Sebestyén János a Rákosi-rendszer erőszakos iparosításának időszakában alapozta meg karrierjét: a Dunai Vasmű és Sztálinváros felépítésének kormánybiztosaként dolgozott ezekben az években, de „megbízható elvtárs” maradt az 1956-ot követő időszakban is. Kádár János hatalomra kerülése után Frankfurtba kérte magát, ahol a kereskedelmi kirendeltség vezetőjeként alakította ki későbbi üzleti kapcsolatait a nyugatnémet ipari konszernekkel. A kapitalista nagyvállalatok számára a vasfüggöny keleti oldala hatalmas kiaknázatlan piacokat jelentett, sokat voltak hajlandók fizetni azért, hogy beléphessenek ide – és természetesen mindig találtak olyan személyeket, akik ezt a pénzt készséggel el is fogadták. Sebestyén a hatvanas évek elején az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság (OMFB) elnökhelyettese lett, és pozíciójából adódóan hazánk műszaki-tudományos szintjének emelésében komoly szerepet játszott. De nemcsak a szakmai irányokat jelölte ki, hanem azokat a vállalatokat is, akiktől a technológiát meg kellett vásárolni. Mindenki másnál jobban preferálta a Siemens cég piaci térnyerését Magyarországon.
A hatvanas évek végére a technológia fejlesztésének sarokköve a számítástechnika lett: a keleti blokkban egy közös koncepció kidolgozásába kezdtek, azzal a céllal, hogy össze tudják hangolni a „testvérállamok” tudósainak munkáját. A Magyarországra hárult feladatok teljesítésében természetesen az OMFB-nek is kiemelkedő szerep jutott, a beszerzések bonyolításánál és a kooperációs szerződések megkötésénél a tanácsadó testület megkerülhetetlen volt. Az 1967-ben induló összehangolt munka célja egy egymással kompatibilis számítógépcsalád kifejlesztése, az Egységes Számítástechnikai Rendszer (ESZR) létrehozása volt. Magyarországon az 10125/1968. számú kormányhatározat rendelkezett a Számítástechnikai Tárcaközi Bizottság létrehozásáról, amely a fejlesztési program kidolgozásáért felelt és kialakította, figyelemmel kísérte a licencvásárlási politikát. A bizottság felső vezetői közé tartozott Kiss Árpád, az OMFB elnöke, Náray Zsolt mérnök, aki az egységes számítástechnikai rendszer megalkotásának főkonstruktőre volt, és Sebestyén János.
Az Egységes Számítástechnikai Rendszer létrehozásának érdekében kifejlesztésre váró komputercsaládnak a legkisebb tagját kellett a magyar félnek megalkotnia, ami jelentős előnnyel járt később a fejlesztést és gyártást végző Videoton cég számára, hiszen könnyebben tudtak a mini- és mikroszámítógépek világa felé elmozdulni. A végrehajtást hét évre, az 1969 és 1975 közötti időszakra tervezték, amelynek során a közepesen fejlett európai tőkés országok számítástechnikai színvonalát akarták elérni; a költségeket nagyjából tízmilliárd forintra becsülték.
Elindult a Vidimpex
Külön ki kell emelni, hogy a Videoton csak azzal a kitétellel volt hajlandó vállalkozni a nagyszabású munkára, ha nyugati technológiával dolgozhat, ezért megkapta a külkereskedelmi jogot, hiszen az embargós termékek beszerzését hatékonyabban tudta megoldani közvetlenül, mint egy impex közbeiktatásával.
Ennek köszönhetően jött létre a Vidimpex, amely a későbbiekben a szovjet blokk számítástechnikai beszerzéseinek egyik kulcsfontosságú bázisa lett – nem csekély összegek folyhattak el ezen keresztül is a magyar gazdaságból –, olyan vezetőkkel, mint például Apró Piroska.
A fejlesztésekre szánt pénzügyi keret elég jelentős volt ahhoz, hogy felkeltse a külföldi beszállítók érdeklődését. Egymást túllicitálva igyekeztek előnyös ajánlatokat adni Magyarország számára, de a Siemens helyzeti előnyét nem tudták megtörni annak ellenére, hogy a nyugatnémet konszern kevésbé volt versenyképes a számítástechnika területén. A magyarországi felhasználó vállalatok egyértelműen az IBM pártján álltak, hiszen az amerikai vállalat a harmincas évektől kezdve jelen volt hazánkban, mindvégig – még az államosítások után is – volt budapesti képviselete, vagyis az ott dolgozó magyar mérnökök ismerték a technológiát, képesek voltak elvégezni a felmerülő javítási-karbantartási munkákat, sőt, adott esetben még egyszerűbb alkatrészeket is elő tudtak állítani, ezzel mérsékelve az embargó hatását.
A hatvanas évekig nemigen volt konkurenciája az IBM-nek, Magyarország is az ő gépeiket használta még olyan érzékeny területeken is, mint a Belügyminisztérium vagy a Központi Statisztikai Hivatal. A hatvanas években azonban lehetőség nyílt az IBM dominanciájának megtörésére, amit ideológiai alapon is meg lehetett támogatni, hiszen a kommunista pártvezetésnek nem kellett sokat érvelni az amerikai imperializmus térnyeréséről, vagy a CIA információszerzésének az akadályozásáról.
Munkában a Videoton dolgozói. Televíziókészülékek végellenőrzése, 1966. Forrás: Fortepan.hu; adományozó: RTV
Sebestyénék a Siemenst választották
Sebestyén és körei mindenképpen a Siemens nem túl gyors és csekély hatékonysággal működő számítógépeit akarták megvásárolni, amellett kardoskodva, hogy így függetleníthetnénk magunkat az amerikai technológiától. (Arról közben bölcsen hallgattak, hogy az európai komputerek is amerikai fejlesztéseken és alkatrészeken alapulnak.)
Az ár- és értékversenyben egyaránt alulmaradó Siemens ajánlatait az OMFB-n kívül szinte senki nem támogatta, így a Külkereskedelmi Minisztérium (KKM) segítségével Sebestyénék elérték, hogy teljesen kizárják az akadékoskodókat a beszerzésekből.
A tudományos bizottság közvetlenül nem bonyolíthatott vásárlásokat, ahhoz igénybe kellett vennie a monopóliummal rendelkező külkereskedelmi vállalatok munkáját, amelyek azonban szakágazatonként fedték le a piac egy-egy szegmensét, vagyis a különböző jellegű termékek beszerzéséhez más-más vállalatnak kellett megbízást adni. Ez nehézkes volt, és nem is lehetett minden impex vezetőjét egyaránt bevonni Sebestyén érdekkörébe, így kiválasztottak egy céget, amely az OMFB összes importját végezte, függetlenül attól, hogy a vállalat profiljába vágott-e a termék, vagy sem.
A Transelektro lett az OMFB partnere, amelynek vezetője ekkor Farkas Mihály (Rákosi honvédelmi miniszterének csak névrokona), az MNVK-2., vagyis a katonai hírszerzés tisztje volt. Farkas 1968-ban egy időre párizsi állomáshelyre került – az ottani kereskedelmi kirendeltség vezetésével bízta meg a felderítés –, de visszaérkezése után a megalapítandó budapesti Siemens-képviseletnek, a Sicontactnak az igazgatója lett.
Siemens-művek, 1943. Forrás: Fortepan.hu; adományozó: Lissák Tivadar
Nyerges János és a Transelektro
Az OMFB az üzletkötései során ellenajánlatokat sem volt köteles kérni, vagy legalábbis a KKM egy 1966-ban kelt „levelére” hivatkozva gyakorlatilag versenyeztetés nélkül kötött szerződéseket az általa kiválasztott partnerrel. A „levél” megnevezés nem tűnik hivatalos engedélynek, ráadásul az állambiztonság megjegyzése szerint azt egy osztályvezető írta alá, a belügyeseknek mégsem volt bátorságuk ahhoz, hogy megkérdőjelezzék az irat érvényességét.
A KKM-ben Sebestyénnek több támogatója is akadt, de a leghatalmasabb közülük a korábban már sokat emlegetett szürke eminenciás, Nyerges János volt.
A minisztérium adminisztratív segítségével és a Transelektro megbízható alkalmazottaival Sebestyén és köre kisajátította a számítástechnikai beszerzések területét. Létrehoztak egy csoportot a külkereskedelmi vállalaton belül, amely csak az OMFB ügyeivel foglalkozott.
Vezetője Jelinek Károlyné lett, akinek megbízhatóságáról és konspirációs gyakorlatáról régen meggyőződhettek az érintettek, ugyanis korábban a Péter Gábor vezette Államvédelmi Hatóság nyomozótisztje volt. Jelinekné működése a cégnél már korábban is felkeltette a rendőrség figyelmét; tudomásuk szerint számos olyan tevékenységben érintett volt, ahol felmerült a gazdasági visszaélés gyanúja, de vizsgálat alá soha nem fogták, mert magas pártkörökben is támogatták.
Lányának apósa Borbándi János volt, aki a hetvenes évek elején, amikor az OMFB visszaéléseit vizsgálták, az MSZMP KB Adminisztratív Osztályának vezetői tisztségét látta el és a Minisztertanács szűkebb védelmi kabinetjének, a Honvédelmi Bizottságnak a tagja, majd 1974-től miniszterelnök-helyettesként elnöke is volt.
Mindenhol ott voltak a külkeres hálózat emberei
Sok szálon futó történetről van tehát szó, amelynek eddig csak egy kis szeletét ismertettem, de már ebből is látható, hogy e maffiaszerűen felépülő hálózat tagjai jelen voltak a pártvezetésben, a titkosszolgálatban, a külkereskedelemben, a tudományos fejlesztések irányításában és a minisztériumi apparátusban is. Az állambiztonság szerint komoly károkat okoztak az országnak azzal, hogy versenyeztetés nélkül fogadták el a sokszor egyértelműen kedvezőtlen ajánlatokat is.
A számítástechnikai beszerzések elvileg a Metrimpex vállalathoz tartoztak volna, de a Transelektro keresztülhúzta a számításaikat. A Metrimpex komoly tárgyalásokat folytatott az angol Honeywell céggel, kihasználva a nagy nyugati érdeklődést a keleti számítástechnikai fejlesztési program iránt, és harminc százalékos kedvezményt ért el náluk. Ez komoly kihatással volt a Siemens-vásárlásokra is, ugyanis a nyugatnémet cég nem akarta a magyarországi pozícióit átengedni az angoloknak, így ők is hajlandóak voltak azonos mértékű árengedményt adni.
Kitúrták a jobb ajánlatot szerzett Metrimpexet
A kémelhárítás információi szerint a Metrimpex sikerét az Egyesült Királyságban elrettentő példaként emlegették arra hivatkozva, hogy a Honeywell engedményét a magyar fél innentől kezdve kiindulási alapnak tekintette és ragaszkodott ezekhez a feltételekhez a további vásárlásai során.
A Sebestyén köré szerveződött érdekcsoport nem nézte jó szemmel a Metrimpex sikerét, hiszen ezzel kikerült volna a kezükből a számítástechnikai beszerzések irányítása, felügyelete. Sebestyén egyik embere, Simon Endre (még Frankfurtból ismerték egymást, majd Simon a KKM tisztségviselőjeként is egyengette a mérnök korrupciós üzleti körének kialakítását, később pedig beosztottja lett az OMFB-nél) elérte, hogy kivonják a képletből a Metrimpex igencsak talpraesett üzletkötőit. Simon úgy fogalmazott, hogy „a Metrimpexszel nem hajlandó dolgozni, mert az a külföldiből állandóan engedményeket akar kipréselni, és ezzel egyrészt elveszi a kedvét a kooperációtól, másrészt elhúzza a tárgyalásokkal az időt és ezzel bizonytalanná teszi a kért határidőre történő szállítást”.
Igen, jól értették: azért nem volt jó a Metrimpex által kialkudott ajánlat, mert túl nagy engedményeket sikerült szerezniük. A végén még az ország járt volna jól és nem a külker-maffia.
A tét nagy volt, a Siemens piaci térnyeréséért ádáz küzdelem indult pártberkeken belül is, amelyekhez akár politikai gyilkosságokat is köthetünk. Innen folytatjuk!
A sorozat korábbi részei:
A hidegháború győztese nem Amerika, hanem a globális pénzelit volt
A felforgatók arcképcsarnoka – Az elfelejtett Parvus, avagy útmutató a bolsevizmushoz
Henry Ford és a többi nagytőkés – Lenin és a totális állam felépítésének elhallgatott támogatói
Hammer, aki mintha Soros mestere lett volna – Egy gátlástalan filantróp véres felemelkedése
A kaloda változatlan, de a bolsevik vallás ma szabadelvűnek, liberálisnak nevezi saját magát
Varga Jenő kommunista közgazdász, aki kitalálta a málenkij robotot és annak „gazdasági hasznát”
Korai kommunista külkeres mammutvállalatok, ahol Gyurcsány csak kisinas lehetett volna
A Hardi-istálló, Oblath György és a többiek, avagy a külkeres maffia hatalomátvétele
Nyerges János, a legfontosabb külkeres, akinek a „körmös” Bauer volt a tartótisztje az ÁVH-n
Svájc nemcsak a náci vagyonból, de a kommunista külkeresek pénzéből is ügyesen gazdagodott
Amikor Goebbels korábbi összekötője szólt Kádáréknak, hogy zavarja az üzletet a megtorlás
Bródy István, a klasszikus, nihilista külkeres – „Náci vagy nem náci”, mindegy, kereskedjünk
Junger Károly, az elfelejtett, tehetséges és gátlástalan külkeres történet
Emil Hoffmann, a náci külkeres, aki Kádár „jó hírét” terjesztette Nyugaton
Amikor a kommunista pénzből fizetett német újságban ünnepelték Kádárt és tagadták a megtorlást
Elsősorban a nyugati cégek jártak jól a Magyar Népköztársaság „titkos” kivéreztetésével
Sebestyén János, az „üzletember” a Párt és az állambiztonság felett
Vezető kép: eladó Siemens-rádió. Forrás: Vatera
Facebook
Twitter
YouTube
RSS