Magyar huszárok húsvétja az első világháború frontvonalában
Az 1914 és 1918 közötti időszakról elsősorban a Nagy Háború rémképe jelenik meg előttünk. Egy olyan háborúé, amelyhez – hazájuk hívó szavára – Európa minden országának fiai büszkén és boldogan csatlakoztak, a polgárok – anyák, feleségek és idősebbek – pedig virágokkal kísérték útjukra fiaikat és férjeiket. Majd a dicsőséges bevonulás és boldogság addig soha nem látott pusztításba és tragédiába csapott át, amely óriási emberáldozatokat követelt. De a háború vészterhes időszakában – amikor a harcban álló nemzetek fiai a győzelem reményében egymás ellen harcoltak – még akkor is megjelent előttük, ahogy huszárjaink előtt is, egy kis reménysugár, amelyet nem tábornokok és politikusok hoztak el hőseinknek, hanem az egyik legnagyobb keresztény ünnep, a húsvét szent ünnepe, Krisztus feltámadásának napja. Így, erre a kis időre a béke reményébe vetett hit a keleti frontot is átjárta, ahol huszárjaink és a cári hadsereg katonái harcoltak egymással.
A háború harmadik évében, 1916-ban a keresztény és az ortodox húsvét ugyanarra az napra esett, amelyen olyasvalami történt, amire senki sem számíthatott. Az akkori történéseket a magyar királyi kassai 5. honvéd huszárezred főhadnagya Máriássy László meséli el nekünk naplójában. Eszerint 1916. április 23-án, húsvét vasárnapján felavatták a huszárezred tagjai által felépített kápolnát. A mostani ember számára – sajnos – érthetetlennek tűnhet egy ilyen vallási vállalkozás, de abban a korban a vallás, a kereszténység és a hit még az élet szerves és elválaszthatatlan részét képezte, amely bizonyos erkölcsi keretet adott az egyén életének az ingadozó világban. Huszárjaink pedig nem ismertek lehetetlent, noha az idő is a kezükre játszott: hiszen akkor már majdnem öt teljes hónapja nem érte az ezredet orosz támadás, és az információk és előjelek birtokában nem is kellett komoly harci cselekményre számítani. Ez pedig biztosította azt az időt, amely Isten házának a felépítéséhez szükséges volt. Azonban fontos hozzátenni, hogy a kassai honvédek vallásgyakorlásuk mellett, nem felejtették el katonai kötelességeiket sem: ez a pár hónap ugyanis lehetővé tette az védőállások megépítését és megerősítését egy újabb rohammal szemben.
A kápolna felszentelését egy egész napos ünnepi sorozat követte, amelynek része volt a díszmenet, díszebéd és az ünnepi mulatság is, amelynek keretében még cigányzenét is hallgattak huszárjaink. Nem árulunk el meglepő dolgot, ha közöljük, hogy a honvédek poharaikban – tisztelet a kivételnek – nem vizet, hanem egyéb szeszesitalt szürcsölgettek, amely még gyorsabban hozta el az ünnepi hangulatot egyes huszárok körében. Ugyanis az egyik huszártiszt az ünneplés mámorában annyira lerészegedett, hogy ez egyből meghozta neki azt a bátorságot – józan ésszel inkább botorságot –, hogy átsétáljon az oroszok állásaihoz, akik – ahogy ezt már tudjuk – szintén a húsvétot ünnepelték egymás között. Viszont a magyar tiszt az oroszok között sem pironkodott, mert hogy a cári hadsereg katonáinak még jó pofonokat is osztogatott. Ennek ellenére a „bátor” huszár – szerencséjére – ép bőrrel és hadifogság nélkül megúszta az esetet, (nem úgy, mint egy évvel később azok a katonák, akik hasonló barátkozással próbálkoztak). Sőt, az oroszok még meg is vendégelték őt is és másik két tiszttársát is, majd másnap, húsvéthétfőn visszakísérték őket az ezredhez.
Ezt követően pedig – a háborúkban példátlan módon – a két fél közötti barátkozás vette kezdetét: szalonnával, kolbásszal, no, meg rummal. A katonák, még ha ideiglenesen is, de ledobhatták magukról a háború rájuk nehezedő súlyát, és felszabadultan ünnepelhettek együtt, amelyet fényképekkel is megörökítettek az utókornak. Ugyanakkor a katonai vezetés nem szívlelte annyira a harcoló felek közötti baráti hangulatot, és egy hadosztályparancs értelmében egy huszárvágással megtiltották a honvédeknek az ellenséggel történő barátkozást. Ennek ellenére a huszárok mégis vették a bátorságot, és a közös ünneplésről készült fényképeket másnap átvitték az oroszoknak, majd – akkor még sikeresen – vissza is tértek az ezredükhöz.
Azonban a hadvezetés nem ok nélkül aggódott a két fél közeledése miatt. Az Osztrák-Magyar Monarchia katonai vezetése még 1917 áprilisában egy központi rendeletet is kiadott, amelyben felhívta a figyelmet arra, hogy az orosz ellenség mindenfajta közeledését nagyon óvatosan kell kezelni. A 5. honvéd huszárok dandárparancsnoksága kiadta a parancsot, hogy ha orosz katonák jönnének, azokat – szemüket bekötözve – az ezredparancsnokságra kell vinni. Ez az óvatosság azonban nem volt elegendő, és a baj mégiscsak megtörtént. Ugyanis, az ortodox húsvét napján, 1917. április 15-én egy orosz katona ment át mosolyogva, kenyeret és piros tojást lóbálva a huszárokhoz, s egyből leszögezte, hogy a többi bajtársa is szívesen átjönne a magyarokhoz. A magyar huszárok pedig – az oroszokkal történő kellemes beszélgetés után – szintén látogatást tettek az oroszoknál. Az ellenség viszont – az 1916-os találkozással szemben – mégsem fogadta őket tárt karokkal, a huszárok baráti gesztusa egyenes út volt a hadifogságba. Ennek a következménye pedig egyértelmű volt: onnantól kezdve tilos volt bárminemű érintkezés az orosz katonákkal.
Természtesen ennek ellenére senki sem felejtette, hogy hogyan zajlott 1916 húsvétja a keleti front egyik szegletében, ahol a kereszténység ünnepe, ha rövid időre is, de elhozta a békét. Azonban az igazi, várva várt békére, ahol a fegyverek hangja végleg elhalkult, még több mint két évet kellett várni.
Vezető kép: mnl.gov.hu
