rendszerváltás
Miért nem a pesti srácok és mártírtársaik?
Ez a kérdés mostanában egyre inkább felvetődik a harminchárom évvel ezelőtti Nagy Imre és mártírtársai temetése kapcsán. Több újságíró, történész kollégám különféle megközelítésekkel írt 1989. június 16-ról, én megpróbálom másként megközelíteni ezt a korszakot. Így visszatekintve világossá válik, hogy az eresztékeiben rothadó Kádár-rendszer politikai és gazdasági elitje készült a kommunista diktatúrából való kiugrásra, de úgy, hogy igazából ne sérüljön sem politikailag, sem anyagilag, és ne veszítse el kulturális, oktatási, valamint a médiára gyakorolt befolyását, fölényét. Voltaképpen ez sikerült is nekik, mert a rendszerváltás után legalább húsz évig ezeket a stratégiai állásokat sikerült megtartania. Antikommunista művész, aki helyettünk is lázadt, helyettünk is üldözték – Tényleg nem járna neki a művészi járadék?
Molnár Tamás lázadó volt és maradt. A rendszerváltoztatás előtt az Inconnu Csoport művészeként harcolt és küzdött helyettünk, eltiltották, állása sem lehetett – most azt gondolta, talán neki is járna a művészi járadék. Mert szüksége lenne rá. Elutasították – talán még orvosolható. De mit kezdjünk halott barátjával, Borkos Péterrel, aki nyomorogva halt meg? Mit kezdjünk azzal az antikommunista újságíróval, aki leleplező cikkek sorát írta meg, szintén igazi rendszerváltoztató volt és ma már nem újságíróként dolgozik? Mit kezdjünk a nyolcvanas évek elfelejtett, nem támogatott, nem ünnepelt hőseivel?