A titkos információk kódolása és az ellenséges üzenetek megfejtése alapvető érdeke minden ország titkosszolgálatának. Az persze már vita kérdése lehet, hogy mi és miért számít titoknak. A kommunizmus idején az állampárti politikai rendőrség még ezt a kérdést is az osztályharchoz vezette vissza.
Egy üzenet csak azért válik titokká, mert a kommunikáció osztályviszonyok között történik. Ebből következik, hogy a titokvédelmet szintén osztályérdekek követelik meg és így ez semmilyen formában nem tartozik a kommunikáció fogalomköréhez, hanem állambiztonsági kategória. A rejtjelezés nem az újkor emberének találmánya. A rejtjelezés az osztálytársadalom megjelenésével, tehát a rabszolgatartó társadalom létrejötte után keletkezett, s mindaddig fenn is marad, amíg osztálytársadalom létezik.
Osztályharcos transzparencia
A titok tehát – legalábbis az Állambiztonsági értelmező és kéziszótár szerint – osztályharcos kategória, vagyis a proletariátus elsöprő győzelme után megszűnik létezni. A kommunizmusban nincs magánügy, elvtársak! És az internacionalizmusban feloldódott, nemzeti sajátosságaitól megfosztott tömegeknek nemzeti érdekvédelemre, szuverenitásra sem lesz már gondjuk, így teljesen értelmezhetetlenné válik majd a titokvédelem az utópisztikus jövőben. Talán ilyen érvelés mentén építi a globális elit – korunk Nagy Testvére – a teljes társadalmi kontrollt? Ha nem lesz semmink, de nagyon boldogok leszünk, akkor logikus, hogy az osztálykülönbségek is megszűnnek közöttünk, vagyis nem lesznek többé titkaink egymás előtt. Jöhet a Facebook és a bőr alá ültetett mikrochip! És még mondja valaki, hogy a globalizmus nem a kommunizmus édestestvére…
A kommunisták tisztában voltak a titok fontosságával, sőt kényes gondot fordítottak arra, hogy minél kevesebb információ szivárogjon ki az arra érdemtelenek irányába, de nyilván hivatkozhattak arra, hogy minderre azért volt szükségük, mert osztálytársadalomban éltek. Ennek ugyan kissé ellentmond az a tény, hogy a hatalom kisajátítása után sem sikerült a transzparenciát megvalósítaniuk, pedig addigra saját magukon kívül már mindenkit elszegényítettek. De félre az iróniával és nézzük, hogyan rejtjeleztek a kommunista titkosszolgálatok!
Szaktudás nélkül nehéz
A rejtjelezés a titokvédelem egy formája, amely során a védeni kívánt információt olyan hírcsatornán továbbítják, amely mások számára is hozzáférhető lehet, vagyis illetéktelenek által fogható, lehallgatható. Ebben a formában nem magát a kommunikáció megtörténtét kívánják titokban tartani, nem is feltétlenül a kommunikációban részt vevő felek kilétét védik, hanem kifejezetten az üzenet tartalmát rejtik el mások elől. A rejtjelezés három alapvető tevékenységet foglal magába. Egyrészről ide tartozik a rejtjelező eszköz készítésének folyamata, másrészről maga a titkosítás, amely során az üzenet illetéktelenek által nem érthető formát kap, vagyis kódolják. A harmadik pedig a rejtjelfejtő tevékenység, amely az elfogott ellenséges üzenetek dekódolását takarja.
1945-ben a politikai rendőrség felállításával párhuzamosan létrehoztak már egy rejtjelező részleget, de szakemberek hiányában kénytelenek voltak az előző rendszer embereit alkalmazni addig, amíg saját kádereik eltanulják tőlük a szakmát. Péter Gáborék alapvető bizalmatlansággal kezeltek mindenkit, aki kiszolgálta a Horthy adminisztrációt, így mihamarabb meg kívántak szabadulni tőlük. A csoport vezetésével így egy régi szakembert bíztak ugyan meg, de mellé állítottak egy kommunistát, akinek feladata volt mihamarabb kitanulni a rejtjelezés tudományát. 1945. augusztus 2-án Péter Gábor aláírásával született egy parancs, amely utasította a vidéki rendőrkapitányságok politikai osztályait, hogy azokban a városokban, ahol a belügyi rádióhálózat kiépítése folyamatban van, jelöljenek ki egy tisztet, aki a rejtjelezési feladatokat végezni fogja. Szakmai felkészültségüket egy egyhetes tanfolyam szervezésével kívánták biztosítani, amely nyilván édeskevés volt az érdemi munkához.
Egy a kevés emlék közül, ami az IBM magyarországi jelenlétéről szól. Budapest, 1961. július 15. Tűzoltók dolgoznak az IBM Magyarországi KFT Vécsey utcai raktárhelyiségénél, ahol tűz ütött ki. MTI Fotó: Friedmann Endre
Velük szemben a Katpol fenntartások nélkül alkalmazta az elődszerv (VKF-2) tapasztalt munkatársait, és már a negyvenes években diplomáciai rejtjelfejtő részleget működtettek. Farkas Vladimir látogatást tett náluk és elképedve tapasztalta a látványos különbséget a két szervezet működése között. Hiába próbált azonban segítséget kapni a katonáktól, azok elzárkóztak tudásuk megosztásától. Farkas javaslatára az ÁVO is régi VKF-2-es rejtjelezőket keresett, és talált is. 1947 májusában kezdhette meg az új csapat a munkát. Farkas Vladimir említést tesz arról, miszerint a szovjet testvérszerv javaslatára a rejtjelfejtőknek védőőrizetben kellett végezniük a munkát, ezért a Gyűjtőbe kerültek, ahol egy elkülönített részleget biztosítottak számukra.
A munka azonban nehézkesen indult. 1952-ből származik egy utasítás Péter Gábor tollából, amely elrendeli az ÁVH távgépírón továbbított híranyagainak részleges rejtjelezését, a központi és a megyei szervek ugyanis mindenféle titkosítás nélkül küldtek egymásnak nyílt üzeneteket távgépírón még ekkor is, amely könnyen lehallgatható volt. Ez azonban megvalósíthatatlan volt képzett személyi állomány hiányában. Még a Hírosztály híranyagainak továbbítása sem rejtjelezve történt, és a szigorúan titkos parancsok kódolása is olyan lassú volt, hogy sokszor nagy késésekkel értek csak célt. A területi szerveknél még nagyobb fejetlenség uralkodott, hiszen szakmai támogatást vagy irányítást sehonnan nem kaptak, az itt dolgozó állambiztonsági tisztek képzettsége fölöttébb hiányos volt, a kezdetleges rejtjelező módszerek és azok nem megfelelő használata pedig gyakran vezetett dekonspirációhoz. A részben rejtjelezett üzenetek elfogása például könnyen feltörhetővé tették a kódokat.
Az állambiztonsági szervek számára nem pusztán üzeneteik titkosítása volt kiemelkedően fontos terület, de az elfogott rejtjeles diplomáciai küldemények megfejtése is feladataik közé tartozott. Munkájuk sikere nagyban függött az operatív osztályok együttműködésétől, amely azonban nem volt zökkenőmentes. Péter Gábor 1952. június 19-én kelt parancsában kötelezte a hálózati osztályokat, hogy gyűjtsék az ellenséges hírközlési módszerekkel kapcsolatos információkat. Amennyiben a Vizsgálati Osztály ellenséges ügynököt hallgatott ki, ki kellett kérdeznie arra vonatkozóan, hogy használnak-e rejtjelezést, és ha az elfogott ügynök hírszerző iskolán tanult vagy más speciális képzésben vett részt, kifaggatták az ott oktatott titkos hírközlési módszerekről is. Nem szégyen az ellenségtől tanulni!
1955. november 15-én átszervezések történtek az Operatív Technikánál, és a rejtjelezésért felelős csoportot a BM XV. Osztálya alá rendelték. Ezzel gyakorlatilag megszületett az Országos Rejtjelközpont (ORK), amely egészen 1989-ig működött, 1956 őszétől a belügyminiszter, majd a forradalom után a belügyminiszter I. helyettesének felügyelete alatt.
A módszertan
Ezek után a rejtjelezést mind professzionálisabban igyekeztek megoldani. Minden olyan szervnél, amely rejtjelezést használt létre kellett hozni egy speciális felszereltségű szobát, amelynek állandó őrzést kellett biztosítani. A rejtjelező munkának otthont adó helyiségek biztonsági feltételeit is szigorúan előírták. Lehetőség szerint a rejtjelező szobát emeleten (a legfelső kivételével) kellett kijelölni, ablakát vasráccsal, függönnyel és szitahálóval felszerelni. Amennyiben az ablak más épületre nézett, a függönyöket munkaidőben behúzva kellett tartani. Az eszközök és iratok tárolására páncélszekrény, de legalább rögzített vaskazetta biztosítása elengedhetetlen volt. Falait hangszigeteléssel látták el, és rostélyos füstcsővel felszerelt kályhát állítottak a szobába. Ez utóbbi az iratok megsemmisítésére szolgált. Az itt dolgozó szakemberek kapitalista követségeket nem látogathattak, ilyen államokkal kapcsolatot nem tarthattak fent.
Minden rejtjelező szerv rendelkezett egy BM által jóváhagyott névjegyzékkel, amely tételesen felsorolta, kinek van joga rejtjelezett üzenetet küldeni. Nyílt üzenetekbe csak a rejtjelező szobában volt szabad betekinteni és csak az arra illetékeseknek. Az egyszer már elküldött rejtjeles üzenetet szigorúan tilos volt nyílt vagy rejtjeles formában bármilyen híradó eszközön újra közölni, vagy a szövegről teljes másolatot készíteni. Feljegyzést csak átfogalmazott formában lehetett írni, de azt is csak az erre a célra rendszeresített szigorúan titkos füzetekbe. A rejtjelezett üzenet, a kriptogramma már szolgálati anyagnak minősült, ezeket bármilyen hírközlő eszközön továbbítani lehetett. Ha valamilyen oknál fogva az üzenet megismétlését kérte a címzett, újra lehetett küldeni ugyanazt a rejtjeles táviratot, de ha a küldő hibázott, és a táviratot újból kódolni kellett, azt már csak átfogalmazva és új kulccsal ellátva lehetett ismételten feladni.
A harmadik birodalom által is használt (a csak állítólag feltörhetetlen) rejtjelezőgép, az Enigma egy mûködőképes példánya. MTI Fotó: Kelemen Zoltán Gergely
Kommunista kémek, amerikai technika
A Kádár-rendszer alatt az egyre szélesebb diplomáciai kapcsolatok miatt a rejtjelezés magasabb szintre lépett. Már 1957-ben létrehozták az Egységes Rejtjelező Szervet, amelyek a külképviseleteken működtek. Külön parancs született azon diplomáciai képviseletek rejtjelező szolgálatára nézve, ahol belügyi képviselet, vagyis állambiztonsági hálózat is működött. 1957 végén ezek a következők voltak: Bécs, Berlin, Párizs, London, Róma, Brüsszel, Bern, New-York, Washington. Az itt lévő képviseletekre hivatásos rejtjelező belügyi tisztet helyeztek a csoport vezetésére, akiknek státuszt és anyagi ellátást a Külügyminisztérium biztosított. Pár hónappal később létrehozták a Központi Rejtjelző Szervet, amelynek vezetője felelős volt a rejtjelezés feltételeinek és biztonsági követelményeinek megteremtéséért minden olyan helyen, ahol kódolt üzenetekkel kommunikáltak.
Érdekesség, hogy az Országos Rejtjelközpont munkájához nélkülözhetetlen adatfeldolgozó gépparkot az amerikai IBM cégtől bérelték a Központi Statisztikai Hivatal fedésének segítségével. A géppark 1958 augusztusában már elavultnak számított, kopottságuk miatt magas állásidővel lehetett csak üzemeltetni őket. Éves bérleti díjuk 10 000 dollár volt, de 45 000 dollár már egy korszerű géppark vásárlására is elegendő lett volna. Biszku Béla támogatásával egy tervezet készült, amely azt tartalmazta, hogy különítsenek el a KSH részére 1 950 000 forintot és engedélyezzék a beruházást az új gépek megvásárlására. Az információ annyira titkos volt, hogy a vásárlási javaslatra nem is készült hivatalos válasz, Biszku saját kezűleg annyit írt rá a javaslatra, hogy „Engedélyezem”, a javaslathoz pedig egy cetlit fűztek: „Az engedélyezett javaslatot megküldöm, de kérlek, külső szerv előtt ne használd fel, minthogy benne a gépek rendeltetése is szerepel.” Így lett hát az amerikai IBM „megvezetve”. Azt gondolták (?), hogy berendezéseiket a KSH használja, holott a titkosszolgálat kódolási és kódfejtő munkáját végezték vele.
Budapest, 1962. június 15. A korszak egy kevésbé “titkos” számítógépe. A Magyar Tudományos Akadémia Számítástechnikai Központjában működő első magyar elektronikus számítógép, amelyet ferrit memóriával bővítettek (jobb oldalon). Az új memória segítségével a gép kapacitása több mint kétszeresére, számítási sebessége pedig közel ötvenszeresére emelkedett. Jelenleg másodpercenként 1500 számtani alapmûveletet végez. MTI Fotó: Fényes Tamás
Facebook
Twitter
YouTube
RSS