályára Helyezés akcióján belül – ami egészen véletlenül éppen Sztálin halálának ideje után esett – ő a Komplex Külkereskedelmi Vállalat vezető jogásza lett. Ott dolgozott alatta a kis Eörsi, Eörsi Mátyás, aki szintén SZDSZ-es lett és a rendszerváltás idején már a saját cégéhez vette Bauert.
Eörsi gépel, Pető bambul, ketten az ÁVH-s baráti körből. Forrás: Fortepan; adományozó: Szalay Zoltán
Persze nem elégedett meg egyetlen volt ÁVH-ssal. Azért még Bárd Károlyt is alkalmazta.
Ő is magasrangú ÁVH-s volt korábban, meg persze hatalmas jogtudós, olyan, mint Eörsi Mátyás papája, Eörsi Gyula, aki a forradalmat követő megtorlásban játszott vezető szerepét. Jogászként.
Hogy aztán egy másik Nagy Civil Pályára Helyezés idején tudós legyen belőle. Nagyon szerették a tanítványai – köztük Sólyom László. Írt is róla egy könnyekig megható nekrológot.
Így vélelmezhetjük, hogy mind Bauer, mind Kis, mind Demszky, mind Eörsi, mind Pető, mind Magyar Bálint – apja a kommunista hatalomátvétel idején a Nemzeti Színház titkára volt, szintén megkerülhetetlen káder –, mind Tamás Gáspár Miklós könnyen telefonálhatott. Utóbbi anyja is nagy kommunista volt, csak ő még Romániában.
Nekrológjában ezt írták:
„Ez év október 11-én, 78 éves korában elhunyt Krausz Erzsébet, a bánáti kommunista és munkásmozgalom régi harcosa. Krausz Erzsébet elvtársnó a fasiszta antoneszkánus rendszer és a szovjetellenes háború ellen harcolva, megismerkedett a forradalmi eszmékkel és 1942-ben tagja lett a Román Kommunista Pártnak. A háborút követő években a demokrata nőszövetség megyei tanácsának aktivistájaként dolgozott. Érdemeiért az RSZK érdemrendjeivel és érdemérmeivel tüntették ki. Krausz Erzsébet elvtársnő elhunyta súlyos veszteséget jelent azok részére, akik ismerték és becsülték.”
Inkább nem akarjuk tudni, mit tett és mit nem tett Ceaușescu diktatúrájában. Sok hasznosat biztosan nem.
Szerencsére a fia liberális vagy marxista vagy szélsőbaloldali vagy neoliberális vagy feminista vagy antikommunista vagy mi is lett?
Kácsor Zsolt megírta újbeszélül – a hetvenedik születésnapjára a Mazsihisz honlapjára: „A közbeszédben TGM-ként ismert filozófus páratlan műveltsége és olvasottsága révén a magyarországi szellemi élet egyik legmeghatározóbb alakja csaknem harminc éve.
A magyar és egyetemes kultúra rajongójaként TGM egy kiveszett emberfajta, a szabad európai értelmiségi archetípusát testesíti meg”.
Üldözöttek. Radnóti Sándor és Kenedi János, előttük ül Tamás Gáspár Miklós 1987-ben. Forrás: Fortepan.hu; adományozó: Hodosán Róza
Most azért majdnem visszaköhögtem a kávét – kiveszett emberfajta, a szabad európai értelmiségi. Már szinte Übermensch.
A Szabad Európai Értelmiségi (SZEÉ) – így már érti az ember. SZDSZ helyett SZEÉ.
TGM előéletét kevéssé ismerjük, de az érdekes, hogy amíg Demszkyék maoistákból, marxistákból lettek „liberálisok”, mintha TGM-mel ez fordítva történne: ő öregkorára lett újra az, ami nyilván mindig is volt. Nem SZEÉ, hanem KNLSZ. Kommunistából Nem Lesz Szalonna.
Amikor pár napja írtam egy bejegyzést a szamizdatosokról, félreértés lett belőle. Nyilván nem az egész szamizdat-mozgalmat kérdőjelezem meg.
Hanem a különleges, kiemelkedő, leginkább terjesztett szamizdat, a Beszélő hátterét igyekszem újravizsgálni. Azt (ezt) a brigádot, amelynek vezető tagjairól lépésről lépésre, de csak kiderült, hogy mind befolyásos kádercsaládok gyermekei. Hogy a kései Kádár-rendszerben az elit életét élhették. Szinte mind nagy lakásokban, villákban, zömmel másoktól elvett helyeken nevelkedtek. És így vagy úgy – de inkább így – be voltak kötve a Párthoz. És akik értelmiségiként mind olyan munkát műveltek, ami a köz számára vagy teljesen haszontalan vagy egyenesen kártékony volt. Egy súlyosan traumatizált (Holokauszt, illetve háborús ellenállás, majd a Rákosi fémjelezte sötétség), nagyon is zárt társaság. Ahogyan Máthé Áron történész mondta nagyon frappánsan: ez volt az ÁVH baráti kör. Vagy inkább az ÁVH-s, rákosista baráti kör.
Sokan megkerestek és megkeresnek azóta is, hogy csak most, megöregedve látják át, miről volt szó. Hogy amíg ők csórón, ismeretlenül éldegéltek és éldegélnek, addig ezek a kiskirályok, a kései Kádár-kor kishercegei szépen lefölözték a hasznot.
És azóta is újra és újraírják a történelmet. Ha kidől egy sakkbábu, ha lebukik az egyikük, akkor egy másikat öltöztetnek szép ruhába. Hogy megmaradjon a jó kommunisták, a jó liberálisok, a Minket a Fény Felé Vezérlők legendája.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS