Elérkezett a kereszténység egyik legszentebb időszaka, Jézus Krisztus születésének ünnepe. Utcai Róbertet, a délvidéki Csantavér plébánosát – aki 2016-ban Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést kapott Áder János köztársasági elnöktől – arról kérdeztük, hogy mit üzen vajon a ma emberének ez a csodálatos ünnep és miként tehetjük a mai, sajátos értékrendű világunkban is különlegessé és Istennek tetszővé a saját Karácsonyunkat.
Atya hogy látja: az állandó értéke és különleges jelentősége mellett milyen sajátosságai vannak az idei Karácsonynak?
Ismét egy olyan Ádvent van mögöttünk, ami rendhagyó volt, és ismét egy olyan Karácsony jött el, amelynek előkészületei nem a megszokott módon folytak. Nem úgy, amint dédszüleink idején, vagy ahogyan azt mi is megszoktuk a saját életünkben egészen három-négy évvel ezelőttig. Helyette sajnos sokkal nagyobb félelemben, közömbösségben, távolságtartásban viszonyulunk egymáshoz. Nemcsak a vírusveszély miatt nem merünk egymással kezet fogni, hanem a szívünk is egyre távolabbra került számos ismerősünktől, rokonunktól a megfélemlítéseknek és – természetesen – a technika vívmányainak köszönhetően. A megfélemlítés és a félelem nem Istentől van! Ugyanúgy, amint a technika vívmányainak mocskosabb oldala sem, mely hihetetlenül sok lelket beszennyez. Mindkettő rombol, a mélybe húz és elszakít egymástól.
Hogyan lehet ellenállni ennek a rombolásnak?
Krisztus Urunk segítségével. Jó érzés idén is megtapasztalni, hogy a megfélemlítésekkel és kütyükkel teli lélekromboló világunkba is beleszületik az Úr Jézus, amint megszületett kétezer évvel ezelőtt. Akkor az éj sötétjét ragyogta be az egyszerű érkezése, most viszont közömbös lelkünket, a félelemben és szennyben éldegélő szívünket szeretné a remény fényével elárasztani.
Krisztus Urunk a megbékélés útjára, a család megtartó erejére, a szeretet végső győzelmére szeretné a hangsúlyt helyezni most, amikor számos ember úgy éli meg, hogy nemcsak az Egyház, hanem az emberiség és az emberiesség hajója is zátonyra futott és süllyedni kezd. Jézus az idei Karácsony alkalmával a szívünkbe szeretné vésni, hogy nincsen zátony! Nincsenek lékek az Egyház és a személyes kapcsolataink hajóján, csupán leálltunk az evezéssel. Sajnos közömbösekké váltunk Isten és a másik ember irányába. Félünk lépni, félünk jót tenni, sőt elhisszük azt a fájdalmas és értelmetlen felszólítást, mely szerint akkor teszünk jót szeretteinkkel és egymással, ha nem látogatjuk őket. Jézus születése azt is üzeni számunkra, hogy a Teremtő és Mindenható Isten világszemlélete nem változott! Számára még a megfélemlített és a virtuális szennyben úszó világunk is annyira értékes, hogy közénk érkezik, irgalmas szeretettel figyel ránk, erősít minket a szeretet győzelmének útján, amint azt tette két évezreddel ezelőtt és a történelem folyamán számtalanszor.
Karácsony közeledtével kívánom, hogy vegyük kézbe az evezőlapátot és mind az Egyházunk, mind pedig az emberiség hajóját bátran segítsük a tartalmas és boldog élet vizén előre haladni!
Feldíszített fenyőág a Monor főterén idén decemberben kiállított, karácsonyi díszekbe öltöztetett Ikarus buszon. Fotó: Kovács Attila
A családi asztalközösség megszűnése a krízis és a meg nem értés jele
Ezt a képzeletbeli lapátot viszont nem könnyű kézbe venni, mert a világ körülöttünk nagyon más irányba megy. Az élet minden területén, így a legszentebb ünnepeink kapcsán is megfigyelhető az értékek tudatos eljelentéktelenítése, relativizálása. Mindezek ismeretében milyen módon lehet és érdemes hozzáállni ehhez a csodálatos és szent ünnephez?
Vissza kell térnünk a gyökerekhez! Ez alatt nemcsak azt értem, hogy úgy kellene ünnepelni, mint ahogy dédszüleink ünnepeltek – szalmával a konyhában és szerény, kézzel készített ajándékokkal –, hanem sokkal inkább az lenne a fontos, hogy legyen együtt a család.
Olyan szomorú látni, hogy néhány helyen megszűnik a családi asztalközösség. Esetleg valamely éves ünnepen együtt étkeznek a családtagok, de minden más esetben, mire anya mindent az asztalra tesz, addig a többiek bekapják az ebédet és már kelnek is fel az asztaltól, vagy adott esetben apuka nem törekszik ott lenni, amikor a többiek esznek… Sajnos az asztalközösség mellőzése egyben a családi krízis és meg nem értés jele.
Személy szerint nagyon hálás vagyok papkollégámnak, Vogrinc Josef atyának, aki még szabadkai káplán koromban felhívta a figyelmemet többek közt egy fontos dologra. Nem mintha nem tiszteltem volna valaha is a Temerinben élő szüleimet, mégis megérintette a szívemet az a buzdítása, hogy minél sűrűbben menjek haza hozzájuk, amíg élnek. Az akkori plébánosom, Beretić Stjepan atya is támogatott ebben, azaz, ha bármikor jeleztem, hogy hazaugornék pár órára, készségesen ellátta helyettem az adott estén a lelkipásztori teendőket. Így tudtam sok szép percet együtt tölteni az akkor már betegeskedő édesapámmal. A csantavéri szolgálatom kezdetétől sokak számára közismert tény volt, hogy a vasárnapi szentmisék után hazamegyek, hogy az ebédet családi körben fogyaszthassam el. 2008 óta, édesapám halálától, özvegyen maradt édesanyámmal szinte minden vasárnap együtt ebédeltünk, majd pár órás otthonlét után jöttem vissza Csantavérre. Őszintén megvallva, nem volt mindig könnyű összehozni, hogy heti egy alkalommal hazajussak. Ez nem csak a kilométereknek tudható be, hanem az egyházközségemben időnként feltornyosuló események és elfoglaltságok miatt is. Azonban gyakran eszembe jutott Vogrinc atya buzdítása: „Addig igyekezz minél sűrűbben hazamenni, amíg él a szülőd!” Az élet nagy filmjét nem tudjuk visszapergetni. Bár sűrűn hazaszaladtam, édesanyám súlyos betegségének utolsó heteiben volt, hogy minden nap, sőt, megesett, hogy naponta kétszer megjártam a Temerin–Csantavér utat – csak hogy a papi kötelezettségeimet se hanyagoljam el –, mégis úgy érzem, lehetett volna másként is. Olykor megfordul a fejemben, hogy milyen csodálatos volna, ha most itt lenne… De ez már a múlté. Ugyanakkor egyértelmű, hogy mire tanít ez a dolog: addig igyekezzünk minél sűrűbben együtt lenni szeretteinkkel, amíg élnek és fizikailag is elérhetők!
Fogjuk meg szeretteink kezét
Amit most atya a saját életéről elmesélt, annak a Karácsonyon is túlmutató üzenete van.
Igen, ez igaz, ugyanakkor Karácsony, vagyis a szeretet ünnepe elérkezésével az imént megfogalmazott egyszerűnek és logikusnak tűnő üzenetet szeretném sok-sok ember szívébe vésni. Térjünk vissza a gyökerekhez! Ha esetleg a házastársukkal való kapcsolat és az iránta érzett vonzódás hűlni kezd, gondoljanak vissza azokra a rózsaszín hetekre és hónapokra, amikor egymásba szerettek, és amikor a párjuknál fantasztikusabb teremtmény nem létezett számukra. A szeretet szálainak ezen gyökereihez való visszatérés új lendületet adhat a családi kapcsolatoknak, és talán még a napi asztalközösség is izgalmassá, érdekessé és szeretetteljessé válik. Szoktuk ugyanis mondani, hogy szép a virág, amit elhunytjaink sírjánál elhelyezünk és elengedhetetlenül fontos az ima, valamint a szentmise-felajánlás, amit a megboldogultak lelki üdvéért végzünk, de talán még fontosabb lenne az, hogy addig fogjuk szeretteink, szüleink, házastársunk és gyermekeink kezét, amíg dobog a szerető és szeretetre vágyó szívük!
Utcai Róbert csantavéri plébános megáldja a búzát a Magyarok Kenyere program keretén belül Tápióbicskén 2018-ban. Fotó: MTI/Komka Péter
Manapság, amikor hírek özöne zúdul ránk a világ minden tájáról, vajon hogyan lehet érthetően és befogadható módon eljuttatni Krisztus Urunk születésének csodáját és jelentőségét az emberekhez?
Krisztus születésének az örömhírét csakis úgy adhatjuk át embertársainknak, ha előtte megszületik a mi szívünkben is. Személyes megtérés nélkül képtelenség az Úrról bármit is mondani. Az Örömhír hiteles közvetítésénél elengedhetetlen, hogy elkerüljük a farizeusi lelkületet, akikről tudjuk, hogy csak külsőségekben mutatják azt, hogy hisznek Istenben, miközben szívük mélyén még nem találtak rá az Isteni szeretetre.
Az Isten iránti szeretet lesz a forrása az embertársaink iránti szeretetnek, tiszteletnek és megbecsülésnek. Istenben átértékelődnek a kapcsolataink. Ha Istent szeretjük, ha vele jó a kapcsolatunk, akkor nem leszünk sohasem szomorúak, hiszen nyugodt, tiszta lelkiismerettel csakis vidám lehet az ember! Ha Istent szeretjük, más lesz a munkánk, a törődésünk, a kötelességteljesítésünk, a szabadidőnk. Istennel másképp kezdődik, és másképp fejeződik be a napunk, más szemmel és más lelkülettel nézünk a nehézségekre, a szenvedésre.
Ha pedig mi lelkileg kiegyensúlyozottak, derűsek, hitelesek vagyunk, akkor könnyű lesz mások felé is közvetíteni az isteni szeretetnek ezt az „gyümölcsét”, és már nem is csupán a szavaink keltik fel másokban az érdeklődést az örömünk forrása iránt, hanem a szelíd és szeretetteljes életünk. Néhány évvel ezelőtt, amikor első alkalommal találkoztam az első osztályosokkal a plébániai hittanon, az egyik kisfiú büszkén újságolta, hogy amikor hazaért, mindent elmesélt az édesanyjának, amit tanultunk a hittanórán. Nagyon megörültem a gyerek lelkes beszámolójának, hiszen többek között ez a kis elsős barátunk is megértette, hogy küldetésünk van. Míg ő az édesanyjának a hittanórán tanultakat mesélte, a gyerek szavai által az anyuka is átismételte vagy megtanulta azt, ami nála már lehet, hogy feledésbe merült.
Milyen sok ember van, aki hallott Krisztusról, de kezdi már elfelejteni Jézus tanítását. Hány ember nem is hallott róla, és hány embernek tenné szebbé és nyugodtabbá az életét Krisztus tanítása, ha lenne, aki beszélne neki az Isteni szeretetről.
Nekünk is, mint annak a kisgyermeknek, szüntelenül el kell mondanunk mindent, amit hallunk és megtapasztalunk a hitéletünk folyamán. Valamennyiünk küldetése keresztségünk révén, hogy szeretteinket, barátainkat, vagyis mindenkit Krisztus megismerése, azaz az üdvösség felé vezessünk. Ezt úgy is megtehetjük, hogy az Evangélium üzenetéből, Jézus tanításából közvetlenül idézünk nekik. Emellett, úgy gondolom, gyakran hatásos az is, ha egy-egy templomhoz, illetve a hittanórához kapcsolódó személyes élményünket mondjuk el másoknak, hisz talán a mi őszinte élménybeszámolónk által fogja valaki megkedvelni Istent és az Egyházat.
Helyi hittanosok karácsonyi műsora a csantavéri római katolikus templomban. Fotó: Páduai Szent Antal-plébánia (Csantavér)
Ne tökéletesek akarjunk lenni, hanem szentek
Ha meg is üljük az ünnepet, sokszor nem kíséri az a lelkiség, ami igazán tartalmassá tehetné. Van annak valami titka, hogy lelki értelemben se üresedjen ki ez a csodálatos ünnepünk?
Igen, bár ez nem mindig egyszerű. Fel kell hagyni a másra mutogatással. Legkönnyebb azt mondani, hogy azért válik egyre közömbösebbé a világunk, azért egyre profánabb egy-egy karácsonyi és húsvéti ünnepkör, mert az egyház ilyen, a papok olyanok, a templomba járó emberek pedig amolyanok… Természetesen ez a módszer a lelkiismeretünk elfojtásának legegyszerűbb módja, illetve a legkényelmesebb út. Így nem a saját mulasztásaink, hibáink állnak lelki szemeink előtt, és a felelősséget is másokra ruházzuk.
A megoldás a három T-betű alkalmazásában rejlik, amiről először édesanyámtól hallottam: „Több” „Telik” „Tőlem”. Anyum, aki pihenést nem ismerve végigdolgozta az életét, ő maga is élte a TTT-t, és minket, a gyermekeit is erre tanított. Az élet minden területén fontos, hogy ne elégedjünk meg a minimummal. Az Istennel való kapcsolat területén sem. Így tudjuk teljesebbé és szebbé tenni ezt a világot, illetve azok életét, akiket az Úr a közelünkbe rendel.
Az imádság, a munka, a tanulás, a sportolás, a beteglátogatás, a szép beszéd, a becsületesség területén is eszünkbe juthat a TTT, hisz bármennyire is kiválónak érezzük magunkat valamiben, mindig lehet még csiszolódni, tökéletesedni. A három isteni erény mindennapi gyakorlásánál is elengedhetetlen a TTT. A hit, a remény és a szeretet olyan erények, melyek folyamatos úton levést, azaz örök fejlődést várnak el tőlünk.
A másokra mutogatás helyett nekünk, keresztényeknek ki kellene tűnnünk azzal, hogy hitet, reményt és szeretetet adunk a világnak. Hitet, mely másokat is Istenhez vezet, reményt, mely meglátja a kiutat a megpróbáltatásokból és szeretetet, mely teljessé teszi az életet.
Bármennyire is törekszünk, érezzük, hogy mindhárom területen „Több” „Telik” „Tőlem”. A Nagybecskereki Egyházmegyében szolgáló indonéz papbarátom, Elias Ohoiledwarin verbita atya mondta a közelmúltban: Isten nem azt várja el tőlünk, hogy tökéletesek legyünk, hanem, hogy szentek legyünk. A „tökéletes” ember ugyanis magát szuper-jónak gondolja, neki már – a saját meglátása szerint – nincs szüksége a TTT-re. Aki viszont az életszentségre törekszik, az tudja, hogy bűnös, gyarló, esendő, és javulni törekszik. Ha sikerül megvalósítanunk ezt a három T-betűs hívást, egészen biztos, hogy szebb lesz az egész világ, és meghittebb lesz már az idei Karácsonyunk is.
*****
UTCAI RÓBERT (NÉVJEGY)
Zentán született 1977. április 26-án. Szüleivel Temerinben élt, ahol magyar tannyelvű általános iskolába járt. A szabadkai Paulinum Püspökségi Klasszikus Gimnázium és Kollégiumban végezte el középiskolai tanulmányait, ahol – magyar nyelvű oktatás hiányában – horvát nyelven tanult és érettségizett. A Szegedi Hittudományi Főiskolán egyetemi-hittanár diplomát szerzett, majd 2002-ben Temerinben diakónussá szentelték, ahol szerpapként szolgált. 2003-ban történő felszentelése után a szabadkai Szent Teréz-székesegyház káplánja, 2007 óta pedig a csantavéri Páduai Szent Antal-plébánia plébánosa. Pappá szentelése óta egymást értik az általa szervezett, magyarságtudatot erősítő programok, amelyek a délvidéki magyar ajkú fiatalok indentitás-megőrzése szempontjából rendkívüli jelentőséggel bírnak. Ezen tevékenységét elismerve 2016-ban a délvidéki magyar hitélet, valamint a magyar kultúrához és nyelvhez való kötődés erősítése terén végzett munkájáért Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozta Utcai Róbert csantavéri plébános atya számára.
Vezető kép: Magyar Szó
Facebook
Twitter
YouTube
RSS