Az AKTA – Terrorizmus árnyékában élni, avagy lövöldözések és robbantások a Délvidéken
Aki biztonságos országban él, elképzelni sem tudja, mit él át az, akinek idegen hordák tarolják le a kertjét, a földjeit, rontanak be az udvarára, házába gyakorlatilag bármikor. Az nem tudja elképzelni, milyen, amikor tíz–húsz méterre a házától gépfegyverek szólnak, ha a házára kézigránátot dobnak és hiába hívja a rendőrséget, senki sem védi meg. Ha egyszerűen nincs megoldás... Itt, Magyarországon zs-kategóriás akciófilm jelenetének tűnik mindaz, ami a déli határkerítéstől egy kilométerre a rögvalóság. Rettegés, kilátástalanság, teljes kiszolgáltatottság a kisebbségi lét elnyomásának súlya alatt. A Horgoson, Palicson, Hajdújáráson vagy a Makkhetesen élő maroknyi magyarság soha nem volt még olyan egyedül, mint most, amikor már nem pusztán illegális migránsok, hanem afgán és észak-afrikai terrorista, embercsempész bandák háborúznak közvetlenül mellettük, lőnek, robbantanak, szórják a gránátokat ott, ahol napokon belül gyermeket kellene iskolába vinni.
Hiába tartjuk a kapcsolatot hetek óta a déli határ mentén élő magyarokkal és írják le, panaszolják el nap mint nap, "ma újra lőttek", vagy "a házam előtt robbantak a gránátok", a valóság messze felülírta a képzeletet, amilyennek eddig lefestettük: mit élnek át a migrációs útvonalon az erdőkben bujkáló embercsempész bandák kereszttüzében élők. És szó szerint kereszttüzében...
Az, hogy naponta 500–600 illegális migránst szállítanak ide taxikkal, majd visznek tovább a magyar határig, azaz határkerítésig, nem újdonság. A szétvágott drótkerítést, rajta az öklömnyi köveket látva is azért döbbenünk le, mert a látvány sokkolóbb, mint a híre. Nemcsak megrongálták, kivágták a kerítést és másznak át azon az embercsempész bandák kifejezetten erre a feladatra tartott embereivel ide szállított létrákkal, hanem kövekkel dobálják a határt védő magyar rendőröket, határvadászokat, sőt, az utóbbi időben már ez sem elég.
Amikor a kerítés kivágott szeleténél állunk szörnyülködve, perceken belül érkezik egy sötétzöld furgon a magyar oldalon. Egy fiatal rendőr és egy határvadász szállnak ki. Az autó csupa horpadás. Jó néhányszor megdobálták a napokban, hetekben öklömnyi kövekkel.
– Maguk mit csinálnak itt? – kérdi az egyik. – A PestiSrácoktól vagyunk – feleljük, mire rávágja, azt tudja, mert követ bennünket. Gyorsan megnyugtatjuk, hogy nem vagyunk egyedül, szerbiai magyar rendőrségi kísérőnk vigyáz ránk. Ennek ellenére odaveti: – Azért bátrak maguk, hallja. Nem tudják, hogy itt lőnek?
Hogy valóban merészség kell a határ túloldalán egy kis erdei túrához, azt mi is csak akkor értjük meg, amikor kísérőnk egy videót mutat: ott, ahol most fegyvertelenül, egy kamerával és drónnal felszerelkezve próbáljuk felderíteni az afgán – mint itt mondják, terrorista – csoport táborát, alig huszonnégy órával ezelőtt fél órán át lőttek. Később, amikor az erdőből három gépkocsi hajt ki – egy furgon és két taxi –, s mi egyre gyorsítva követni kezdjük, még az adrenalin fűt. Majd amikor a kocsik előttünk befékeznek, s farkasszemet nézünk, csak akkor kérdezzük egymást, mi lesz, ha most ránk lőnek?
A már kiürített táboruk utólagos felfedezése sem sokkal nyugalmasabb feladat. Miközben pisszennünk is alig szabad, mert fülelni kell, s csak egymás kézjelzéseire reagálunk, minden lépést figyelünk, kitapogatunk előre, mert hol egy mély verem, hol megnyúzott birkák rothadó bőre kerül az utunkba, és ez még szerencsés helyzet így.
Nemcsak árkokat ásnak, hogy védjék a táboraikat. Taposóaknák is lehetnek bárhol
– mondja kísérőnk.
Talán csak azért nem félelem, amit érzünk, mert mi még csak a helyiek által telefonokkal felvett, vagy biztonsági kamerák által rögzített videókon hallottuk, milyen, amikor tüzet nyitnak, amikor ropog a páncéltörő, vagy amikor valami tőled néhány méterre robban. Akik itt élnek ezekben a falvakban, magyar, családos emberek, meg kellett, hogy tanuljanak együtt élni ezzel a félelemmel. Azzal a tudattal, hogy még ha egyelőre nem is ők a cél, elég egy kapu előtt eldobott tojásgránátból szétszóródó repesz, ami rossz helyen csapódik be... Az egyik fiatal palicsi férfi házánál éppen a kisgyermekének udvari játszótere mellett. Kész szerencse, hogy akkor este nem voltak otthon.
És a legborzasztóbb az, amikor nem látszik a megoldás, vagy ha valamilyen megoldás látszana is, nincs mellette valódi politikai akarat, és úgy ismétlődik napról napra a fegyverropogás, a robbantások, az egyre gyakrabban a helyiek megfélemlítését célzó gránátvetés, hogy a hatóságok és a politikai vezetés részéről csak az ígéretek sorjáznak.
Elmenekülni, vagy felvenni a kesztyűt és harcolni, s ha az utóbbi, hogyan?
Ez a kérdés mozgat most minden magyart a déli határ mentén a szerb oldalon. Ahogy a riportunkban Almási Szilárd mondja, ő már elhagyta volna a Délvidéket, az otthont, hogy menekítse a családját, de akkor a kamasz fia azt mondta:
Apa, nem adunk fel állásokat.
Ezért most önvédelmet szerveznek, jobb híján saját maguknak: van, hogy botokkal zavargatják a migránsokat az erdőkből, és imádkoznak, hogy az embercsempészek ne vegyenek revansot, amiért rontják az üzletet és a levesükbe köpnek. Segítséget kérnek, torkuk szakadtából segítségért ordítanak és nincs, aki meghallja...
Lábjegyzet:Forgatásunk óta nagyszabású akciót hajtottak végre a területen, több száz rendőr, helikopterek, drónok bevetésével. Az összehangolt akcióban mintegy negyven migránst sikerült elfogni. A helyzet a látványakciótól természetesen mit sem változott. Helyi forrásaink szerint az elmúlt éjjel, azaz vasárnap ismét sorozatlövésektől és robbantások robajától volt hangos az embercsempész táborok területe és környéke.
