Nagy Imre újratemetése: ünneplők és kommunista túlélők napja
A Kádár János vezette kommunista politikai elit mindig is félelemmel vegyes gyűlölettel gondolt az 1956-os forradalomra, a pesti srácokra, Nagy Imrére és társaira. Egész idő alatt rettegtek attól, hogy eljön az idő, amikor az utcákon, tereken zászlókat lengetve fogják ezrek és ezrek hirdetni, hogy forradalom volt és nem ellenforradalom, és hogy ők, a gulyáskommunizmus békéjében megőszült, „derék” apparátcsikok gyilkosok és árulók. ’56-ot és a forradalmárokat gyűlölték, mert ez az esemény visszavonhatatlanul leleplezte világmegváltónak hitt eszméjük hamis voltát. Érezték a zsigereikben, hogy a hazugságra és tagadásra épített hatalmuk a forradalom miatt soha nem lehet már érvényes, legitim. Erre azért fontos emlékeztetni, mert 30 évvel ezelőtt az állampárt képviselői a nemzeti megbékélést hirdetve járultak a Hősök terére Nagy Imre és társai koporsói elé, de valójában legbelül sosem békéltek meg: főnökük, Kádár elvtárs épp ebbe halt bele, nem sokkal az újratemetés után.
Most pedig nézzük, hogyan is viszonyultak ők, a nagy megbékélést hirdetők ’56-hoz, az áldozataikhoz, és milyen lehetőséget láttak az újratemetésben!
Ha ötszáz összejön, és elkezdi a rendszert szidni, akkor parancsot kell adni.
Nagy Imrét és társait a budapesti Kozma utcai gyűjtőfogház udvarán 1958. június 16-án végezték ki, a halottakat a börtön sétálóudvarán elásták. A holttesteket 1961. február 24-én átszállították a rabtemetőbe, az Új köztemető 301-es parcellájába, és arccal a föld felé, jeltelen sírokba ásták el. A hozzátartozók hiába kérték, hogy a halottaikat tisztességesen eltemethessék, a hatóságok elzárkóztak, sőt, még eltemetésük pontos helyének megjelölését is megtagadták. Jól jelzi a rendszer tántoríthatatlanságát és cinizmusát, hogy milyen választ adtak a hatóságok a Nagy Imre-perben halálra ítélt Szilágyi József özvegyének, aki szerette volna 1983-ban férje földi maradványait kikérni és tisztességgel eltemetni:
Kérése nem érthető számunkra. <…>
- jött a válasz.
Majd a kérés megismétlése után két hónap múlva közölték:
Sajnálattal értesítem, hogy férje dr. Szilágyi József hamvainak kiadása iránti kérelmüket nem áll módunkban teljesíteni. A büntetésvégrehajtásnak nincs tudomása arról, hogy az 1958. április 24-én kivégzett férje holtestét hol temették el. <…> Kérem, hogy a fenti körülményeket szíveskedjenek tudomásul venni.
Érdekes megfigyelni, hogy még egy évvel az újratemetés előtt is milyen hozzáállást tanúsít a hatalom. Amikor a forradalom hősei itthon még jeltelen tömegsírokban arccal lefelé fordítva fekszenek, egyes ellenzéki csoportoknak sikerült elérniük, hogy Párizs legismertebb temetőjében, a Père-Lachaise-ben jelképesen örök nyugalomra helyezzék Nagy Imrét. Az eseményről Fejti György, az MSZMP KB titkára lihegő nyelvvel jelentett főnökének, Grósz Károlynak:
Ismert előttünk, hogy mind külföldön, mind itthon <…> készülnek az évfordulóra. Ennek egyik exponált helye Párizs lesz, ahol <…> emlékhely felállítására is sor kerül. Ezeket a külföldi törekvéseket diplomáciai úton próbáltuk befolyásolni. Ennek ellenére ezekre sor kerül. No most <…> itthon is megemlékezés készül.
A hatalom készült rá, hogy többek között az ellenzéki művészcsoport, az Inconnu a gazzal benőtt 301-es parcellában akar megemlékezést tartani. A párt előkészületeiről és a helyzethez igazított taktikájáról szemléletes képet ad a Politikai Bizottság 1988. június 14-i ülésének jegyzőkönyve. Az egy évvel később már az ÁVH-sok utódai és a kivégzett forradalmárok rokonai közötti megbékélést hirdető Grósz elvtárs ekkor még így rendelkezett:
A szervezőknek világosan tudtára kell adni, hogy ha rendszerellenes politikai tüntetéssé válik, akkor erőszakot alkalmazunk. Az erőszak itt persze nem az, hogy lövöldözni fogunk, hanem hogy feloszlatjuk a tömeget. No most házi használatra – mert a rendőrségnek ezt tudni kell –, a temetőben sehogy nem lehet beavatkozni, még ha a rendszert szidják, akkor se. Ott mi nem nyerhetünk, csak veszíthetünk.
A dörzsölt pártfőtitkár végül a következő eligazítást adta:
No most, azért ez eddig elv, amit itt meg lehet fogalmazni, de ezt megcsinálni nem olyan egyszerű. Felszólítanak, oszlatnak és így tovább. A következő kérdés akkor kezdődik, amikor nem oszlanak. Itt kezdődik a probléma. Olyan parancsnok kell oda, akinek van politikai értékítélete, mert ha harminc ember fog ott Himnuszt énekelni, akkor elő ne vegyék a gumibotot. Ha ötszáz összejön, és elkezdi a rendszert szidni, akkor parancsot kell adni. Nincs pardon.
És valóban nem volt pardon. Amikor 1988. június 16-án, késő délután a Batthyány-örökmécsesnél emlékezők száma már megközelítette a 800 főt, a rettegő hatalom nem bírta tovább cérnával: gumibotokkal és könnygáz-sprayvel oszlatni kezdtek. A térről kiszorított emberek a Himnuszt énekelve, Nagy Imrét éltetve vonultak a tv-székház elé; őket végül a rendőrezred motoros alakulata oszlatta föl. Grósz elvtárs a brutális rendőri fellépést ugyanazzal indokolta, mint amivel Kádár János 1957-ben a forradalom vérbefojtását:
A június 16-i tüntetés fasiszta propagandára, sovinizmusra uszított.
Moszkvából üzenték...
De vajon ilyen előzmények után hogyan jutunk el odáig, hogy egy évvel később, 1989. június 16-án a hatalom a „szeressük egymást gyerekek, fátylat a múltra, mossuk ki egymás sebeit” jellegű üzenetek jegyében készül az újratemetésre? Vajon Grósz Károly, Fejti György vagy például Horn Gyula mélységesen megbánták a múlt bűneit és kanosszajárásra készültek? Ugyan! Annyi történt, hogy közben tartottak nekik egy kis fejtágítót a moszkvai elvtársak.
1989 januárjában, még Pozsgay Imre híres bejelentése előtt, miszerint 1956-ban népfelkelés zajlott és nem ellenforradalom, a Szovjet Kommunista Párt Nemzetközi Kapcsolatok Osztálya egy, a baráti szocialista országok vezetése számára kötelező érvénnyel bíró jelentést tett közzé. A dokumentumot Mihail Gorbacsov tanácsadója, Alekszandr Jakovlev jegyzi. A Jakovlev-jelentés lényegében arra szólítja fel a kommunista pártokat, hogy álljanak a demokratikus változások élére és kezdjék meg a hatalom átmentését:
Amennyiben a demokratikus változásokat az uralkodó párt kezdeményezi, igen komoly az esélye, hogy a belső stabilitás megmarad, illetve, hogy a szövetségesek a Szovjetunió irányába meglevő kötelezettségeiknek továbbra is eleget tesznek.
A Kreml urai azt is tudtukra adták a szövetségeseiknek, hogy a továbbiakban semmilyen katonai segítségre ne számítsanak, mert az ilyen jellegű beavatkozások fölött már eljárt az idő, hanem inkább legyenek kreatívak a jövőt illetően:
Abból a tényből kell kiindulni, hogy a szocialista országokkal fenntartott kapcsolatainkban az erőszakos módszerek, különösen a katonai erők alkalmazása teljesen kizárt, még a legszélsőségesebb esetekben is.
Majd így folytatja:
...kizárólag politikai szövetségek keretei között őrizhetik meg pozíciójukat.
Kérdőjelek a Pozsgay-bejelentés körül
A hatalom átmentésének szovjet forgatókönyve némiképp új megvilágításba helyezi a Magyarországon politikai földindulást okozó, 1989. január 28-i Pozsgay-bejelentést. Felvetődik néhány kérdés a történelmi jelentőségű interjút illetően. Először is a történelemkönyvekben úgy szerepel, hogy Pozsgay Imre a párt tudta és beleegyezése nélkül verte bele az utolsó koporsószegek egyikét a rendszerbe azzal, hogy népfelkelésként értékelte ’56-ot. Vagyis magánakció történt, amelyet megtudva az épp a svájci Davosban tartózkodó Grósz Károly főtitkár őrjöngött. A hivatalos verzió szerint Pozsgay a pártközpontban egy sajtótájékoztató után csak úgy spontán félrehívott egy szobába néhány vállalkozó szellemű riportert, hogy elmondja nekik az igazságot ’56-ról, majd megeskette őket, hogy a másnap reggeli közlésig titokban tartják az interjú tartalmát, mert addigra Grósz Károly már nem lesz Magyarországon és nem tudja megakadályozni az adásba kerülést. A témával foglalkozó fiatal történésznemzedék egyik jeles képviselője, Szekér Nóra szerint erős a gyanú, hogy Pozsgay Imre és Grósz Károly összejátszottak, hogy úgy tűnjön, a bejelentés Pozsgay magánakciója volt, de valójában előre eltervezett stratégia mentén történhetett minden. A történész úgy véli, ez utóbbi verziót erősítik a következő körülmények:
Az a Pozsgay Imre, aki pontosan tudta, hogy az állambiztonság hálózata milyen sűrűn szövi át a magyar közéletet, teljesen biztos volt abban, hogy a rendszert megbuktató bejelentéséről nem fog mégis értesülni a pártvezetés még az adásba kerülés előtt? Ennyire megbízott a riporterekben? Amikor 1989. január 28-án hajnalban lement az interjú a Magyar Rádió 168 Óra című műsorában, Grósz Károly valójában még Magyarországon tartózkodott. El lehet azt képzelni, hogy a XX. század technikai lehetőségei közepette nem jutott el hozzá az információ, vagy hogy nem szólt neki senki? El lehet azt képzelni, hogy már Davosban nem szóltak neki azonnal a svájci külképviselet emberei, hanem csak három nappal később, a repülőn hazafelé értesült a párt és saját személyes pályafutását befolyásoló bejelentésről?
Grósz ugyanis ezt állítja:
Én a repülőgépen értesültem arról, hogy elhangzott egy interjú, olvasni itt, a repülőgépen olvastam az újságban.
További érdekesség, hogy az MSZMP hivatalosan soha nem fogadta el Pozsgay Imre egyszavas értékelését, miszerint 1956-ban népfelkelés tört ki. Ez csak a sajtón keresztül épült be a közvélemény tudatába. A pártdokumentumokban viszont az a verzió maradt meg, amelyben továbbra is benne van az ellenforradalmi kitétel, eképpen:
1956-ban valóságos felkelés, népfelkelés tört ki, amelyben szerepet játszottak a demokratikus szocializmus erői, de kezdetektől fogva jelen voltak a restaurációra törekvő erők, a deklasszálódott és lumpen elemek, és október végétől felerősödtek az ellenforradalmi cselekmények
- állt a Központi Bizottságának 1989. február 10-11-i ülésének jegyzőkönyvéből.
Tehát a Nagy Imre-újratemetésre úgy készült fel a kommunista nómenklatúra, hogy volt egy, a hatalom átmentését lehetővé tevő verzió, vagyis hogy ’56 népfelkelés volt, azonban ez csak kifelé, a közvéleménynek szólt. Ugyanakkor volt egy, a munkásőröknek, a párt keményvonalas kommunistáinak szóló változat, amely továbbra is fenntartotta azt a nézetet, hogy a hatalom jogos bosszút állt ’56-ért. Erre azért volt szükség, hogy ne következzen be pártszakadás, hanem mindenki megnyugodjon: a reformkommunisták, az egykori pufajkások és a volt ÁVH-sok is. Így a párt minden rétege el tudta fogadni azt a legfelső pártvezetés által kitalált szlogent, hogy 1989. június 16-a a nemzeti megbékélésről szól. Persze a megbékélés szó alatt mindenki mást értett.
A korábban az Andrássy út 60-ban körmöket letépdeső egykori verőlegény megbékélt azzal, hogy bár az emberek az utcán, a sajtóban már népfelkelést emlegetnek, ami mélységesen felháborította lelkét, viszont az övéi, a főnökei bevédték, kiállnak mellette, kaphatja majd a kiemelt nyugdíjat. A reformkommunisták megbékéltek azzal, hogy bár a jelenlegi politikai keretek között tovább nem folytathatják az életet, a Pozsgay-bejelentés lehetővé teszi számukra, hogy számonkérés és különösebb atrocitás nélkül túléljék 1989. június 16-át.
Beszédes erre vonatkozóan Horváth István belügyminiszter értékelése a Nagy Imre-újratemetésről, ami egy önbeismerésnek is beillik:
Ha bárki bizonyos lett volna abban, hogy ezen a június 16-án így túlleszünk, mint ahogy ez bekövetkezett, ha ezt előre mindenki így bizonyosra beígérte volna, mint ahogy ezt utólag látjuk, akkor azt hiszem, hogy elfogadtuk volna. <…> Azt gondolom, nekünk nagyon rontotta <…> az esélyünket és a hitelünket az a körülmény, <…> hogy bizony folt van a múltunkon.
A közvélemény, a Hősök terén ünneplő 100 ezres tömeg olyan felemelő történelmi pillanat részese volt 30 évvel ezelőtt, hogy nem gondolt és nem is gondolhatott arra, hogy az MSZMP dörzsölt korifeusai valójában több lépéssel a társadalom előtt járnak. Az ünneplő tömegnek és szerte az országban az embereknek ez az esemény azt jelentette, hogy egyrészt végre szabadon meggyászolhatja az ’56-os forradalmat és eltemetheti halottait. Másrészt mindenkit eufóriával és izgalommal töltött el, hogy talán mégis bekövetkezhet a változás, ami egy évvel azelőtt még oly távolinak tűnt. Lényeges azonban, hogy sajnos a párt és az elit túlélte 1956 újraértékelését, így 1989. június 16-a, majd a rendszerváltás nem zárta le a magyar kommunista párt előtt a jövő útjait.
