háború
Mi közünk van nekünk Izrael megtámadásához? − The Fair Right (videó)
Sokak fejében él egy tévképzet a közel-keleti fegyveres konfliktusokkal kapcsolatban, miszerint ott mindig is lőtték egymást a népek, de ez nem a mi dolgunk. Az elpazarolt emberéleteken túl valóban nem lenne semmi közünk hozzá, ha ez a konfliktus két őserdei törzs között bontakozott volna ki, de jelenleg nem ez a helyzet. Izrael megtámadása önmagában is komoly súllyal bír, ha pedig számításba vesszük, hogy ezt a támadást egy közel-keleti nagyhatalom hajtotta végre, akár még világháborús ómeneket is kaphatunk. A történet azonban most sem fekete-fehér, ugyanakkor tényszerűen igaz, hogy egy közel-keleti háború az egész világra képes hatást gyakorolni. Hogy pontosan hogyan, az a videóból kiderül. Dédnagyapám keresztje
Amikor az embernek van egy három hónapos gyereke, akkor van ideje töprengeni. Hisz mit csináljon, amikor kora reggel a konyhapult körül kell sétálgatnia egyik kezében a babával, másikban egy kávéval, abban a reményben, hogy előbb-utóbb a bébi visszaalszik – biztos sokan ismerik ezt a helyzetet. Az ember ebben az idilli csendben néha elgondolkozik – mert jobb dolga nincs –, például azon, hogy mit jelent most húsvétkor, kisbabával a kezében a nappali ajtaja fölé kiszögelt kopott kereszt (egy református családban), amit a dédnagyapja hagyott rá. Mert ez nem akármilyen kereszt, hanem egy olyan, ami nagy utat járt meg, hogy végül ide kerüljön. És nem az albérletről albérletre költözésekről van itt szó, hanem egy jóval komolyabb útról, olyanról, ami viharokon, hegyeken, véres hómezőkön és szenvedéseken át vezetett vissza az életbe... talán pont azért, hogy egyszer itt legyen húsvétkor, és lássa ezt az újjászületést. Kanadában börtönbe mennek azok, akik majd a jövőben lehet, hogy rasszista viccet fognak mondani – The Right Brothers
Beperelik az Északi Áramlat biztosítóját 400 millió euróra. Kik? Hát azok, akik nem csak a felrobbantásból húztak hasznot, de gondolták, még egy apró rókabőrt le tudnak húzni a tragikus eseményről. És nem mellesleg színháznak is kiváló. De a svédek szerint más dolgok is felrobbanhatnak, például ők maguk, ezért arra kérik a lakosságot, illetve azzal hergelik az embereket, hogy halmozzanak fel minél több élelmiszert otthon, különös tekintettel a konzervekre, mert bármikor bevonulhatnak az orosz csapatok. De van még jobb is: Kanadában ezentúl börtönbe vihetik azokat, akikről feltételezhető, hogy a jövőben valamikor majd el fognak követni valamilyen gyűlöletbűncselekményt, például elmondanak egy feketékről szóló viccet. Kocsmai igazságok – Nem új világrend körvonalazódik, hanem jelenleg éppen a káosz "stabilizálódik"
Éppen befelé tartunk a káoszba és nem kifelé. Persze új világrend körvonalazódik, csak nem pár éven belül, hanem pár évtized, esetleg évszázad múlva. Ez ugye azokat nem vigasztalja, akik ebben az instabilitásban kénytelenek leélni az életüket. Az USA szuperhatalmi évtizedei úgy teltek el, hogy semmit nem tudott kezdeni Oroszország visszaerősödésével, és mintha észre sem vette volna Kína felemelkedését. Mostanában talán meg India megerősödése felett siklik át az amerikaiak tekintete. Amerika nem erős és jól tartott szövetségeseket akart magának, hanem csak vazallusokat, régi birodalmi hiba ez. Nem tudom, az USA milyen hasznot vár egy gyengülő Európától, de jelenleg nem tűnik úgy, hogy képes lenne megvédeni minket az oroszoktól és az iszlámtól. Lehet, hogy nem is akar. Szabó Gergő és Bálint Botond a Kocsmai igazságokban. Egyre többen "őrülnek bele" a hírekbe – Dezse Vű
Amikor tragikus dolgok történnek a világon, nem számít, hogy mennyire van tőlünk mindez messze, nem tudunk nem odafigyelni rájuk. Sokan nemcsak figyelnek, de szimpatizálnak is azokkal, akikkel a rossz dolgok történtek, sőt, olyanok is vannak, akik valahogy az események részesei akarnak lenni, netán segíteni szeretnének. És ezek nem csak a WOKE-liberálisok. Az elmúlt években rengeteg szomorú és nehéz dolog történt a világban, itt volt nemrég a COVID, aztán az orosz–ukrán háború, aztán az ezzel járó pénzügyi válság, aztán jött a Hamász mészárlása. Mindez ahhoz vezet, ami kezd jól látszani a közösségi médiában: a köznyelven csak megőrülésnek hívjuk, de van neve is, úgy nevezik a sokkal okosabbak, hogy "compassion fatigue", vagyis magyarul valami olyasmi, hogy valaki belefárad az együttérzésbe. És ez amennyire normális, éppen annyira nem is normális. Ábrahám Robi: ne sunnyogjanak, uraim!
Képzeljék csak el, hogy két autó közeledik egy vasúti átkelő irányába, ahol a jelzőberendezés jól láthatóan meghibásodott. A lámpa szabad jelzést mutat, a sorompó nyitva, s az út szabad, noha már felsejlik a horizonton a közeledő dízelmozdony, s annak a múlt századot idéző, álomból felverő csattogása is jól hallható. A két autó közül tehát az egyik lassítva félreáll, hiszen látja, érti: jön a vonat! Eközben a másik fittyet hány a valóságra, mert a lámpa jogot vindikál az átkelésre. A két autózó közül vajon melyik a liberális? És vajon vonatpárti volt-e az az autós, aki aznap is hazaért a családjához, vagy egyszerűen csak realista?