liberalizmus
Csapdában a liberálisok: igaza van az iszlámnak a nőkről?
"Az iszlámnak igaza van a nőkről". Néha a legegyszerűbb igazságok ütnek a legnagyobbat. Így alakult ez az Egyesült Államokban is, ahol ez a rövid tőmondat, amelyet egy nagyvárosban plakátoltak ki, kiverte a biztosítékot a liberálisoknál – írja a deansdale.blog.hu. A jogvédők, liberális tótumfaktumok és "gondolkodók" kigúvadt szemmel hörögtek, de saját csapdájuk nem engedte őket szabadon. Az üzenet egyszerűsége gúzsba kötötte az álságos szólamok hangoztatóit, hiszen ingoványos talajra érkeztek. Mi van akkor, ha kikelnek az üzenet ellen? Akkor azt az iszlámot támadják, melyet liberális berkekben védeni illik, hiszen az iszlamofóbia ellen küzd a világ szivárványos fele. Másrészt a küzdelem a nők jogaiért is hatalmas szeletet igényel a büszkén kitűzött liberális zászlón, azt meg mindenki tudja, hogy a muzulmánok hogyan tekintenek a nőkre. A burkába öltöztetett, másodrendű állampolgárként kezelt muzulmán nők ugyanis nem éppen a liberalizmus és a feminizmus végső vágyát megtestesítő állapotban élnek. Hogy lehet ebből jól kijönni, ha az ember mai értelemben vett liberális? A migráció nem alapvető szabadságjog
Egyre többször látunk-hallunk-olvasunk beszámolót a beáramló bevándorlók, leginkább a muszlim emberek részéről elkövetett, sokszor szinte megdöbbentő mértékű és morális mélységű erőszakos cselekményekről. Sokszor hihetetlen gyávaságból fakadó, ártatlan gyermekek ellen elkövetett, vagy éppen a nőket sújtó agresszióról; és lassan ugyanennyiszer a megdöbbentő merészségről tanúskodó, a hivatalos szervek, a határőrök, rendőrök és katonák ellen fegyvertelenül megszervezett garázdaságról. Milyen érdekes, ugyanakkor ellentmondásos az, hogy míg egyes migránscsoportok elég bátrak ahhoz, hogy nekirontsanak a rend őreinek, addig hazájukban féltek megvédeni saját házaikat – legalábbis mindig az utóbbira hivatkozva érkeznek! No meg az emberi jogokra. Holott a migráció most tapasztalható formája nem alapvető szabadságjog. Nagy Ervin: A természetes közösségek válsága a liberális demokráciákban
A liberális demokráciában, mint történelmi végtermékben a természetes közösségek válságos létállapotba kerültek; működnek, működtetjük, de a társadalmi rendszer logikája – bármit is teszünk – lassan elaprózza, atomizálja azokat. Feleslegessé válik a klasszikus család intézménye, gyengül a nemzeti összetartozás szövete, a hitbéli közösségek pedig vagy végleg felszívódnak, vagy szűkkörű klubokká változnak; és ha egyelőre még az utódnemzés nem is, de az egyén biztonságérzete bizonyosan és végérvényesen veszélybe kerül. Megjelenik a hatványozott elidegenedés. Az ember már elidegenedett Istentől, majd a természetes közösségek szétesésének köszönhetően a másik embertől, legvégül – és ez a mai kor diagnózisa – önmagunktól idegenedünk el. Magányos, szorongó, önmagát definiálni képtelen, identitászavarban szenvedő generáció születik. A liberális demokrácia nem „szent tehén”, lehet róla kritikusan írni, beszélni; sőt: lehet a politikában helyette valamilyen más demokráciát keresni, építeni. Fikakultúra és kirekesztés, libsi módra
Borzasztó látni, bántó hallani, hogy a magyar, s úgy általában véve az európai közélet milyen kulturálatlanná vált. Mert ami a politikusok szájából néhanap „kiömlik”; ahogy egyik-másik viselkedik; amiképp a közösség színe előtt megjelenik – mindennek nevezhető, csak éppen az egymást tisztelő, az emberi méltóságot szem előtt tartó, kulturált viselkedésnek nem. Amint a tömegtársadalom fogyasztói igényeit kielégítő médiumok kulturálatlansága, az agyonnézett kereskedelmi televíziók és gyűröttre hajtogatott pletykalapok igénytelen látnivalója, tartalmatlansága, úgy a politikai közbeszéd is szép lassan a „csúnya zöld, varangyos béka” feneke alá került. És ezzel párhuzamosan megjelent, majd egyfajta sznob divattá vált az úgynevezett fikakultúra, melynek lényege az, hogy minden – nem-liberális – létrehozott értéket ócskának, maradinak, nevetnivalónak kell tartanunk, ha kellően okosnak akarjuk magunkat mutatni. E szerint minden teremtő cselekvés gúnyos megvetéssel alázható; minden cél, ami nem illeszkedik a globális, uniformizálódásra törekvő egyenlőségbe vagy a végtelen, korlátok nélküli abszolút szabadságba (azaz nem a modern liberális toposz része), azt gőgösen szemlélve le kell szólni és ki kell rekeszteni a normalitás világából. 
