Borvendég Zsuzsa sorozata: A prágai tavasz
1968-ról legtöbbünknek a prágai bevonulás jut először eszébe. Kádár kérdés és kétség nélkül teljesítette a szovjet parancsot és irányította a magyar katonákat a szomszédaink ellen, miközben a magyarok többsége összeszorult gyomorral figyelte a híreket, hiszen nem sokkal korábban mi is átéltük, ahogy szabadságunkat sárba tiporták a kíméletlen lánctalpak. Arról azonban kevesen tudnak, hogy Magyarország nem pusztán katonai segítséget nyújtott ekkor a megszállóknak, hanem politikai háttérmunkában is sokat tett azért, hogy a szovjet típusú rendszer szilárd maradjon Csehszlovákiában.
Hetek óta Siklósi Norbert sajtóbirodalmának sötét ügyeiről, a kommunista titkosszolgálat és a média összefonódásának izgalmas történeteiről olvashattak ebben a sorozatban, de mielőtt más vizekre eveznék, még egyszer visszatérek a médiacár tevékenységéhez. Siklósi szürke eminenciásként irányította a hazai újságírást, sorsok és egzisztenciák felett döntött. Irgalmat nem ismerő „rendteremtőből” vált a kegyet gyakorló és nagyvonalú hatalmassággá, aki a konszolidáció megteremtése után megélhetést biztosított és ezáltal lekötelezte azokat az újságírókat, akiket korábban a partvonalra szorított. Kitapasztalta, hogyan kell bánni a „rendbontókkal”, miképpen lehet visszaszorítani a kritikai megnyilvánulásokat az írástudóknál, és tudását nem pusztán hazánkban kamatoztatta.
Húzd meg – ereszd meg
Korábban már olvashattak arról, hogy a MÚOSZ főtitkáraként Siklósi szoros együttműködésben tevékenykedett a KGB egyik fedőintézményével, a Nemzetközi Újságíró Szervezettel (NÚSZ), annak kincstárnoka is volt 1966-tól. A NÚSZ központja Prágában működött, így Siklósinak hivatalból kellett napi kapcsolatban állnia a csehszlovák újságírókkal. A sajtóirányítás terén komoly tapasztalatokkal rendelkező Siklósitól tanácsokat vártak a jelentős liberalizációt meghirdető cseh politikusok, úgy gondolták, példával szolgálhat a kádári konszolidáció viszonylagos szabadsága számukra is. Csak egyet felejtettek el: Magyarországon az enyhülést egy kegyetlen represszió előzte meg, vagyis volt miből visszavenni, volt honnan engedni.
1968 márciusában Siklósi a csehszlovák Kulturális és Tájékoztatási Minisztérium Tájékoztatási Főosztályának vezetőjével tárgyalt Prágában, aki a magyarországi sajtóirányítást tekintette mérvadónak. Beszélgetésük során jelezte, hogy érdekelné őket a kádári kultúrpolitika gyakorlati oldala, meg szeretnék ismerni közelebbről, hogyan működik a főszerkesztői eligazításokon alapuló öncenzúra hazánkban. Az augusztusi katonai beavatkozás azonban kerékbe törte a prágai reformokat, a Varsói Szerződés tagállamainak agressziója egyértelmű üzenet volt Moszkvából a cseh sajtó számára is: a beavatkozást megelőző fél évben a csehszlovák újságok viszonylagos szabadsága, a rendszer kritikájának óvatos, ámde egyértelmű megfogalmazása elfogadhatatlan a szovjet vezetés számára. Siklósi is ezt az üzenetet erősítette meg, amikor a magyar sajtóirányítás képviselői közül elsőként utazott Prágába a megszállás után.
A sajtószabadság felkent védői
Siklósi 1956 után már levezényelt egy tagrevíziót a MÚOSZ soraiban, félreállított mindenkit, akinek évekre visszamenően egyetlen gyanús mondata is megjelent valahol nyomtatásban. Majd a megfegyelmezett zsurnaliszták közül azokat, akik hajlandók voltak beállni a sorba, lassan-lassan visszaengedte a szerkesztőségekbe. Határozottan kijelölte a mozgásteret, mindenki tudta, hol vannak a határok és azt is megtapasztalhatták, mi történik, ha esetleg átlépik azokat. Ilyen előzmények után lehetett csak megvalósítani a sajtócenzúra sajátos légkörét, „az agyamban kopasz cenzor ül” irracionális valóságát.
A prágai kollégák még a katonai beavatkozás után is a magyar rendszert tekintették példának, de Siklósi türelemre intette őket: felhívta a figyelmet arra, hogy nekik nem az 1968-as magyar viszonyok az irányadók, hanem az 1957-esek. Ha már sikerült az ellenzéki hangokat elhallgattatniuk, a csehszlovák újságíró-társadalmat „megtisztítaniuk”, vagy legalább megfélemlíteniük annyira, hogy a rendszer feltétlen kiszolgálói legyenek, majd akkor tekinthetik példának a jelenlegi magyar helyzetet.
Néhány évtizeddel később, a bársonyos forradalom időszakában és azt követően a NÚSZ-t komoly támadás érte, amiért nem állt ki a csehszlovák újságírók mellett a megszállást követően. Láthatjuk, hogy nem pusztán hallgatott a szervezet, hanem éppen az ellenkezőjét tette annak, amit egy szólásszabadság mellett elkötelezett érdekvédelmi szervnek tennie kellett volna.
1969 májusában, éppen abban az időben, amikor megkezdődtek Csehszlovákiában az újságírók elleni retorziók, a NÚSZ Végrehajtó Bizottsága Balatonszéplakon tartotta rendes ülésszakát. Egy ügynökjelentésből tudhatjuk, hogy az ülésszak az előre megírt beszédek felolvasásából állt; kényesen ügyeltek arra a szervezők, hogy véletlenül se kerüljön sor vitára a megjelentek között. Az Ausztriából érkezett újságírók tiltakoztak az ellen az állambiztonsági jelentés szerint, hogy Siklósi „tűzzel-vassal kikényszerítette”, hogy felszólalásukban ne érintsék a csehszlovák helyzetet. Maga az ülésszak érdemi munkát keveset hozott, viszont annál több mulatozást, balatoni fürdőzést és reprezentatív fényűzést, amely a résztvevők számára is visszatetszést keltett.
Hírszerzők Prágában
A prágai bevonulással kapcsolatban még egy fontos epizódot meg kell említeni, amelynek hátterében szintén a NÚSZ-t kell keresni. 1968 augusztusában a magyar hírszerzés ügynököket telepített Prágába, hogy segítsék az ottani magyar külképviseletet az információszerzésben. Önmagában ez a tény kevésbé figyelemfelkeltő, hiszen az adott – kritikusnak mondható – politikai helyzetben érthető, hogy a szomszédos ország kormányzatának első kézből van szüksége az információkra. Meglepőbb viszont – legalábbis első olvasatra –, hogy a hírszerzés sajtófelügyelettel foglalkozó rezidentúrájának tisztjére, Szolnok Péterre esett a választás.
Szolnok Péter nem kispályás játékos volt. 1947-ben lépett be az ÁVO állományába, először a levélellenőrzésen, majd a Központi Elhárító Osztályon dolgozott. 1950-ben az amerikai elhárító alosztály vezetését bízták rá. 1953-ban egy évre a Szovjetunióba került tanulni, képzése után több külföldi állomáshelyre is kihelyezték. 1955-ben a londoni rezidentúra vezetésével bízták meg, ahol 1960-ig teljesített szolgálatot. 1964-ben kapott megbízást arra, hogy szervezze meg Rio de Janeiróban a hírszerző rezidentúrát, ahonnan 1966-ban érkezett vissza. Ezután került a MÚOSZ-ba szigorúan titkos állományba. 1967-től tehát SZT-tiszt volt a MÚOSZ berkein belül, majd a Press Rezidentúra megszervezése után ő lett az első vezetője a titkosszolgálati sajtófelügyeletnek. Önéletrajzából kiderül, hogy miért őt küldte a hírszerzés elsőként Prágába a beavatkozás után szinte azonnal: mert „kb. két éve intenzív munkakapcsolatban álltam a Prágában székelő Nemzetközi Újságíró Szervezettel, annak minden funkcionáriusát személyesen ismertem”.
Tudjuk, hogy a szovjet blokk országainak hírszerzése munkamegosztásban dolgozott, így sokat sejtető lehet az a tény, hogy a prágai tavasz eltiprása után éppen a média területén szolgálatot teljesítő tisztet küldtek hazánkból Prágába. A Nemzetközi Újságíró Szervezetben, mint a szovjet titkosszolgálat egyik frontszervezetében a magyar tagszervezet volt az egyik legaktívabb, feltehetően a munkamegosztásban ránk részben a sajtóbefolyásolás és a propaganda feladatok ellátása jutott. Így válik érthetővé és kap jelentőséget az a tény, hogy Siklósi és Szolnok szinte azonnal a bevonulás után a cseh fővárosba utazott. Szolnok kijelentése – miszerint
Mi voltunk az első civilek a bevonulás után
– és a tény, hogy hamarosan Siklósi is Prágába érkezett, azt támasztja alá, hogy a NÚSZ – áttételesen a szovjet titkosszolgálat – utasításait teljesítették a megszállt ország fővárosában. Így érthetővé válik Szolnok diplomáciai botrányt okozó tevékenysége is, ugyanis magyarországi felettese utasítása és engedélye nélkül próbálta meg beszervezni a magyar követségre menekült Oldřich Švestka főszerkesztőt és Rudolf Barákot, Csehszlovákia korábbi belügyminiszterét. A botrányba fulladt „egyéni” akció után Szolnokot figyelmeztetésben részesítették, de 1971 szeptemberéig mégis ő látta el a Press Rezidentúra vezetését.
Szolnok egyébként később is Siklósi hálózatszerűen felépülő kapcsolatrendszerének tagja maradt, hiszen a rendszerváltoztatás előestéjén a korábbi részekben már megismert és a vagyonátmentésben felhasznált Interedition nevű leányvállalat vezetőségéhez tartozott.
Vezető kép: indafoto.hu/Friedmann Endre
