Lassan mondják, hogy mindenki megértse: az öntözés nem oldja meg az aszályproblémát

Még nem tudjuk, milyen időt tartogat nekünk az idei nyár, de máris aszályos a hangulat, és a belügyminiszter kihirdette a tartósan vízhiányos időszakot az egész országra. A két évvel ezelőtti, rendszerszintű problémákra rávilágító csapásból nem vontak le rendszerszintű következtetéseket, és főleg nem intéztek rendszerszintű változtatásokat az illetékesek. Valami azonban lassacskán azért megmozdult. Az öntözés majd megoldja az aszályproblémát – kommentelték sokan még olyan cikkek alá is, amelyek arról szóltak, hogy az öntözés miért nem oldja meg az aszályproblémát. Ezzel párhuzamosan a szakmai megszólalások is rendre csodafegyverként tüntették fel az öntözésfejlesztést. Ez az indokolatlan és tarthatatlan hurráoptimizmus oszladozni látszik, de egyelőre nem nagyon teszik a helyébe a fontos emberek azt a megoldást, amely valóban megoldás lenne.

Az Agrárszektor oldalon jelent meg egy tudósítás egy hete a Portfolio AgroFuture 2024 Konferencia öntözésről szóló kerekasztal-beszélgetéséről, amelyen biztató és kevésbé biztató dolgok is elhangzottak. Már a cikk címe is paradigmaváltó a korábbiakhoz képest, hiszen kerek perec közli az öntözésről, hogy nem úgy van, ahogy sokan hiszik. Vagyis nem mindent megoldó csoda, ám ennek kifejtése még mindig nem mentes az információhiánytól.

Kovács Norbert, a Nemzeti Ménesbirtok és Tangazdaság vezérigazgatója az öntözés nélkülözhetetlenségéről beszélve jelezte, hogy „akinek elérhető közelségben van a víz, az egy jó irány”. Kézenfekvő felismerés, csakhogy a fenntartható tájgazdálkodást sürgető gazdák, szakemberek és gazdálkodó szakemberek évek, sőt évtizedek óta emlegetik ezt. Ők a tájba visszaengedett vízről beszélnek, amiről könnyű belátni:

ha visszaengedik a vizet a tájba, akkor elérhető közelségbe kerül a tájban gazdálkodó gazda számára, és csodák csodájára akár öntözhet is vele. Egészen váratlan összefüggés lehet ez azok számára, akik az életet adó vizet kizárólag betonteknőben tárolt fizikai anyagként hajlandók értelmezni.

Szembenézés a valósággal

Szerencsére azonban nem rekedt meg itt a beszélgetés, tehát valóban repedezik az uralkodó, ipari szemléletű paradigma. Bozán Csaba, a Magyar Agrártudományi Egyetem Környezettudományi Intézete Öntözési és Vízgazdálkodási Kutatóközpontjának vezetője azt mondta, hogy talajaink a legnagyobb víztározók, akárhogy is vizsgáljuk. Hibátlan megállapítás, és örömteli, hogy egy ezért a területért felelős szakember szájából hangzott el.

A máig uralkodó ipari szemléletmód miatt mégis fontos tisztázni, hogy a talaj nem mint mechanikus víztározó értendő, mint valami föld alatti, kicsit más betonteknő, hanem a talajban lévő növényi és állati élet hordoz magában, működtet, forgat, mozgat és ezáltal „tároz” rengeteg vizet. Ez nemcsak víztározás a szó technokrata értelmében, hanem az életfolyamatok működtetése is, ahol a víz nem csak úgy ott van, hanem el is látja a feladatát.

„A Vidékfejlesztési Program olyan irányt vesz, hogy a mély fekvésű területeken hogyan lehetne megfogni a vizet. Ezeken érdemes lenne elgondolkodni”

– közölte Bozán, és akik harminc éve ugyanezt kérik, bizonyára örömmel nyugtázzák, hogy a döntéshozók kezdik meghallani. Kérdés azonban, hogy a teljes, szervesen összefüggő elemekből álló programnak miért csak egyes részei érik el a döntéshozók ingerküszöbét.

Abban, hogy az öntözés nem hárítja el az aszályt, és hogy a talaj a legnagyobb víztározó tényező, még mindig nincs benne a mezőgazdasági, környezetvédelmi, szociális és demográfiai szempontokat egyszerre érvényesítő vidékstratégia.

Két év alatt elhalványult az aszály emléke, de az idei év csapadékmennyisége elmarad a rendestől. (fotó: MTVA/Bizományosi: Oláh Tibor)

A közelmúltig megváltóként emlegetett öntözésfejlesztési ambícióknak nem volt könnyű napjuk. Szendi Jenő, a mezőgazdasági eszközöket és szolgáltatásokat forgalmazó KITE Zrt. öntözési üzletág-igazgatója egyenesen úgy fogalmazott:

„A klímaváltozást Magyarországon nem fogja megoldani az öntözés. Illúzió azt gondolni, hogy igen, ezt el kell felejteni.”

Ez már mentes minden kerteléstől, ráadásul nemcsak a környezeti tényezők miatt van így, hanem kifejtette, hogy az öntözésfejlesztés pénzügyi megtérülése is hosszú távú történet. Kovács Norbert is elismerte:

„A magyar földek mindössze 2%-án folyik öntözés, és bizony ezeket a területeket is érinti az aszály. Nem lehet hátra dőlni akkor, ha öntözünk, hiszen nem tudunk megoldani minden problémát vele.”

Mire elég a különösen sikeres öntözés?

Ez így már tényleg magyarázatra szorulhat azon olvasók számára, akik évek óta azt olvashatják szerte a sajtóban, hogy az öntözéssel majd az aszály fölé kerekedünk, nem lesz baj, a technikával áthidaljuk ezt a problémát is. Hiába hangoztatták a nem döntéshozó érintettek a tényeket, nem hatott.

Ha sikerül elérni a szinte lehetetlenül becsvágyó állami célt, és 2030-ra 350 ezer hektárt vonnak öntözés alá (ez a mostani kapacitás több, mint kétszerese lenne), még az is csak az összes termőföld 7 (hét!) százalékát jelentené.

Tehát a legoptimistább tervezés szerint a magyar termőföldek 93 (kilencvenhárom!) százaléka marad továbbra is teljesen kitett a csapadéknak, aszálynak. Ezek elég világos, érthető számok, mégis tartózkodott a szakértői közvélemény a tudomásul vételüktől. Megpróbálkozhatnánk esetleg olyasmivel, hogy a (folyamatosan rossz felé forduló) agráripari döntéshozók fizetésének 7 százalékát meghagyjuk, és megünnepeljük, hogy megvan a megoldás. Így bizonyára sokkal tisztábban csapódna le mindenki tudatában, hogy mekkora megoldást jelent valaminek a 7 százaléka.

Öntözött és nem öntözött termőföldek aránya a jövőben, ha nagyon jól sikerül az öntözésfejlesztés (PS diagram)

Szigeti Szabolcs, a Nemzeti Földügyi Központ elnökhelyettese ugyanakkor ragaszkodott az öntözéshez:

„Az öntözött területek termésbiztonságot, ezáltal jövedelmezőséget adhatnak a gazdáknak.”

Ez így önmagában kétségtelenül igaz állítás, ahogy például az is igaz önmagában, hogy a Trabant meglehetősen gyors és megbízható haladásra képes. Csak hát mihez képest, ugye?

Ha odatesszük az öntözésfétis mellé a táji víztározásban, a víz természetes körforgásában, életközpontúságban, fenntarthatóságban gondolkodó szemléletet, akkor egyből elhalványul az öntözés biztonsága és jövedelmezősége az utóbbi által kínált biztonság és jövedelmezőség mellett…

„Én öntözök, ti fizetitek”

Kovács Norbert felhívta a figyelmet, hogy 2022-ben és 2023-ban is sokan méregdrága árammal öntöztek (ráadásul feketén), miközben sütött a nap. Szerinte napelemparkokkal jelentősen csökkenteni lehetne a kiadást, és azt is szigorúan rangsorolni kéne, hogy ki öntözhet. Ebben a véleményben sok minden benne van. Rögtön tükrözi a szemléletet, amely nem abban lát kivetnivalót, hogy rengeteg áramot pocsékolnak el az öntözésre, hanem abban, hogy ez az áram túl drága. Fel sem merül, hogy a vizet olyan közel lehetne kormányozni a termőföldhöz, hogy akár benzines, akár napelemes áramból jóval kevesebb kellene az öntözéshez. Hogy az árasztásos fokgazdálkodásról meg arról az ezeréves technikáról már ne is beszéljünk, amellyel ez áram nélkül is megvalósítható.

A vízellátás nem attól fenntartható, hogy napelemmel biztosítjuk az energiát a nem fenntartható módszerekbe és infrastruktúrába. A vízellátás attól fenntartható, ha a természet módszereit és infrastruktúráját használjuk és segítjük a vízellátáshoz.

Ez pedig a többletvizek táji tározása, a kisvízkörforgások felélesztése az ezt szolgáló tájhasználat által. Ez a mezőgazdasági művelési ágak és módok, valamint a vízgazdálkodási üzem ehhez igazítását jelenti. Nem művelésből kivonást jelent, hanem a tájhoz igazított (és az erőltetett gabonatermesztésnél adott esetben nagyságrendekkel jövedelmezőbb) művelési ágat, az ártéries területek ártéries használatát, a mély fekvésű szántóterületek fás legelővé, vizes élőhellyé átengedését, ahogy a Vízválasztók mozgalom hirdeti.

Az aszalódó gabonatáblák öntözése szép gondolat, de olcsó tömegterméknél még nehezebb kigazdálkodni az öntözés költségét, mint a prémium élelmiszernél. (fotó: MTI/Czeglédi Zsolt)

A gazdák öntözési rangsorolásában szintén visszaköszön egy nem túl rokonszenves gondolat. A vízért mint szűkös erőforrásért zajló küzdelem, – az ismert mondást idézve – az erősebb gazda öntöz. A magyar nagyüzemi monokultúrás gabonabányászat alapból sem versenyképes, hiszen tömegtermelésben, azaz hazai pályáján versenyez a munkaerő, gépek, üzemanyag és vegyszerek terén jóval olcsóbban előállított orosz, ukrán gabonával. Az öntözés további költségtételt rak a magyar gabonára, tehát drágul, hacsak nem…

Az öntözési alapinfrastruktúra kiépítése az állami költségvetést terheli, Magyarország adózó lakossága adja össze rá a pénzt. A költség mindenkié, a haszon viszont azon keveseké, akik öntözhetnek. Mégcsak nem is a 4 százaléknyi mezőgazdasági dolgozóé, hanem befolyásos nagygazdáké, akiket előre hoznak a szigorú öntözési rangsorban.

Pedig ha a táj működtetésében gondolkodnának a táj gépi felülbírálása helyett, akkor sokkal többeknek jutna éltető víz, nem kéne egymás torkát szorongatni a gazdáknak az egyre kevesebb fölött. Közben pedig az idei tél sok csapadéka is kifolyt az országból ahelyett, hogy visszatartottuk volna a tájban, és nyáron elöntöznénk, miközben párologva a levegőt is hűtené a kánikulában.