A történelemben persze nincsen mód megítélni, hogy mi lett volna, ha győz a forradalomból kibontakozó szabadságharc. De azt, hogy mire jutottunk nemzeti szuverenitás híján, nagyon alaposan meg tudjuk vizsgálni, hiszen apáink, nagyapáink, dédapáink, ükapáink nagyon is megtapasztalták mindazokat a következményeket, amelyek a nemzet szabad döntési képességének elvesztéséből következtek.
Hiba lenne, ha a sajnos máig általános, marxizáló, tulajdonképpen a magyar történelmi eliteket, a magyar nemzeti polgárságot is lenéző kommunista történetírást tekintenénk egy ilyen vizsgálat alapjának. Valójában nem a török hódoltság vezetett el Trianonhoz, nem is a magyar elitek tehetségtelensége, alacsony minősége, a nemzet adaptációs képességének hiányos volta, fejlődésképtelensége, hanem az, hogy a szabadságharc elvesztésével a Magyar Királyság fejlődési irányát a primitív osztrák politika szabta meg, amely pont olyan lendülettel vezetett a Monarchia és az osztrák császári hatalom pusztulásához, mint a történelmi Magyarország szétrablásához.
Amikor a Magyar Királyság szabadon működhetett, mindig képes volt olyan biztonságot nyújtani a Szent Korona alattvalóinak, amely az adott kor színvonalának megfelelt, sőt, a Magyar Királyság hatalmas elmaradása a tökéletes nyugati társadalomfejlődéstől, amely minden progresszív történész kedvelt toposza, egyszerre következik a nyugat sokszor alap nélkül vélelmezett felsőbbrendűsége előtti giccses meghódolásból, illetve a mindenkori haladárok, progresszívek azon csalódásából, hogy igazából néhány külső eredetű válságot leszámítva sem a magyarok, sem úgy általában a királyság népei, polgárai nem kértek belőlük és mindig kirívóan zavaros eszméikből.
A kiegyezés utáni két emberöltő egy csodálatos fejlődés volt a nemzet számára, de nem azért, mert az osztrákok idehozták az ő csodás képességeiket, hanem azért, mert a nemzet és az elitje önmagában képes volt erre, a soknemzetiségű ország képes volt egységként működni. A magyar nemzet, a magyar politikai elit számára mind a Monarchia, mind a magyar királyság szintjén értelmetlen volt területszerző háborúban gondolkozni. Siker esetén ezek az akciók értelemszerűen csökkentették volna a magyarság arányát és érdekérvényesítő képességét a saját országában és magában a Monarchiában is. Örök időre szóló tapasztalat, hogy a Monarchiához, a magyar királyként alig-alig viselkedő osztrák császárhoz való hűsége mennyit ért a magyar királyság és a monarchia nem magyar népeinek. A Kárpát-medence népei közös ellenségnek tekintették a Kárpát-medence legerősebb nemzetét, a magyarságot. Az egyáltalán nem érdekelte őket, hogy mit köszönhetnek a balkáni viszonyokhoz képest a magyar állam biztonságának, ahol korábban demográfiailag fel tudtak nőni a magyarság mellé.
A XIX. században azonban Bécsnek nem volt érdeke egy erős és sikeres Magyarország, sem 1848 előtt, sem 1867 után. Az osztrákok mindig abban voltak érdekeltek, hogy a magyarság befolyását csökkentsék a birodalmukon belül. Ma már nehéz elhinni, miért is gondolhatták azt, hogy azok a népek, akiket bátorítanak a magyarok ellen, azok majd ezért hálásak lesznek a császárnak. Mindenesetre a század egyik nagy korszakában sem volt az ország és elitje abban a helyzetben, hogy a magyar nemzetállamot megerősítse annyira, hogy sorsa ne mások kezében legyen.
Magyarország egy olyan, világháborúvá szélesedő háborúba lépett a vélt osztrák érdekeket képviselő királya – aki mint mindig, ebben az esetben is osztrák császárként döntött – parancsa nyomán, amelyhez a szó szoros értelmében semmi köze sem volt. Ahogy soha később sem, Európa kis nemzeteinek 1914-ben sem volt érdeke egy, a kontinenst erővel és teljesen uraló Németország, német birodalom. Egy önálló, történelmi területein regnáló Magyar Királyság politikai elitjében bizonyosan nagyobb eséllyel lett volna elegendő bölcsesség, hogy kimaradjon a franciák, németek, oroszok, angolok háborújából. Nem lehet egyébként eléggé hangsúlyozni, hogy addig, amíg létezett katonailag is erős Németország, addig a nyugati hatalmak valahogy meg tudták oldani, hogy Oroszország az ő oldalukon álljon, viseljen hadat.
1848–49-ben a szabadságharc esetleges sikerével annak a lehetőségét szereztük volna meg, hogy talán okos politikával kimaradhattunk volna a XX. század nagy őrületeiből. 1989-ben azt hittük, hogy ha gazdasági értelemben nem is, de politikai értelemben a magyar nemzet visszaszerezte a szuverenitását, többé nem kell mások háborúiban oldalt választanunk. De az elmúlt 200 évben végig létező politikai irányzat mindig velünk maradt, az, amely a nyugati minták, parancsok, kívánságok, óhajok feltétlen követésében találta meg a saját triumfálásának és ebből következőleg a magyar nemzet létezésének értelmét.
A történelem csak a vérzivatarosságában és a geopolitikai kényszerek mentén ismétli magát, de azt a lehetőséget azért megadja, hogy ugyanazt a hibát elkövessük és egy újabb értelmetlen háborúban pusztuljanak el a gyermekeink, hogy aztán akár a nagyok asztalánál a győztesek között is a vesztesek sorsa jusson nekünk. Akik ma az országot bele akarják vinni a nyugat és a kelet között kibontakozó háborúba, azok semmit nem értettek meg március 15. alapvető felismeréséből, hiszen a szellemi frissességét már rég elvesztett osztrák császárhoz hasonlóan viselkedő brüsszeli elit kezébe akarják letenni minden szuverenitásunkat.
Nem tudom, milyenek voltak 1848 labancai, de a maiakat elnézve azokat sem az eszük emelte ki a tömegből, hanem az osztrák önkény. A nemzeti szuverenitásunk legfontosabb értelme az, hogy ha egy háborúból ki lehet maradni, akkor a magyar nemzet maradjon ki. A szabadság a saját döntési képességünk megőrzése is, hogy ne csak erővel ne nyomjanak el bennünket, hanem ideológiák és téveszmék se vegyék el a józan eszünket, a fiatalságunk eszét.
Minden nemzedék legfőbb dolga, hogy a következő kezébe adja a józan ész fegyverét, és a béke és döntési szabadság megtartásának képességét. Az erős külföldi nyomások ellenére a szabadságharc óta talán a legnagyobb döntési szabadsággal rendelkezünk; nem szabad eltékozolnunk ezt a lehetőséget.
Vezető kép: Hagyományőrző huszárok sorakoznak a XVIII. Nyíregyházi Huszártalálkozón az Országzászló téren, Nyíregyházán, 2023. augusztus 26-án. Fotó: MTI/Balázs Attila
egresi istván jános ernő
2024-03-16 at 11:42
A cikkhez szeretnék egy-két észrevételt fűzni, a teljeskörűség végett, és elsősorban az 1848/49-et követő időszakhoz:
A magyar politikai elit/közvélemény többsége, sohasem pártolta Kossuth Lajosnak a Duna-konföderációs tervét, a Határozati Párt vezetői értekezlete el is utasította azt (1862); de az európai nagyhatalmak tetszését sem nyerte el ez az elképzelés. Ahogyan a fővárosunkért olyan sokat tett Podmaniczky Frigyes báró írta a naplójába: “Ha már a Reichsratba kell mindenáron mennem, csak inkább megyek Bécsbe a németek, mint Belgrádba a rácok közé.” (Lásd: Gróf Apponyi Albert: Emlékirataim, Helikon, Budapest, 2016).
A magyar politikai elit pedig, joggal és okkal tartott az Orosz Birodalom által pártfogolt pánszlávizmustól, amely – elsősorban – a történelmi Magyar Királyságnak a megbontására irányult, és az első világháború kirobbanásának az egyik fő oka lett (Czékus Zoltán: Az 1914-18. évi világháború összefoglaló történelme, Budapest, 1925. I. kötet, “A világháború valódi okai”.) František Palacký, cseh történész szerint, “a magyarok betelepedése mai hazájokba a legnagyobb szerencsétlenség volt, mely a szláv világot egy egész évezreden át éri vala; mert a magyarok az éppen alakulóban levő óriási szláv birodalom szívébe ékelvén be magukat, a szlávok reményeit örök időkre megsemmisítették.” Már vértanú első miniszterelnökünk, gróf Batthyány Lajos is tartott az orosz beavatkozástól, és tartott az Orosz Birodalomtól gróf Andrássy Gyula, a „szép akasztott” is. A „csehszlovák”, továbbá a „jugoszlávnak” álcázott nagy-szerb törekvések (akárcsak a – nem szláv – nagy-román elképzelések) a XX. század elejére egyre markánsabbak, határozottabbak lettek. A Szerbia jelentős megerősödését hozó Balkán-háborúk befejezését követően, Nikola Pašić miniszterelnök kijelentette: “Az első menetet megnyertük, s most a másodikra kell készülnünk, Ausztria ellen.” (azaz, a Monarchia ellen, pontosabban ellenünk, hiszen szerb nemzetiség a Magyar Királyság területén élt; Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam Kelet–Közép– és Délkelet–Európában a 19. és 20. században. Helikon Kiadó, Budapest, 2020.) 1914 vészterhes nyarán: „A jelen pillanat óriási horderejű, mivel Oroszország el van szánva arra, hogy elmenjen a legvégsőkig és történelmi tettet hajtson végre. Nézetem szerint, ragyogó alkalom kínálkozik számunkra, hogy az eseményt okosan használjuk ki és megvalósítsuk a szerbek teljes egyesülését. Ezért kívánatos, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia megtámadjon bennünket.” Spaljaković, szentpétervári szerb követnek a Belgrádba, 1914. júliusában küldött táviratából idéztem (Elisabeth Heresch: II. Miklós. Gyávaság, hazugság, árulás. Az utolsó orosz cár élete és halála, Magyar Könyvklub, Budapest, 1995.) Ezért fogalmazott, egyebek mellett, Deák Ferenc úgy (1867-ben), hogy akik Ausztria felbomlását óhajtják, azok ezt nem magyar érdekből kívánják, és ezt az álláspontot vitte tovább gróf Tisza István, amikor azt mondta (1903-ban), hogy “… a magyar érdek követeli, hogy az osztrák – magyar monarchia nagyhatalmi állása csorbítatlanul fennmaradjon.”
Még annyit: A trianoni diktátum alapjául szolgáló körülmények nem vetíthetők vissza 1867-re, ez történelmietlen; ennek ellenére, gyakran felmerül a Kasszandra-levél látnoki előrelátásnak tekintése, különösen Trianon óta. Miért nem helytálló a „vissza-vetítés”? 1867-ben (akárcsak 1848-ban), a korszak első számú nagyhatalmának, Angliának, az Európát illető külpolitikája, még mindig az öt nagyhatalom (Anglia, Franciaország, Poroszország, az Orosz Birodalom és a Habsburg-Birodalom) egyensúlyán nyugodott. Ebben az angol külpolitikában csak jóval, évtizedekkel később, akkor következett be változás, amikor – csak az 1867 után (!) létre jött – Német Birodalom trónjára, II. Vilmos császár lépett (1888), aki menesztette Bismarck kancellárt, és egészen más külpolitikát folytatott: Nem csak a „hagyományos” francia-ellenes politikát vitte tovább, hanem a brit tengeri nagyhatalomnak is a „kihívója” lett. Csak 1904-ben (!) kötötték meg az antantot, a francia-angol „alapszerződést”; csak ez, valamint az 1907-es (!) orosz-angol megállapodás, egyértelműsítette, véglegesítette, az angol külpolitika megváltozott “alapállását”. (1849-ben, Lord Palmerston világosan fogalmazott Pulszky Ferencnek, Kossuth Lajos londoni megbízottjának: „Ausztria oly hatalom, melyet fel kellene találni, ha nem léteznék már, mint európai szükségességet, s Angolországnak szövetségesét keleten”; és akkor is (csak akkor rólunk), amikor a cár követe az orosz intervenció londoni fogadtatásáról érdeklődött: “Talán igazuk van, de végezzenek velük gyorsan.”.)
(Nem vitás számomra, hogy korrekt orosz kapcsolatra, szerb kapcsolatra, szükségünk van (akárcsak – például – más szomszédunkkal), de a történelmi múlt ez volt.)
Orientál
2024-03-15 at 19:05
t Te vagy a kommunista fasiszta balliberális zöld Gyurcsányodékkal együtt vagy a zsidózó jobbikos hitlerista szálasista Gyöngyösidékkel kiegyező.
Orientál
2024-03-15 at 19:00
t2024-03-15 at 09:51 Te hazaáruló szemétkedő kiegyezés évfordulója nem a mai napon van. Ismét hazaárulóként szemétkedtél!!!!
t
2024-03-15 at 17:51
Misz…
Rómának is volt tündöklése és bukása. Ezért nem jó a sokáig tartó 2/3.
MISZTOTFALUSI
2024-03-15 at 15:05
UI. TI. LIBERÁLIS MINTAÁLLAMMÁ VÁLT!
MISZTOTFALUSI
2024-03-15 at 15:03
t2024-03-15 at 09:51! A KIEGYEZÉSSEL KEZDŐDÖTT A BELSŐ ELLENSÉG FÉSZEKRAKÁSA, MERT UGYEBÁR A MAGYAR KIRÁLYSÁG LIBERÁLIS VÁLT!!! EZ A BELSŐ ELLENSÉG ÖTVEN ÉV MÚLVA /1918 OKT.30/ ELKEZDTE AZ ORSZÁG SZÉTROMBOLÁSÁT, MERT MEGBIZATÁST VÁLLALTAK A NYUGAT IRÁNYÁBA AZ /1100 ÉVES/ ORSZÁG FELDARABOLÁSÁNAK VÉGREHAJTÁSÁBAN!!! ENNEK A BELSŐ ELLENSÉGNEK GENETIKAI ÉS SZELLEMI UTÓDAI MA IS VÉRES SZÁJJAL VÉGZIK MAGYARGYŰLÖLŐ AKNAMUNKÁJUKAT!!!
ViAM
2024-03-15 at 13:35
“A kiegyezés utáni két emberöltő egy csodálatos fejlődés volt a nemzet számára, de nem azért, mert az osztrákok idehozták az ő csodás képességeiket, hanem azért, mert a nemzet és az elitje önmagában képes volt erre…”
Vérzivatarok, területvesztések nélkül úszhattuk volna meg Magyarország történelmét, ha nem az állandó civakodás, széthúzás és árulás jellemezné az igencsak vegyes vérvonalúvá tett magyarságot.
Amíg eltűrjük főleg belső ellenségeink és a külsőket is, hogy azt csináljanak, amit akarnak Hazánk ellen, addig örök vesztesek maradunk, miközben az élvonalban lehetnénk – nélkülük.
K
2024-03-15 at 12:25
–Sajnos hazánk az elmúlt 500 évben sohasem nyert háborút, mindig el volt nyomva idegen gyarmatosítók által, és mindennek az az oka hogy a gyagya ÉRTELMISÉGNEK nincs értelme, nem tudja megvédeni a hazát.
Mindenbe beleszól a hülye értelmiség, elárulja a hazát, ő él mint “Marci Hevesen” luxusban, a lakosság meg nyomorog.
Nem kell sok ész a hazaáruláshoz, a liberális értelmiség arra is lusta hogy tanuljon.
–Végre most van egy normális párt a FIDESZ , aki az emberek jobb anyagi és szellemi jólétéért küzd, és a liberálisok nem tudnak lopni mert azt a pénzt a lakosság kapja.
Xy
2024-03-15 at 10:43
K.03.15.7.00.
Ha valaki azt állitja ,hogy a “hazaáruló értelmiségtől” meg kellene szabadulni” az bolond es közveszélyes. Ilyesmit nem szabad kijelenteni, mert nincs alapja,csupán az elborult elmédben létezik.
K
2024-03-15 at 09:52
“A legelterjedtebb felfogás szerint a jobboldal-baloldal fogalmi ellentétpár a 18. századi francia parlamenti ülésrendből ered: a jobb oldalon foglaltak helyet a hagyományos rend, a királyság képviselői, vagyis az első és a második rend, a bal oldalon pedig a forradalom hívei, a polgárság, azaz a harmadik rend.”
–Az 1848-as forradalomban Kossuth Lajos és Petrovics( Petőfi) Sándor a francia forradalom hívei voltak, és így baloldalinak tekinthetőek, mai szemmel liberálisok.
–A francia forradalom “szabadság testvériség egyenlőség” elveit vallotta az 1848-as forradalom, ami később a liberalizmus, nácizmus, kommunizmus jelszavaivá váltak, és Petrovics(Petőfi) Sándor a királyok akasztására buzdított.
–Már a francia forradalom népírtásba torkollott, de ennek megfelelően a liberalizmus, nácizmus és a kommunizmus is népírtásba torkollott amit egy jóérzésű ember maximálisan elutasít.
t
2024-03-15 at 09:51
Nem Mohácsot, 48at 56ot kellene ünnepelni hanem mondjuk a kiegyezést. De ennek a 150 éves évfordulójának (2017) az évében egy szót sem ejtettek se a kormány se az ellenzék részéről. Pedig a kiegyezés utáni évek hozták Magyarország utolsó társadalmi béke és gazdasági fellendülésének időszakát.
Ennyit a mai magyar magukat politikusnak nevező senkiházikról.
zatyi József
2024-03-15 at 09:48
Akkor nemzeti szuverenitásunk sürgősen távozzon a Nato-ból! Mielőtt azok rángatnak bele egy háborúba.
Ha ne adj isten a Nato segítene is egy támadás esetén, Ukrajnán látszik milyen ára lenne.
Így se tudjuk lemosni a gyalázatot magunkról hogy megszavaztuk a Skandináv bővítést ami csak növelte az eszakláció mockázatát.
Realista economista
2024-03-15 at 09:20
A szabadságharc nem vereséget szenvedett, hanem leverték.
És ugyanígy nem “elbukott” – ahogy sokan tévesen szokták mondani -, hanem leverték.
Óriási a különbség.
Ugyanis a felkelés/forradalom győzött és a szabadságharc is nyerésre állt az orosz beavatkozásig.
Mikor lesz már itt normális – nem deprimáló – történelemszemlélet?????
Hallottunk már a szabad akaratról?
2024-03-15 at 08:19
“megtanulhattuk, hogy mit jelent a nemzeti önrendelkezés elvesztése”
Sajnos csak megtanulhattuk volna!!! A napi történéseket látva, ez ma a legelsö, legfontosabb feladat,hogy ne veszítsük el a nemzeti önrendelkezésünket mert az végleges lehet.Harcolni kell, szerencsére még nem fegyverrel.Legyen tanulság a Március 15.-e.
K
2024-03-15 at 07:00
–A fenti írás szinte minden sorával egyet kell érteni.
–Azonban azt ki kell emelni, hogy hazánk 500 éves alávetettségét mindig az értelmiségi értelmetlensége okozta, ami hazaárulás.
Ilyen hazaárulás volt például a Mária Teréziának nyújtott magyar katonai segítség, amit az osztrákok 100 évvel később 1849-ben alaposan megháláltak azzal, hogy az orosz katonát hívták a magyarok ellen.
–Hazánk értelmisége nincs próbára téve abból a szempontból, hogy hűséges e a hazához. Nincs joga diplomához egy olyan értelmiséginek, aki nem hű hazájához, aki elárulja a hazát. A hazaárulót még a seprűhöz és a lapáthoz sem lehet hozzáengedni, és a diplomához semmiféleképpen sem.
–Most sorolhatnám hazánk történelmének rengeteg problémás részeit, de az is felesleges , mert sajnos ma is akad olyan “értelmiségi” aki még tán vitába is szállna.
–Hazánk 500 éves “BALSORSÁNAK” mely “régen tép”, egyetlen részletét sem lehet “ÜNNEPELNI” , inkább gyászolni kellene , majd a “HAZAÁRULÓ ÉERTELMISÉGTŐL” meg kellene szabadulni.
–A gyász egyik legfontosabb része a hazaáruló értelmiségtől való megszabadulás , ennek megértése LÉTFELTÉTEL.
–Van a hazaárulásra vonatkozó törvény, amit alkalmazni kellene, és nincs szükség arra a jogászra aki ezt nem hajlandó megtenni.