Alkoholista, agyonlőtt, öngyilkos és halálra „szekált” írók, művészek, zenészek – valójában ezt hagyta ránk az aczéli rendszer. Ez történt azokkal, akik nem voltak velük. Akik mások voltak. Halott gyerekek, meg nem született könyvek, meg nem jelent albumok lebegnek valahol fent az égen, és – hogy Ruttkai Évát idézzem Latinovitscsal kapcsolatban – nekünk „nincs módunk ezt befogadni”. Nincs módunk elfelejteni. Nem szabad elfelejteni. És nem hagyhatjuk, hogy még egyszer megtörténjen. Mert az egy dolog, ha a gerincünket megpróbálják eltörni. De ha a lelkünket is ellopják, onnan már nincs visszatérés. Vezércikk.
Nem akarok és nem is fogok írni a múlt hét legfontosabb híréről: M. Richárd és B. Krisztián haláláról. De az elmúlásról, a lassan ölő romlásról mégiscsak. Röpüljünk vissza az időben.
Hajnóczy Péter könyvét keresgéltem otthon, amikor „helyette” megtaláltam egy másikat, a címe: Széttört álmok. A Syrius zenekarról szól, amely főleg a mai hatvanasoknak, hetveneseknek mondhat sokat. Progresszív rockot vagy úgy nevezett jazz-rockot játszottak, a címke lényegtelen, zseniálisak voltak, de alig-alig hallhatunk tőlük valamit.
Miért? Mert a Hanglemezgyár urai, Bors Jenő és Erdős Péter így döntöttek. Erdős állítólag azt mondta: „nem erre baszik a magyar”. Nem szép szöveg, de ha idézünk, idézzünk pontosan.
Budapest, 1970. augusztus 31. A Syrius együttes a Duna-korzón. A zenekar október második felében ausztráliai körútra készül. Fotó: MTI
Van a könyvben sok régi kép, az egyik az év bandáit ábrázolja 1970-ből. Forrás az Ifjúsági Magazin, amely megszavaztatta a közönséggel a legjobb zenészeket. A „második számú” csapatban három Syrius-tag is van, de az LGT-s Barta Tamás is bekerült.
Az a Barta, aki Radics Béla mellett, mögött a korszak egyik legjobb gitárosa volt. Aki kételkedik benne, hallgassa meg az LGT Kotta nélkül vagy akár a Lincoln fesztivál blues című dalát. Mindkettő elképesztő anyag: Presser Gábor és Barta csúcsformában, tényleg világszínvonalú volt az ő kettősük. Aztán Bartának elege lett a Magyar Népköztársaságból.
Amúgy is élete nehéz időszakát élte, elvesztette rajongásig szeretett édesapját, majd az LGT amerikai turnéján „lelépett”. Évekre ítélték, nem jöhetett haza, kommunista édesanyja szinte belebetegedett az „elvesztésébe”. A többi ismert: a fojtó rezsimből elmenekülő Barta nem váltotta, nem válthatta meg a világot, végül a hírhedt amerikai papírmaffiának dolgozhatott [róluk én is sokat írtam már] – majd agyonlőtték.
A hivatalos verzió szerint öngyilkos lett, de ezt senki se hiszi el, érdemes ezzel kapcsolatban megnézni a Bartáról szóló dokumentumfilmet. Vagyis érdemes lenne, mert éppen be van tiltva. Csak illegálisan lehet megtekinteni.
Barta Tamás és Frenreisz Károly, a háttérben Presser Gábor. Forrás: Fortepan.hu; adományozó: Szalay Zoltán
Orszáczky Miklósnak, Jackie-nek is elege lett a Legvidámabb barakkból, az utolsó koncertjüket a könyv szerint végigsírta az a Deák Bill Gyula, akit keveseknek kell bemutatni. Jackie-nek kint is ment, és még haza is jött jóval később, mégsem érte el azt a pályafutást a Syrius, ami benne volt.
Mert benne volt: nemcsak szerintem minden idők legjobb magyar zenekara. Még így torzón, bűnrossz minőségű felvételekkel, egy „igazi” albummal. Ez Az ördög álarcosbálja – az ausztráliai sikerek és kiadás után Borsék is kénytelenek voltak megjelentetni. Trükkösen, ahogyan szokták: nevetségesen keveset adtak ki belőle.
Számomra legkedvesebb lemezük a Széttört álmok lehetett volna. Van egy ilyen kiadvány, csak az már nem az igazi Syriusé, és inkább nem minősíteném. Az „igazi” szvittet közel két évtizede fedeztem fel az internet sötét bugyraiban [ahogyan a Barta-filmet], egy gyengén, recsegve szóló rádiófelvételről van szó, amelyet 1970-ben vettek fel. Azóta már albumon is megjelent.
Van egy rész, amikor konkrétan a hideg ráz, annyira szép. Most is azt hallgatom. Gyakran eszembe jut ilyenkor Bors és Erdős és a többi kommunista kis katonácska, akik még az utókort is kirabolták. Miattuk nem hallgathatjuk meg tökéletes minőségben. Azért, mert Erdős vagy Bors elvtársnak nem tetszett.
Hofi Géza előadóművész (k) a 250 ezer példányban eladott Hofélia című előadásból készült korongért járó arany- és platinalemezét tartja a kezében, melyet Bors Jenőtől, a Hanglemezgyár vezérigazgatójától (b) vett át. Fotó: MTI
Az ÁVH-sokkal megtűzdelt Országos Rendező Irodával együtt a Hanglemezgyár tette a legtöbbet azért, hogy kifosszák a magyar zenei kultúrát. Ott volt Radics Béla, az egyszerű angyalföldi munkásgyerek, egy fantasztikus gitáros, a magyar Hendrix, neki sem jutott album. De beszélhetünk színészekről is: vehetjük Latinovits Zoltánt, akiről mostanában újra nagyon sokat olvasok. Róla Kányádi Sándor megírta azt, amit meg kellett írni:
„PROMÉTHEUSZ
nem a lánc
nem az óraműpontossággal
visszajáró sas
csőre karma
az árulás füstje fáj
a fuldoklás szégyene
miért kellett körém
gyújtanotok az erdőt”.
Latinovits Zoltánt sem nyíltan, a régi kommunista idők terroreszközeivel tették tönkre, hanem álságosan, álnokul, finoman, ilyen-olyan játékokkal, félretolásokkal, sokszor csak később értelmezhető sakkhúzásokkal.
Családja a rosszindulatú ügynök-kritikus, Molnár Gál Péter szerepét sem feledte, szegény Bujtor István még pereskedett is utóbbival, aki úgy ment el, hogy előtte még megírta a Coming out-ot – minden idők egyik legviszolyogtatóbb önfelmentését.
Nem csak én gondolom így, sokan leírták ugyanezt, konkrétan gyomorforgató érzés MGP „memoárját” olvasni. De Latinovitsról nem is ezt akartam elmondani, hanem azt az anekdotát, amelyet Ablonczy László kritikustól idéznék [akinél többet kevesen tettek a vörös színházvilág bemutatásáért]. A történet a Mikroszkóp Színházban esett meg, ahol Latinovits az őt provokáló Komlósnak visszakérdezett:
„A rabbi, az ÁVH-s őrnagy vagy a direktor kérdez?”
Komlós János már “humoristaként”. Forrás: Fortepan.hu
Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy igaz-e. Mindenképp segítő szándékú, akár traumafeloldó történet: ennyi maradt, ennyit lehetett akkoriban. Ezt elsuttogni egymásnak. Legalább odaszúrni egyet.
Latinovits szerelme és művésztársa, Ruttkai Éva szerint az háborította fel a Színészkirályt, hogy Komlósék kigúnyolták.
„Az történt, hogy Komlós az egyik műsorában olyan ízléstelenséget, de annál sokkal többet engedett meg, hogy szó volt a műsorban az Őrült naplójáról, s utána közvetlenül bevágtak egy képet a Ködszurkálóból. Zoli akkor írt Komlósnak. Komlós pedig válaszolt, hogy »kérésedre levettük a műsorról«” – mesélte egy régi interjúban – még a halála előtt – szintén Ablonczynak.
Én most nem fogom jelzőkkel ékesíteni az ÁVH-s Komlóst, pályafutását már megírták – bár nem értem, miért nincs róla külön könyv, mármint nem rajongói, az van, hanem igazi –, mert ennél is szebb a következő történet, amely szintén egy átmentett ÁVH-sról szól. Ennek antihőse egy mára elfelejtett „szakember”, akit társaihoz hasonlóan több területen felhasználtak.
[…] „becsületét tekintve is igen retardált társaság szervezte a közhangulatot s azt a teóriát, hogy nincs szükség például Latinovits Zoltánra – így színházi felvételeit megsemmisítették, ezt élete utolsó színpadi fellépésén, a Mikroszkóp Színpadon 1986. június 26-án Ruttkai Éva szemébe is mondta Váradi Györgynek”
– írta szintén Ablonczy. Körbekérdeztem az MTV-nél, és valóban, az első utánanézés szerint három előadást találtak. Hármat. Hármat. Latinovitstól.
Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán, 1965. Forrás: Fortepan.hu; adományozó: Szalay Zoltán
A múltat eltörölni – ugyebár. Ki értene ehhez jobban, mint a szintén az ÁVH-tól átejtőernyőzött Váradi György.
És jutott szerep egy harmadik elképesztő alaknak, „régi ismerősömnek”, Kardos Györgynek is. Az egykor a Katonapolitikai Osztályon dolgozó főtiszt – rémtetteiről itt írtam – hosszú évtizedekig vezette a Magvető Kiadót, akkor is ő volt az igazgató, amikor megjelentették Latinovits Ködszurkáló című remekművét.
Micsoda bátorság! – gondolhatnánk, ha nem tudnánk, hogy Aczél és Kádár rezsimjében mindenhol akadt egy csavar. Az egész azután történt, hogy Latinovitsot elzavarták a Vígszínháztól, miután sikertelenül „tárgyalt” a színházigazgató Várkonyi Zoltánnal.
„Latinovits nyíltan beszélt, a rendezés mellett hatalmat is kívánt, amit teljesíteni nemcsak Várkonyi érdekkörét sértette volna.
Aczélnak kiszámítható és megbízható vezetőkre volt szüksége, ha Latinovits és Darvas [Iván] sikeresen rendez, az nemcsak a Víg, hanem az egész magyar színházi életben olyan forgószelet kavarhat, amely ezt a központosított és sokszorosan biztosított rendszert felkapja és elsodorja. Vagyis az aczéli kamarillajáték bukik meg”
– írta erről Ablonczy. Szóval Latinovitsot elüldözték, de azért „adtak is” valamit:
„Véletlenül éppen aznap kaptam a Magvető Könyvkiadó megtisztelő felkérését színházi tanulmánykötet megírására, amikor a Vígszínház felmondta státusomat 1970 novemberében”
– idézte Ablonczy Latinovitsot.
„Később kacagtak is Ruttkai Évával: semmi kétség, Aczél órára tudta a vígszínházi fordulatokat. Bizalmasával, Kardossal is bizonyos, hogy tanácskozott, s egyetértettek: Latinovits áldatlan és folyamatos küzdelmét szedálni szükséges.”
Játék volt ez is. A zseniális Ködszurkáló is megjelent, de úgy, ahogyan az a rezsimben történhetett: megrendelt szilencium fogadta. Persze elkapkodták így is. Talán segített valamit a vidékre száműzött Latinovitsnak is – elsősorban lelkileg. Mielőtt megérkezett a balatonszemesi vonat.
Kardos György: civilben és egyenruhában. Montázs: PS
Alkoholista, agyonlőtt, öngyilkos és halálra „szekált” írók, művészek, zenészek – valójában ezt hagyta ránk az aczéli rendszer.
Ez történt azokkal, akik nem voltak velük. Akik mások voltak. Akik akartak valami mást. Ez a Legvidámabb barakk másik, mindvégig elhallgatott valósága. Halott gyerekek, meg nem született könyvek, meg nem jelent albumok lebegnek valahol fent az égen, és – hogy Ruttkai Évát idézzem Latinovitscsal kapcsolatban – nekünk „nincs módunk ezt befogadni.”
Nincs módunk elfelejteni. Nem szabad elfelejteni. És nem hagyhatjuk, hogy még egyszer megtörténjen.
Mert az egy dolog, ha a gerincünket megpróbálják eltörni. De ha a lelkünket is ellopják, onnan már nincs visszatérés.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS