Árnyékminiszter volt Horn Gyula az Antall-kormányban? – Közvita Trianon meghaladásáról
„Az egyoldalú, lemondó gesztusokra épülő 1990 utáni magyar külpolitika alig-alig tudott eredményt felmutatni az elszakított területeket illetően: a külhoni magyarok helyzete érdemben nem változott, közösségi önkormányzataikat nem hozhatták létre (sőt, az autonómiáról általában beszélniük sem szabad), jogaikat súlyosan korlátozzák, szimbólumaikat nem használhatják, az anyaországgal való kapcsolatukat pedig – lásd a kettős állampolgárság tiltása – több országban is gátolják” – írta Hetzmann Róbert, a Patrióták elnöke, a Nemzeti Összetartozás Alapítvány kurátora Huth Gergely vitát kavaró, A horvátoknak sikerült című cikkére reagálva. Csóti György, Antall József egykori titkára ugyanakkor védelmébe vette a rendszerváltoztatás utáni nemzetpolitikát, megdöbbentő módon azt is állítva, hogy az Antall József és Jeszenszky Géza nevével fémjelzett ukrán–magyar alapszerződésbe Horn Gyula körei csempészték be azt a négy szót, amivel úgymond örökre lemondtunk Kárpátaljáról. Hogy reális esély volt-e Kárpátalja visszaszerzésére, vagy legalább a területi autonómia kialakítására, szombaton délután, a balatonföldvári Kukorica Csárdába meghirdetett Somogyi Polgári Pikniken is szóba kerül, amelyen többek között Huth Gergely kérdezi Raffay Ernő történészt, az Antall-kormány honvédelmi államtitkárát.
A PestiSrácok.hu főszerkesztője – közeledve az államalapítás ünnepéhez – a Magyar Nemzetben arról írt, hogy „végre a nemzeti oldal ébredezni kezdett”. Ennek egyik jele, hogy újra értelmes és építő közbeszéd indult Trianon meghaladásáról, a rendszerváltoztatás utáni két zavaros évtized hibáiról és árulásairól, a revizionizmus útjáról. Ennek részeként a szerző a Vihar hadművelet évfordulóján megvizsgálta, hogy Horvátországnak 28 éve miként sikerült kilépnie a számára elrendelt történelmi sorsból és kiharcolnia azt a „Nagy-Horvátországot”, amely nem is létezett. Majd összevetette Franjo Tudjman akkori horvát elnök és Ante Gotovina generális kiállását Antall József miniszterelnök és Jeszenszky Géza külügyminiszter húzásával, akik 1991. december 5-én az ukrán–magyar alapszerződéssel úgy mondtak le Kárpátaljáról és a magyarság jogairól, hogy négy nappal korábban a kárpátaljai népszavazáson elsöprő többség követelte a teljes területi és politikai autonómiát.
Csóti György, az MDF és a Fidesz korábbi képviselője, Antall József közvetlen munkatársa, a Magyar Demokrata Fórum rendszerváltoztatás utáni hivatalvezetője igen különösen reagált a Magyar Nemzetben Huth Gergely okfejtésére, „Kárpátaljáról még egyszer az igazat” címmel. Ebben kifejti:
A horvátoknak sikerült című cikk ugyan érdekes történelmi fejleményeket is ismertet, de számos tévedést és valótlanságot tartalmaz. Gyorsan előrebocsátom, ez utóbbiról nem a szerző tehet. A kilencvenes években ugyanis számos álhír és hamis információ terjedt el a köztudatban a politikai folyamatokról, a közelmúlt történelmi eseményeiről. Mint az akkori folyamatok aktív résztvevője, szeretném ezeket tisztázni.
Azt olvashatjuk az inkriminált írásban: „Az is felér egy hazaárulással, amikor Antall József és Jeszenszky Géza <...> örökre lemondott a Kijevtől épp elszakadni próbáló Kárpátaljáról.” Huth Gergely olyan forrásokra hivatkozik, akik nemhogy relevánsak, de ebben a vonatkozásban egyenesen hiteltelenek. Bíró Zoltánnak, aki az MDF megalakulása után egy darabig a szervezet megbízott elnöke volt, halvány fogalma sem lehetett az ukrán–magyar alapszerződéssel kapcsolatos fejleményekről. 1991-ben nemhogy kormányközelben, de még az MDF-től is fényévnyi távolságra volt. 1989. október 22-én a párt II. országos gyűlésén közvetlen választás útján Antall József lett az elnök. Bíró Zoltán a meglévő mandátumát megerősítve ismét az elnökség tagja lett. (Korábbi MSZMP-tagsága miatt ugyanis nem indulhatott a pártvezetői funkcióért.) Ettől kezdve nem járt az elnökségi ülésekre, pedig Antall kérésére az MDF hivatalvezetőjeként erre számos kísérletet tettem. Az első szabad országgyűlési választásokon elért történelmi siker után elkezdte sorra látogatni az MDF-alapszervezeteket, és az 1990. április 29-én megkötött MDF–SZDSZ-megállapodásra hivatkozva arra biztatta a tagságot, lépjenek ki a szervezetből, ha nem értenek egyet a vitatott paktummal. (...)
Raffay Ernő egészen más eset. Őt erősen nemzeti érzelmű, jóhiszemű naiv álmodozónak tartom. Évtizedek óta azt hirdeti, reménytelen fáradozás az elszakított nemzetrészeknek autonómiát követelni, ez soha nem fog megvalósulni. Ezzel szemben egyenesen a területi revízióra kell törekedni, de legalábbis az 1938 és 1941 között elért határokat kell követelni. Körülbelül negyed százada állítja azt az ostobaságot, politikatörténeti képtelenséget, hogy a függetlenné vált Ukrajna vezetői a kilencvenes évek elején felajánlották a magyar kormánynak Kárpátalját, de Antall Józsefnek nem kellett (!). Jó tíz évvel ezelőtt leültem vele ezt a kérdést tisztázni. Megkérdeztem, honnan veszi ezt a hihetetlen információt. Lenézett a földre, másodpercekig hallgatott, majd a fejét felemelve így válaszolt: „Egy ukrán paptól hallottam.” Erre mondják szép magyar fordulattal: No comment. Megkértem, ne híresztelje ezt a képtelenséget. Megígérte, de azóta is terjeszti. Csurka István esetében írói munkásságának részeként tarthatjuk nyilván az ilyen kijelentéseket, hiszen ő is csak hallhatta valakitől, valószínűleg éppen Raffay Ernőtől.
A reakció – leszámítva a személyeskedő bevezetőt – valódi kordokumentum, hiszen Csóti azzal védelmezi egykori főnökeit, hogy Horn Gyula körei beépültek a kormányzatba és meghamisították az ukrán–magyar alapszerződést:
1991. december 6-án (és nem december 5-én) Kijevben aláírtuk a magyar–ukrán alapszerződést. Ezt méltánytalanul nagy vihar kísérte. A nemzetpolitikában kétfelől is leselkedett ránk veszély. Az ellenzékben lévő MSZP és SZDSZ a taxisblokád (1990. október 25–28.) után vérszemet kapott, minden vélt vagy valós helyzetet, eseményt a kormány gyengítésére, megbuktatására akart felhasználni. Akkor is, ha az az ország és/vagy a nemzet érdekeivel ellentétes volt. A jobboldali táborban, saját soraink között pedig voltak irredenta álmodozók, akik nem akarták vagy nem tudták figyelembe venni a realitásokat. Mindkét oldal árgus szemekkel figyelt minden nemzetpolitikai lépést, ami az elszakított nemzetrészekkel volt kapcsolatos. Az alapszerződésben a következő mondat verte ki a biztosítékot: „A felek tiszteletben tartják egymás területi épségét, és kijelentik, hogy egymással szemben nincs és nem is lesz területi követelésük.” A miniszterelnök és a kormány által jóváhagyott szövegben nem szerepelt az „és nem is lesz” kitétel. A Kijevbe indulás előtt mégis belekerült! A vád: örökre lemondtunk Kárpátaljáról. Mielőtt továbbmennénk, kijelentem, hogy ez egy ostoba és történelmietlen felfogás. Semmi sem örök és megváltoztathatatlan. (...)
És itt jön a lényeg:
Miért és hogyan került a szövegbe a négy inkriminált szó? Könnyű kitalálni, ha elmondom, ki fedezte fel a „hibát”: Horn Gyula, az MSZP első embere! Ő volt az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke. Nem tudom már, mennyi idő telt el az aláírás után, de Horn váratlanul összehívta a bizottságot egy rendkívüli ülésre az alapszerződésben foglaltak értékelésére. (...) Azonnal bementem Antall Józsefhez beszámolni a fejleményekről. Soha életemben nem láttam olyan dühösnek, indulatosnak, pedig hosszú ideig dolgoztam vele együtt. Azt mondta, ilyen ostobaságot nem írt le senki. Kérte, hagyjam magára, gondolkozik, mit lehet tenni. Sokat nem lehetett. Ha kiderítteti, melyik régi ember csempészte be azt a négy szót, azonnal rásüti a bélyeget a nemzetközi közösség, hogy mégis irredenta szándékai vannak. Ha nem ratifikálja az Országgyűlés a szerződést, súlyos diplomáciai bonyodalmakra számíthatunk, elveszíthetünk egy jószomszédi viszonyt, hiszen a fiatal Ukrajna akkor potenciálisan barátnak számított.
Csóti György így zárja sorait:
Végül egy megjegyzés. Ma nincs olyan történelmi pillanat, hogy érdemes lenne határkérdést feszegetni. Kontraproduktív, és veszélyeztetné a magyar külpolitika sikerességét. Ugyanakkor töretlenül és elszántan harcolni kell külhoni magyar nemzettársaink tényleges és teljes körű autonómiájáért.
Huth Gergely: A magyar útról büntetlenül letérni nem lehet
A PestiSrácok.hu főszerkesztője lehetőséget kapott a viszonválaszra. Ebben így fogalmaz:
Némi büszkeséggel tölt el, hogy A horvátoknak sikerült – Vajon Magyarország is képes lesz kiszabadulni a történelmi fogságból? című írásom nagy visszhangra lelt, hiszen ez is volt a célom: vitát generálni a rendszerváltoztatás utáni önfeladó nemzetpolitikáról. Nem önmagam szórakoztatására nyúltam a kényes témához, hanem azért, mert a konzervatív oldalon újra felerősödni látszanak a simulékony hangok és törekvések. Pedig Orbán Viktor és a kormányzó pártok az elmúlt tizenhárom évben visszaadták a nemzet önbecsülését. A miniszterelnök tusványosi beszédéből is visszaköszönő eltökéltség, az általa kijelölt egyenes „magyar út” nemzettársaink millióit készteti bátor és büszke kiállásra, összetartozásunk nyílt megvallására.
Ezt az utat nem adhatjuk fel, nincs szüksége az országnak új Jeszenszky Gézákra és Kovács Lászlókra!
A számos megerősítés és biztatás mellett ugyanakkor több kritika is érkezett publicisztikámra. Ezek közül valóban Csóti György, az MDF és a Fidesz korábbi képviselőjének, Antall József közvetlen munkatársának, a Magyar Demokrata Fórum hivatalvezetőjének reakciója érdemes viszontválaszra. Itt is köszönöm Csóti Györgynek, hogy építő szándékomat nem kérdőjelezi meg, s inkább a korszak dilemmáit tárja a nagyközönség elé – az antalli örökség védelmében. Antall József személye valóban megérdemli a tiszteletet, magam is nagyon örültem Köbli Norbert és Lajos Tamás korszakos alkotásának, a Blokád című filmnek, hiszen a néhai kormányfő nem érdemli meg, hogy az utókor az epét hányó, vért köpködő szabad demokraták és más liberálbolsevikok torz lencséjén keresztül értékelje a munkásságát. Ugyanakkor a rendszerváltoztatás árulásokkal és hitványsággal teli korszaka nem úriembert, hanem hadvezért, valódi államférfit kívánt volna Magyarország élére.
Ma már nem is vitatható, hogy Antall a bizalmát olyan emberekbe helyezte, akik arra, illetve hazánk kormányzására nem voltak méltók. A kor hiteles tanújaként Csóti György válasza számomra igazolja mindazt, amit a vitát generáló cikkemben leírtam. Hogy miközben például Horvátország meg tudta fordítani a történelem kerekét, s a lehető legnagyobb győzelemmel zárta le a szerb–horvát háborút, addig az MDF-kormány a legminimálisabb nemzeti érdekérvényesítésre sem volt képes. Bár a legtöbb indulatos reakcióhoz hasonlóan Csóti is azon a megjegyzésemen akadt fenn, hogy az akkori kormányzásra rálátó releváns források, köztük Bíró Zoltán, Raffay Ernő és Csurka István szerint a Szovjetunió felbomlásakor reális esély nyílt Kárpátalja visszaszerzésére, s Antallék nem éltek a lehetőséggel, valójában ez a kérdés a cikkben teljesen mellékes elem.
Iskolapéldaként ugyanis egy teljesen tényszerű esetet hoztam fel, miszerint Jeszenszky Géza és társai 1991. december 6-án úgy írták alá az ukrán–magyar alapszerződést, hogy öt nappal korábban népszavazást tartottak Kárpátalja teljes területi és politikai autonómiájáról, s 92 százalékos részvétel mellett az elsöprő többség a területi autonómiára és a Kijevtől való politikai függetlenségre szavazott. Az Antall-kormány tehát semmibe vette a kárpátaljai magyarságot, hiszen az ukrán kormány a nép döntésének végrehajtása helyett a Magyarországgal kötött szerződést lobogtathatta.
Megdöbbenésemre maga Csóti György írja le: Antall József éktelen haragra gerjedt, amikor megtudta, hogy Horn Gyula körei belecsempésztek a szerződés végleges szövegébe négy szót, amivel úgymond örökre lemondtunk Kárpátaljáról. Ki is volt akkor a miniszterelnök? Kell jobb intő példa és bizonyíték arra, hogy hova vezet a határozatlanság, a politikai vakság és a nemzeti önfeladás?
– teszi fel a kérdést a válaszában Huth Gergely.
Hetzmann Róbert: Antallék nagyvonalú gesztuspolitikája naivitáson alapult
A Patrióták civil szervezet elnöke ugyancsak megszólalt a témában. Azt írta a Magyar Nemzetben:
Néhány napja nagyon fontos cikket írt Huth Gergely A horvátoknak sikerült címmel, és igen őszinte hangvétellel szól Horvátország bravúros sikeréről, amelynek lényege tömören abban ragadható meg, hogy két vesztes oldalon befejezett világháború ellenére csaknem maximális területi nyereséggel tudták megteremteni modern államukat. Ezzel szemben az egyoldalú, lemondó gesztusokra épülő 1990 utáni magyar külpolitika alig-alig tudott eredményt felmutatni az elszakított területeket illetően. A külhoni magyarok helyzete érdemben nem változott, közösségi önkormányzataikat nem hozhatták létre (sőt az autonómiáról általában beszélniük sem szabad), jogaikat súlyosan korlátozzák, szimbólumaikat nem használhatják, az anyaországgal való kapcsolatukat pedig – lásd a kettős állampolgárság tiltása – több országban is gátolják.
Arra nincs adatunk, hogy a Kovács László-i „merjünk kicsik lenni” doktrína helyett egy szuverenista kül- és nemzetpolitika pontosan milyen eredményeket tudott volna elérni a kétpólusú világrend összeomlása körüli időszakban. Ilyen kísérlet annak idején nem történt, ugyanakkor több mint harminc évvel a rendszerváltás után időszerű, hogy szembenézzünk a mögöttünk hagyott emberöltővel, és megvonjuk a korszak mérlegét. Különösen Szent István király napja tájékán érdemes ezen elgondolkodnunk, hiszen első keresztény uralkodónktól kapott örökségünk egyik igen fontos eleme a szuverenitás gondolata, amely a magyar történelem valamennyi évszázadát vezérelvként végigkísérte.
A korszak nagy várakozással kezdődött, és sok csalódást okozott. Amíg a kettészakított Németország újraegyesülhetett, addig a magyar nemzetrészek esetében ugyanez fel sem merülhetett, sőt a magyar fél, feladva nyomásgyakorlási potenciálját, önként mondott le a szovjet megszállás árnyékában beállt párizsi békerendszer, vagyis a status quo felülvizsgálatáról. Magyarország a nyugati tanácsokat megfogadva az indokoltnál nagyobb proaktivitással vett részt ebben a folyamatban, abban bízva, hogy az európai integráció megoldhatja a szétszakított nemzet problémáit. Nem oldotta meg, mert Európát hidegen hagyja az őshonos nemzetiségek ügye, amint ez legkésőbb a Minority SafePackre és a nemzeti régiókról szóló európai polgári kezdeményezésre adott cinikus elutasító válasz alkalmával kiderült.
A nagyvonalú gesztuspolitika nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mondhatni naivitásnak bizonyult.
A Huth Gergely által emlegetett, 1991-ben viharos gyorsasággal aláírt ukrán–magyar alapszerződésről például éppen mostanság derült ki, hogy pontosan annyit ér, mint az a papiros, amelyre nyomtatták. Az ukrán állam, amely oly sokat köszönhet Magyarország támogatásának, már olyan alapvető létérdekeket sért, mint az anyanyelvi oktatáshoz való jog, melyeket még a szovjet diktatúra idején is biztosítottak Kárpátalján. A nyugati nagyhatalmakat azonban ez sem hatja meg, sőt neheztelnek az Orbán-kormányra, amiért Ukrajna nyugati integrációjának feltételéül akarja szabni az alapvető nemzetiségi jogok szavatolását. De jól példázza kiszolgáltatottságunkat az úzvölgyi magyar katonai temető drámai sorsa: 2019-ben dühöngő román nacionalisták példátlan módon meggyalázták a magyar hadisírokat, amit a román állam erőszakszervezete tétlenül szemlélt. Az európai szemmel nézve is mérhetetlenül alávaló cselekedet azonban mégsem váltott ki nemzetközi felháborodást, mint ahogy azt sokan remélték. Romániában ez is megtörténhetett, pedig a két ország együttműködésének 2008 óta fontos alapdokumentuma a hadisíregyezmény. A gyalázat idén megismétlődött, jelen pillanatban is román zászlók lobognak a magyar katonai temető bejáratát jelző székely kapun.
A szimbolikus példák sora végtelen, de veszteségeink korántsem jelképesek. Az 1990 utáni három évtized a határon túli magyar közösségek gyorsuló fogyásáról szólt, ami részben Trianon mérgező gyümölcse, részben pedig a globalizáció és a tömegkultúra drámai hatása. A valós helyzet az, hogy a szétszakítottságban töltött száz év lélekszámbeli fogyásának nagyobb része esik a demokrácia fémjelezte, a magyarok számára mégis szabadsághiányos időszakra. Ezzel párhuzamosan az utódállami elnyomás nem szűnt meg, hanem hol csillapodott, hol erősödött, de összességében változatlan maradt, sőt helyenként még szofisztikáltabb eszközökkel dolgozik. A külhoni magyarlakta területeknek a folyamatos erózió jutott osztályrészül, ellentétben azokkal a szerencsésebb nyugat-európai nemzeti közösségekkel, melyek kivívták az autonómiát.
A Nyugat azonban a megannyi példátlan és egyoldalú gesztus dacára teljes mértékben érzéketlen a magyarkérdés iránt. Mondhatnánk úgy is, hogy azt kaptuk jutalmul, amit legrosszabb esetben büntetésül kaptunk volna. Nem számít, hogy az erdélyi vagy éppen a kárpátaljai magyarok – a sor folytatható lenne a többi elszakított nemzetrésszel – másodrendű polgárai annak az államnak, amelynek területére születtek, hiszen a mi térségünk folyamatait a nagyhatalmi játszmák alakítják, Románia és Ukrajna pedig geopolitikai okok miatt a nyugati érdekszövetség fontos bástyája. Mivel ez a nyers hatalmi érdek fontosabb mindennél, éppen ezért hazánk mozgástere szempontjából nincs is jelentősége annak, hogy Magyarország kormánya az új típusú „nyugati értékek” iránt elutasító vagy támogató hozzáállást tanúsít-e. A globális ideológiai sztenderdekhez igazodás birodalmi utasítás, ezért dicséret nem jár – vagyis csak veszíthetünk vele, ha megalázkodunk.
Magyarország hivatása a Kárpát-medencében egy több mint ezeréves eszmény, amely sértetlenül vészelte át történelmünk legnagyobb országcsonkításait, így a Mohács utáni három részre szakadást és kezdetben magát Trianont is. A magyar elit 1945 után kényszerűségből adta fel a Szent István-i Magyarország ideálját. Az előttünk álló évtized feladata, hogy megőrizzük lelki, kulturális és területi önazonosságunkat, mert az önfeladás nem a megmaradás útja
– érvel végül Hetzmann Róbert, a Patrióták elnöke és a Nemzeti Összetartozás Alapítvány kurátora.
A vezető fotómontázson Huth Gergely, Hetzmann Róbert és Csóti György látható
