Borvendég Zsuzsanna sorozata: Amikor a kommunista pénzből fizetett német újságban ünnepelték Kádárt és tagadták a megtorlást
Egészen elképesztő szálai voltak a német–magyar külkeres kapcsolatoknak. Az előző cikkekben már bemutatott ex-náci kulcsfigura, Emil Hoffmann létrehozott egy újságot, amelyet a magyar kommunisták támogattak, cserében Hoffmannék a diktatúrát mosdatták. De nemcsak ott, a politikában is. Az igazán érdekes az a történet, amelyben Kádár János és felesége találkozott Leányfalu környékén egy német újságíróval. Az egészet az állambiztonság szervezte meg és a végeredménye egy propagandacikk lett, amelyben a nép hősét, a szeretett Kádár Jánost ünnepelték német nyelven.
A Kádár-kormányzat 1957-ben felvette a kapcsolatokat a nyugatnémet Szabaddemokrata Párttal (FDP), illetve a mögöttük álló nagytőkés körökkel. Az összekötő Emil Hoffmann volt, az egykori náci hírszerző, aki a kémek hidegháborús hadszínterén elképesztő otthonossággal mozgott. Gátlás nélkül kiszolgált mindenkit, ahonnan hasznot remélt, 1957-ben pedig úgy ítélte meg, a tankok hátán hatalmat szerző Kádár megsegítésével lekötelezheti a régi-új magyarországi pártelitet, ezzel pedig bebiztosíthatja saját üzleti vállalkozását is.
Hoffmann a médiakapcsolatain keresztül tevékenyen részt vett a kádári kommunista diktatúra mosdatásában. A forradalom véres leverése és a megtorlásokról érkező elrettentő hírek szalonképtelenné tették az új magyar kormányt Nyugaton, ugyanakkor a nyugatnémet cégek egy része nem akarta megszakítani az üzleti kapcsolatokat hazánkkal. A német Kereszténydemokrata Párt (CDU) politikai irányvonala egyértelműen elítélte a kemény leszámolást, a rögtönítélő bíráskodás bevezetését, de az FDP kísérletet tett ennek ellensúlyozására.
Kurtán Sándor – az előző részből már megismert egykori „kisnyilas” diplomata – 1957 augusztusában arról számolt be az állambiztonságnak, hogy Hoffmann felajánlotta: „ír egy 15-20 oldalas tájékoztatót az FDP részére, hogy a választási szónokok »objektív« jelentés alapján tudjanak szembeszállni a CDU szónokok érveivel. A CDU választási szónokai rendkívül aktívan használják fel a magyarországi eseményeket erőpolitikájuk helyességének alátámasztására. Az FDP és SPD
Hoffmann tehát egy tájékoztató jellegű propagandaanyag összeállítását ajánlotta fel Kurtánon keresztül a magyar kormánynak, amelyben az elnyomó rezsim narratíváját átvéve kívánta segíteni az FDP kiállását Kádár mellett.
Találkozik a két kulcsfigura
Hoffmann ötletét örömmel fogadta a budapesti külügyi vezetés, és gazdag programot állítottak össze számára, hogy saját maga szerezhessen tapasztalatot a „magyar valóságról”. Megszerveztek egy találkozót a Külkereskedelmi Minisztérium befolyásos főosztályvezetőjével, Nyerges Jánossal, akiről a sorozat korábbi részeiben már többször is olvashattak.
Nyerges 1945 óta kulcsfigurája volt a külkereskedelmi kapcsolatrendszer kiépítésének, és ekkor már több mint egy évtizede a hírszerzésnek dolgozott, vagyis tapasztalt volt a diplomácia és a befolyásolás területén is; tisztában lehetett azzal, mekkora hasznot hajthat számukra az ex-náci újságíró.
Hoffmann mecénásokat keresett új vállalkozásához: mivel az Industriekurier laptól időközben elbocsátották, saját újságot akart kiadni, amely a Kelet–Nyugat közötti kereskedelemre fókuszál, ehhez azonban anyagi támogatásra volt szüksége. Úgy gondolkodott, ha az új magyar kormánynak tesz egy szívességet, vagyis megírja több német folyóiratban, hogy a kádári vezetés a konszolidáció útjára lépett, cserébe elvárhatja, a magyar vállalatok rendszeresen hirdetéseket adjanak fel az általa szerkesztett újságban. Azzal számolt, hogy évente nagyjából húszezer nyugatnémet márkára lenne szüksége a lap fenntartásához és természetesen folyamatosan érkező friss gazdasági hírekre, amelyekhez a konkurencia nem férhetne hozzá.
A német lapot Kádárék támogatták, cserébe jött a propaganda
Az üzlet megköttetett: a magyar fél – Kurtánon és Nyergesen keresztül – ígéretet tett arra, hogy támogatni fogják Hoffmann vállalkozását, cserébe azonban „a pártok részére készítendő tájékoztatásban a következőkből indul ki: cáfolja, hogy Magyarország »csatlós«, hogy semmiféle változás nem következett be a múlt években lévő állapotokhoz képest,
Tehát 1957 nyarán, amikor a megtorlások és a kivégzések még javában folytak, amikor még statáriális bíráskodás keretében ítéltek halálra szabadságharcosokat, Hoffmann már emelkedő életszínvonalról tájékoztatta a német politika képviselőit és rajtuk keresztül a német közvéleményt. A „gulyáskommunizmus” híre már akkor terjedt a nagyvilágban, amikor a valóság még nyomokban sem tartalmazta azt.
Hoffmann beágyazottsága a kádári Magyarországon egyre mélyült: rendszeres látogatója lett a különböző külkereskedelmi vállalatoknak, gazdasági folyóiratot alapított, ahol reklámozta a nyugati üzleti világban a hazai piacokat és állami vállalatokat. Részt vállalt reexportügyletek megszervezésében is: például Magyarország Hoffmann-közeli cégen keresztül látta el kávéval a nyugatnémet vásárlókat. (A kávét afrikai és dél-amerikai országokból szállítottuk Európába.)
Dánia ismert náci helytartója is üzlettárs lett
Emil Hoffmann közvetlen munkatársaként a hatvanas évek elejétől rendszeresen beutazott hazánkba Gustav Meissner is, akit 1945 előtt a hitleri Németország propagandistájaként ismertek és Dánia legveszedelmesebb náci helytartójaként emlegettek. Háborús bűnössége ellenére ő is köztiszteletben álló üzletemberré avanzsált az ötvenes évek Németországában, és a hatvanas évek elején Hoffmannal közös pénzügyi-gazdasági lapot adtak ki.
Meissner tehát maga is gyakori vendég lett Budapesten. 1962. december 9-én is éppen látogatóban volt a magyar fővárosban, amikor a kíséretére rendelt újságíró – civilben az állambiztonság beszervezett ügynöke – felajánlotta, hogy elviszi egy autós kirándulásra a Dunakanyarba. Az akciót pontosan megtervezték, a cél pedig nem volt kevesebb, mint Kádárt népmesei hőssé avatni.
Dermesztően hideg téli nap volt, a csúcshőmérséklet alig haladta meg a –10 fokot, a Dunán zajlott a jég. Leányfalu magasságában a beépített „idegenvezető” észrevette, hogy az út szélén éppen Kádár János sétálgat a kedves nejével. Miután felhívta a német újságíró figyelmét a „véletlen szerencsére”, megkérdezte, hogy megálljanak-e egy pillanatra, szeretne-e beszélgetésbe bocsátkozni az ország első emberével.
Az újságíró természetesen kapva-kapott az alkalmon és az álla is leesett, hogy Magyarország leghatalmasabb embere, aki a kormány és az állampárt feje egyszemélyben, mindenfajta védőőrizet nélkül, szabadon sétálgat az utcán és beszélgetésbe elegyedik egy arra járó idegennel. Kádár Jánosné – aki hajdan az államvédelem levélellenőrző részlegén harcolt a „reakciós” elhajlók ellen – maga volt a megtestesült bűbáj. Végtelen kedvességgel győzködte az újságírót, hogy térjen vissza tavasszal, hiszen a lebilincselő Dunakanyar akkor mutatja legszebb arcát a turistáknak.
Megható történet egy joviális házaspárról, akik mellékesen a találkozást megelőző években éppen hazánk történetének legkegyetlenebb leszámolását hajtották végre.
Az imádott és rajongott Kádár János
A Kádár személyes részvételével megszervezett titkosszolgálati akció a nyugati közvélemény befolyásolására (megvezetésére) eredményesen zárult: napokon belül megjelent egy háromrészes cikksorozat első epizódja a nyugatnémet sajtóban,
Találkozás Kádárral
címmel. A forradalom véreskezű gyilkosa úgy lépett a nyugati közvélemény elé, mint a népmesei Mátyás király:
"Az elmúlt héten Budapesten tartózkodtunk. Erről több folytatásban fogunk beszámolni. Ma politikai benyomásainkkal kezdjük. Vasárnap van. Végre eltűnt a nedveshideg gőzharang Budapest fölül. Tiszta, fagyos ég alatt a város színesebbé vált. A hőmérő mínusz tíz fokra süllyedt. A Duna zajlik. Útban vagyunk Visegrád felé. Visegrád egy nyáron igen látogatott fürdőhely, amelynek történelmi vonzereje is van, a Salamon-torony romjai és Corvin Mátyás király reneszánsz palotája itt található. A híres kastélykútból állítólag valamikor piros és fehér magyar borok lépcsőzetes vízeséshez hasonlóan szöktek fel a magasba ünnepélyek alkalmával.
Nagyjából félúton találkozunk Kádár Jánossal. Sportos világosbarna szarvasbőr kabátot visel. Kádárné is, aki elkíséri őt délelőtti sétáján, a téli kirándulásra célszerűen és egyszerűen öltözött fel. Magyar ismerősöm, az egyik szakminisztérium szerkesztője és osztályvezetője, megállította Skodáját, hogy üdvözölje a pártvezért és miniszterelnököt, vagyis Magyarország leghatalmasabb emberét. Tőle tudja meg Kádár, hogy én egy Bonnból érkezett látogató vagyok. Szívélyesen kezet fog velem.
Kádárné sajnálkozását fejezi ki, hogy a telet választottam ki utazásom időpontjául, és azt mondja, hogy feltétlenül még egyszer el kell jönnöm Budapestre májusban, amikor a Duna partjai vidám színpompát öltenek. Politikáról nem beszélünk. De Magyarországról beszélni már magában véve is politika. Mert Kádár elsősorban magyar, és csak azután politikus és ideológus. Németül búcsúznak el tőlem mindketten és folytatják sétájukat. Egészen egyedül vannak. Nagyjából ötszáz méter távolságban követi őket egy fekete Mercédesz – Kádár szolgálati kocsija.
Rendőri védelem sehol nem látható. Kádárnak erre nincsen szüksége – mondja a kísérőm. Utóbbi pártonkívüli, mint honvédtiszt a németek oldalán harcolt, kilencszer megsebesült és végül három évig orosz fogságban volt. Ami őt Kádárhoz köti, az a magyarság.”
Hosszan folytatódik az írás (természetesen német nyelven), amely úgy mutatja be Magyarországot, mint valamiféle tejjel-mézzel folyó Kánaánt, ahol az életszínvonal a nyugatnémethez közelít. 1962-ben. A közkegyelmi rendelet kiadása előtt fél évvel. Az erőszakos kollektivizálás brutális levezénylésének idején. De az ilyen írások jólestek a Nyugatnak, megnyugtatták lelkiismeretét...
A sorozat korábbi részei:
A hidegháború győztese nem Amerika, hanem a globális pénzelit volt
A felforgatók arcképcsarnoka – Az elfelejtett Parvus, avagy útmutató a bolsevizmushoz
Henry Ford és a többi nagytőkés – Lenin és a totális állam felépítésének elhallgatott támogatói
Hammer, aki mintha Soros mestere lett volna – Egy gátlástalan filantróp véres felemelkedése
A kaloda változatlan, de a bolsevik vallás ma szabadelvűnek, liberálisnak nevezi saját magát
Varga Jenő kommunista közgazdász, aki kitalálta a málenkij robotot és annak „gazdasági hasznát”
Korai kommunista külkeres mammutvállalatok, ahol Gyurcsány csak kisinas lehetett volna
A Hardi-istálló, Oblath György és a többiek, avagy a külkeres maffia hatalomátvétele
Nyerges János, a legfontosabb külkeres, akinek a „körmös” Bauer volt a tartótisztje az ÁVH-n
Svájc nemcsak a náci vagyonból, de a kommunista külkeresek pénzéből is ügyesen gazdagodott
Amikor Goebbels korábbi összekötője szólt Kádáréknak, hogy zavarja az üzletet a megtorlás
Bródy István, a klasszikus, nihilista külkeres – „Náci vagy nem náci”, mindegy, kereskedjünk
Junger Károly, az elfelejtett, tehetséges és gátlástalan külkeres történet
Emil Hoffmann, a náci külkeres, aki Kádár „jó hírét” terjesztette Nyugaton
