székelyföld
„Együtt énekelni a Székely Himnuszt” – Sándor István a Sepsinél élte át a valódi, szívbe markoló futballcsodát
„Biztos voltam benne, hogy rendet fog tenni az Üllői úton. A szemlélete hasonló, mint amit Lobanovszkij játékosaként magába szívott, de a modern követelményekkel is tisztában van. Emellett – szintén a régi, szovjet iskola alapján – csapatra épít, és nem egy-két játékosra. Háta mögött tudva a vezetőség támogatását, Rebrov hozzá mert nyúlni olyan dolgokhoz, meg mert hozni olyan döntéseket, amelyeket egy magyar edző nem biztos, hogy meglépett volna” – mondta Sándor István a PS-nek Rebrovról, a Fradi edzőjéről. Sándornak hihetünk: a kárpátaljai szakember Lobanovszkij segítője volt, itthon a Stadlernél és a Nyíregyházánál érte el legnagyobb sikereit. Legcsodálatosabb élményének azt nevezte, hogy a székelyföldi Sepsinél dolgozhatott. Amúgy örül a magyar futball fejlődésének, de sokallja a légiósokat a kis vidéki városok elsőosztályú klubjaiban. Mit mondjunk, egyetértünk vele. Sándor István portréja, 2. rész. Hiába kecsegtették, nem hagyta elrománosítani magát, inkább Magyarországon emelte fel a jégkorongot – Kercsó Árpád regényes élettörténete
Kercsó Árpád a magyar jégkorongsport egyik legnagyobb alakja. Edzőként. A székely szakember előbb Romániában lett híres új edzésmódszereiről és sikereiről, de nagy szerencsénkre később átjött Magyarországra. Mindent megkapott volna Romániában, de ő nem akart cserébe belépni a pártba, nem beszélve az elrománosodásról. Állandó vendégszerzőnk, Kovács Attila elbeszélgetett vele a kezdetről, a folytatásról, az alkalmi jégpályákról és a híres edzéseiről. Kétrészes cikkünk első része következik. „A Maros árterében minden télen csináltunk és karban tartottunk egy jégpályát, ezen zajlottak a foglalkozások. Az időjárás ezt lehetővé tette, és mi éltünk is a lehetőséggel. Mit mondjak? Romantikus volt…” - mondja a kezdetekről. Ki sejtette akkor, hogy később oroszlánrésze lesz a magyar válogatott csodálatos történetében? Ma 80 éve tért haza Észak-Erdély
Ma nyolcvan éve, 1940. augusztus 30-án hozták meg Bécsben azt a döntést, amely visszajuttatta Csonka-Magyarországnak a húsz évvel korábban, Trianonban Romániának ítélt partiumi és erdélyi országrészeink jelentős részét. A határozat meghozatalában a nagyhatalmi machinációk egész sora és a szerencse is közrejátszott, ugyanis ha a Szovjetunió ugyanekkor nem lép fel területi követelésekkel Romániával szemben, aligha hihető, hogy Németország és Olaszország hagyta volna érvényesíteni az egyébként velük szövetséges románokkal szemben a magyar érdekeket. A magyar diplomácia azonban – akkoriban nem túl gyakori módon – ezúttal észnél volt és tökéletesen helyezkedett, és elérte azt, amire a magyar társadalom a leginkább vágyott: az igazságtételt. Visszakerült szinte a teljes Székelyföld, bár csalódásra adhatott okot, hogy a Mezőségben meglehetősen kurtán-furcsán húzták meg a határokat a román fennhatóság alatt maradó földgáz-lelőhelyek miatt, és az a szokatlan történelmi helyzet is előállt, hogy Kolozsvár határváros lett, pedig korábban soha nem volt az. A második bécsi döntés okozta össznépi eufóriát mindenesetre semmi sem érzékelteti jobban, mint az ekkor már súlyos beteg Babits Mihály utolsó verseinek egyike, amellyel erről a jelentős és örömteli évfordulóról most mi is megemlékezünk.