Lovas István meghalt – láttam a tévében. Nem hiszem el – jött a jól bevált kifejezés, de elszorult a szívem. 72 évet élt az újságírás és az igazságkeresés éllovasa. Fiatalnak láttam mindig, álmomban sem jutott eszembe, hogy egyszer halálhírét hallom – írja Szurkos András olvasónk portálunknak küldött méltató soraiban. Hozzáteszi, tudását, precizitását és alaposságát ellenségei sem vonhatják kétségbe. Olyan volt, és úgy írt, fogást nem találtak rajta.
Mint arról portálunk is beszámolt, pénteken nagyszámú megemlékező jelenlétében búcsúztatták el Lovas Istvánt, családtagjai, barátai, egykori munkatársai, és munkásságának tisztelői. A temetésen sajtóklubos kollégái, Bencsik András és Bayer Zsolt, valamint egykori Szabad Európa rádiós munkatársa, Rajki László mondtak beszédet. Bencsik András derűs emberként, szívós és lelkes kutatóként, fáradhatatlan publicistaként és szívélyes házigazdakén, ugyanakkor mégis megközelíthetetlen személyiségként jellemezte elhunyt kollégáját. Bayer Zsolt arról beszélt, Lovas István nem volt könnyű ember, az elhivatottak ugyanis sosem azok, ordít bennük az igazság, és az ordító igazság lesz idővel olyan nehezen szerethető. Rajki László, a Szabad Európa Rádió egykori műsorvezetője a rádiónál együtt eltöltött időre emlékezve méltatta Lovas Istvánt. A publicista életére emlékezve ezúttal olvasónk levelét közöljük.
Aki az elmúlt 20 évben követte a magyar sajtót, az ismeri Lovas Istvánt. Nem emlékszem, melyik írását olvastam először, de azóta mindet, ahol a nevét megláttam. Gyógyíthatatlan jobboldalinak számított – ha valaki oldalak felett szereti megközelíteni a politikát. Politikai újságíróként példátlan tájékozottsággal bírt, s véleményét nem rejtette véka alá. Ha találkozókat szerveztek vele, mindig telt ház volt a „Lovas-napokon.” Érzékletes, sajátos humorú kifejezésekkel világított a látható valóságra, és a látszat mögé. Rábeszélésre könyvekben is kiadta cikkeit, bár eleinte szabadkozott, hogy nincs unalmasabb, mint egy napilapban megjelent tegnapi írás. Könyveit megvettem, unalmas írásokat nem találtam bennük.
Lovas István meghalt – láttam a tévében. – Nem hiszem el – jött a jól bevált kifejezés, de elszorult a szívem. 72 évet élt az újságírás és az igazságkeresés éllovasa. Fiatalnak láttam mindig, álmomban sem jutott eszembe, hogy egyszer halálhírét hallom. Sokan szerették és sok ellensége volt. Hogy miért, kitűnik egyik, simogató szavait tartalmazó idézetből. A Jobbegyenes című könyve hátlapjáról rám mosolyog, fölötte fülszöveg: „A Magyar Rádió SZDSZ-es kurátora az elnökségi ülés szünetében durván lökdöste az ellenérdekeltségű párt szelíd szavú költő- kurátorát, és ezt mondta: „…elintézem az ilyen rasszista, fasiszta figurákat, mint amilyen te vagy!” (A Magyar Demokrata Szerkesztősége). Erre ő: „Kedves Miklós! Amennyiben a hír igaz, és Te el akarod intézni az igen gyenge fizikumú Szentmihályi Szabó Pétert, kérlek, ne vedd zokon, ha ettől a perctől kezdve én őt, a becsületszó terhe mellett, védelmembe veszem, és ünnepélyesen fogadom: amennyiben egyetlen újjal hozzányúlsz Péterhez, én 195 centimet és felesleg nélküli 120 kilómat segítségül hívva Téged hülyére verlek. Szívélyes üdvözlettel: Lovas István.” Meggyőző szavak, ha szóból ért a magyar.
Egy szép nyári napon kollégái az EchoTV-ben hiába várták. Bayer Zsolt meg is jegyezte, türelme fogytán: Pistának egyetlen mentsége lehet, ha meghalt. Megvolt a mentség, felesége a számítógépre bukva találta. Bölcs élethez hűséges barátok és elszánt ellenségek szükségesek. Mindkettőből kijutott neki. Ellenségei nem alhattak nyugton miatta, most fellélegeztek, láttam már leírva: rohadjon békében.
Öt nyelven beszélt anyanyelvi szinten, tolmács nélkül olvasta a világ nagy lapjait. Beszélt még néhány nyelvet, mehetett bárhova. Be is járta a világot, Szingapur csodatevő miniszterelnökével is beszélgetett a fejlődés titkairól, hátha mi is rájövünk, hogyan kell átugrani a legfejlettebb országokat. Áh, könnyebb bemocskolni, hiszen annyi embert megsértett, a bosszú nem maradhat el, emberek vagyunk, s a káröröm az igazi öröm. Tudását, precizitását és alaposságát ellenségei sem vonhatják kétségbe. Olyan volt, és úgy írt, fogást nem találtak rajta – ha a játékszabályokat betartották. De miért tartották volna be? Nincs ember, akit nem lehet kikezdeni. Sértegette az ellenségeit, kétségtelen, seggnyalótól patkányig sokat megkeresztelt. Roppant kíváncsi vagyok, hogyan „intézik el” őt a haragosai? Agyonhallgatják, vagy nekimennek? Híreszteltek róla minden rosszat, akik féltek tőle. Óriás volt. Könyveiből is kinyúl a félelmetes ököl, vagy jók lesznek tűzgyújtónak? Kérem az Időt, ő döntse el, ha lehet, soron kívül.
Ha találkozom vele, ott túl, elmondom neki, korán ment el és pótolhatatlannak tűnik. Érdeklődéssel hallgatná beszámolómat – képzelem én. Vagy érdektelenséget mutatna, mondván, ez itt a túlvilág, semmi jelentősége, milyen volt a földi élet pillanata. Nincs napfelkelte, hogy gyönyörködj benne, az örök világosság fényeskedik. Páran várólistán vannak, ők a reinkarnációsok. Szenvedés-mániások. Megkérném, erről mondjon még valamit, érdekelne.
Isten nyugosztalja!
Szurkos András
Forrás: olvasói levél; vezető kép: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
Feco
2018-07-07 at 17:47
csak azert osztottam meg ezt a verset, mert az Ur Istennek nagyon oda kell mar figyelnie, h hova szorja a villamait!!! nem tudja az “oreg honanyo”,h kit szolitott maga melle!!! dehat, ugy kell neki…meg meg majd el leszunk itt valahogy az archivummal…
DE SZERETNEK LATNI EGY LOVAS ISTVAN UJSAGIROI DIJAT!!!
Feco
2018-07-07 at 17:39
Várady Antal: Magyarok Istene
Még ki se hűlt a kiontott meleg vér
Szörnyű csatatéreden ősi Segesvár,
Letarolt ugaron holt némán megfér,
A magyar s az orosz, de a varjú repes már,
De vijjog az ölyv, kerenget a kánya,
És jön az éj, a halál leánya,
És betakarja sötéten a halottakat.
A holdvilág kél, felhő megszakad,
Kísértetes óra jön, most üt az éjfél,
Szörnyűbb a mező sápadt holdfénynél.
Fehéregyházán kong az óra,
Élőknek nyugovóra, holtaknak virradóra.
Vérrel csapzott hajával büszkén kél egy:
– Föl, honvéd, föl, utánam! Magyar, éledj!
S kivonva szívéből a dárdahegyet,
int a seregeknek: – Előre megyek,
S ti szálltok utánam! – És indul előre,
A holdsugarakkal átszőtt levegőbe,
S a holt sereg újra kíséri; megyen
Az égre tekintve, átszállva hegyen,
Felhőbe vezérli vérmosta hadát,
S a holt had kíséri az új Csabát,
Csak vértelen ajkaikon ha jő ki
Egy ámuló sóhaj: Petőfi, Petőfi!
– Előre Honvéd! Ha levertek a földön,
Én holt hadainkat csatára költöm,
És megostromolom velük ím az eget!
Már ott repül, egy-egy csillagvár integet,
– Nem azt, nem azt! Tovább, tovább!
És fölverik a tejút ezüst porát,
S száguldanak a Göncöl rúdja felé,
A Kaszások arannya megreng belé,
Megküzd a Bikával, mely csillaghabot hányt,
Letiporja rohanva az égi Oroszlánt,
S betör ifjú hadával az égi falon,
Angyalseregek közt van riadalom!
Csak úgy hullik a csillag, az égi azúr
Repedezve sziporkáz! De nem nyugszik addig,
Míg honvéd hadával elér virradtig
A hetedik égbe, hol trónol az Úr.
– Isten atyám, nem láttad bizonnyal,
Hogy telik a föld meg vérrel, iszonnyal,
Hogy győz lenn az ármány? A véres agyart
Nem látod, amely torkára támadt
Valamikor hős Zrínyi apánknak,
S amely megtépi most a magyart?
Elárulva ott lenn, elhagyva, leverve,
Elhoztam ím őket te fényes Egedbe,
Tudod nevemet mindentudó levén,
A Talpra magyart zengettem én,
S ha mivoltomat itt nem értenék,
Mondd meg nekik, én írtam a Magyarok Istenét!
Mosolyogva, ragyogva lehajlik az Úr,
S egy csillagrózsát homlokára szúr,
Egyet szívére, és eláll a vér,
Petőfi égi otthonába tér.
A trón körül Attila hegedűse,
Árpád királyok igriceinek őse,
S Tinódi várják, s a dalos Balassa,
S hogy lantos véreit ott találhassa,
Egy csillagos felhő-terembe nyit,
Ott találja Gvadányit meg Berzsenyit.
S a többi mind-mind általöleli,
Az égi trónterem velök teli.
Magyar szó hangzik Hadúr trónusán.
De alighogy köszöntik, mind lenéznek
A föl-le kárpiton, elhal az ének,
S remegve függnek a földi tusán,
Lenn vége már a harcnak, vége, vége,
Holt csendes a hazának messzesége.
Egy pont a legsötétebb, némán áll most,
Tört kardok pendülnek meg, az Világos.
Bitófák nőnek ki a véres földbűl,
Ezernyi sírhalom még ki se zöldül,
S csörög a lánc, ropog a gyilkos fegyver.
Petőfi látja: – Hát az Ég így megver?
Testvérek, nézzétek! – és nézik, nézik,
S a lándzsaseb újra feltört, s vérzik, vérzik.
Ekkor az Isten büntető kezével
Még egyet készül sújtani reánk,
De villám jobbját alig emelé fel,
Hogy végleg zúzza szét szegény hazánk,
Petőfi csillagos homlokát megrázza,
És az Isten-trónhoz ugrik vakmerőn,
Belekap az Isten fölemelt jobbjába:
– Megállj, ne tovább! – A napkoronázta főn
Megremeg a glória; csudálva nézi,
Elhűlve látják égi vitézi.
Lángpallosú angyalok, szent seregek,
Elhallgatnak a megrémült egek.
– Petőfi, mit merészelsz? – Ej, uram,
Látom letiporva vérben, borúban
A haldokló magyart, s te mégse szánod,
Még új villámot küldenél utánnok?
Hagyj békét nékik! – Zúgva rájatörnek,
Vonszolják onnét. – Dalnok, vakmerő!
Megbántod központját az égi körnek,
Aki maga a teremtő erő?
De az nemhogy rájok tekintene,
El sem ereszti az Úristen jobbját:
– Hát miért vagy a magyarok Istene?
S a haragos Úristen földerül,
Egy mosoly reszket át a Mennyországon,
Halk ének zendül víg kíséretül,
És mond az Úr: – Elég, vissza, villámom!
Kerüld eztán a földet, melyen él
Árpád eléggé bűnhődött magyarja,
Legyen elég, mert még ledöntenél,
Te vakmerő! Legyen, mert Petőfi akarja!
S fölzendül az ének, letelt a próba,
Megszenvedett e nép, megszenvedt valóba’.
Petőfi, óvd, s ha mégis vétkezett,
Ragadd meg néha a sújtó kezet,
S a Himnusz dalnokával együtt
Kérjetek jobb esztendőt,
Mert megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt.
Doncsev Tosó
2018-07-07 at 12:50
Nyugodjék békében.
Kedveltük.