Nagy az adósságunk, évtizedekig mostohán bánt a hivatalos Magyarország Puskással és az Aranycsapattal. A keserű emlékekért nem kell a Kádár-időkig visszamennünk. Grosics Gyula és Buzánszky Jenő még itt voltak közöttünk, amikor a balliberális kormányzat bosszúból folyamatosan akadályozta, hogy a Nemzet Sportolói közé bekerüljenek. Ma azonban az állítólagos diktatúrában, mindig a Nemzet Sportolói döntik el, kit vesznek föl maguk közé. „Orbán Viktor felkarolta a Puskás-ügyet, akkor, amikor még senki, már első miniszterelnöksége idején példás segítséget nyújtott a magyar sportnak, megadta a tiszteletet a régi nagyoknak.” – hangsúlyozta portálunknak Szöllősi György, a Nemzeti Sport főszerkesztője, aki évtizedek óta azért dolgozik, hogy Puskás Öcsi és az Aranycsapat sikertörténete itthon és világszerte is eljusson a lehető legnagyobb közönséghez. Exkluzív interjúnk első része.
Mi az első Puskás Ferenccel kapcsolatos emléke?
Negyedikes voltam a Váci Utcai Általános Iskolában, mikor valamelyik szülő ötlete alapján focicsapatnak öltöztünk farsangon és Hobónak a 6:3-ról szóló, kissé idétlen dalát énekeltük.
A felvételen az látszik, hogy tornanadrágban és atlétában állunk a tábla előtt, melyen a 6:3 felirat olvasható. Egy szülő lelkesen, hallás alapján gépelte le a dalszöveget, amit otthon tanulgattam és apám rám szólt, mikor a „Kocsis Tibor” névhez értem, hogy „Kocsis, Czibor” lesz az helyesen. Talán aznap mesélt nekem először Puskásról, Kocsisról, ez volt az első személyes élményem, ami mélyen megérintett.
Ma visszagondolva különös, hogy a tanító néni Szepesi György helyére mindenáron az én nevemet szerette volna behelyettesíteni a dalszövegbe.
Szóval, beszippantotta ez a történet.
Gimnazistaként is arról álmodtam, milyen csodás játékfilmet lehetne csinálni ebből a fantasztikus történetből. A nyolcvanas években a már módjával engedélyezett kiadványok hatottak rám először. Hámori Tibornak a Puskásról szóló könyvét a nővérem vette meg édesapámnak karácsonyra, így került hozzám, de áhítattal olvastam Bocsák Miklós Kocsis és Czibor című könyvét is.
Mikor a friss olvasmányélmények hatására egy srácnak újságoltam a belvárosi Só téren, ahova többek között focizni jártunk, hogy Puskás a Real Madridban játszott, sőt BEK-et is nyert, nem is egyet, hanem hármat, és sorra rúgta a gólokat a döntőkön, nem akart hinni nekem, sőt hülyének nézett. Ennyire kikopott a köztudatból addigra Puskás.
Mikor olvastam, hogy a Barcelona is BEK-döntőt játszott, amelyen Kocsis és Czibor is gólt lőtt, aztán hallottam Czibort beszélni a hazáról, a Himnuszról Surányi András Aranycsapat-filmjében, éreztem, hogy fontos, történelmi jelentőségű ügy ez, a hajdani világsztárjaink pedig történelmi hősök.
Hogy merülhetett mindez feledésbe?
Sajnos az ötvenes évek legsikeresebb magyar sportolóját sikerült kiiktatni a közéletből, elhallgatni, szinte kiirtani a hazai köztudatból. Nagy erőkkel dolgoztak azon, hogy deheroizálják Puskást. Ennek van egy sor tetten érhető mozzanata, melyeket kibontottam később két egyetemi szakdolgozatomban, meg persze sok napi publikációban is.
Kik igyekeztek deheroizálni?
A Kádár-rendszer alaptermészetéből fakadóan ki nem állhatta azt, ami nemzeti büszkeségre ad okot, ami tömegeket mozgat. A kommunisták jól megjegyezték, hogy milyen kellemetlen meglepetést okozott nekik a vb-döntő elvesztése után tüntető tömeg 1954-ben és az emigráns világsztárok sikerei is kényelmetlenséget jelentettek a rendszernek.
A kor véleményformálói pedig igyekeztek kiszolgálni a nagypolitikát. Moldova Györgynek, Végh Antalnak és Vitray Tamásnak is jelentős munkája volt abban, hogy ha a magyarok még nem felejtették el, rossz szemmel nézzenek Puskás Öcsire, a magyar futballra, amelybe Hofi Géza is beletörölte a lábát néhányszor.
Ön viszont évtizedek óta népszerűsíti a legendás csapat érdemeit.
A rendszerváltást követően Puskás már hazajárt, a kilencvenes évek elején még szállodában élt, aztán nagy nehezen kapott egy lakást, amit már régen megígértek neki, mikor Ausztráliában felbontotta a szerződését. Czibor pedig Komáromba költözött, őt még egyetemistaként ismertem meg, mikor a környezetéből megtaláltak, hogy írjak róla könyvet. Nyakig merültem már a témában, így örömmel vállaltam.
1995-ben szakmai gyakorlatra kerültem a Nemzeti Sporthoz és már akkor, az érettségi esztendejében, elsőéves egyetemistaként megjelentek az első írásaim. Sokan az aktuális sztárfutballistákkal foglalkoztak – a Fradi első BL-szereplésének őszén vagyunk – és nem zavartam senkinek a köreit, mikor a már elavult témának számító 6:3-as évfordulókra, az idős futballisták születésnapi összejöveteleire jártam, cikkeket és könyvet írtam a kedvenc korszakomról.
Szöllősi György Puskás Öcsinek mutatja róla szóló könyvét. / Fotó: Nemzeti Sport
Ma már világosan látszik, hogy ez időtálló, nagy és sajátosan magyar történet, mely nemzetközi mércével mérve is hatalmas sztori.
Ha csak azt nézzük, hogy az eltelt hosszú idő ellenére Puskás mennyire jelen van a nemzetközi köztudatban, akár a FIFA Puskás-díj vagy a legnépszerűbb focis videójáték révén is. Vagy azt, hogy egymás után jelennek meg az angol nyelvű könyvek a taktika forradalmáról, a közép-európai magyar, sokszor zsidó származású edzők, játékosok sporttörténelem-alakító jelentőségéről, például Guttmann Béla, Erbstein Ernő, Mándi Gyula tevékenységéről, s persze az Aranycsapatról.
Könyvet írt Puskásról is.
Tíz évre rá, miután MLSZ-sajtófőnökként lemondtam és visszatértem a Nemzeti Sport kiadójához, könyvet írhattam Puskásról is. Sorsfordító nagy ajándék volt, amikor a sokáig vonakodó, bizalmatlan és a korábbi Puskás-könyvek miatt kissé rosszkedvű Puskás Ferencné az ügy mellé állt.
Tudtam, hogy csak az ő segítségével érdemes belefogni, csak így írhatom meg az legrészletesebb, leghitelesebb, legátfogóbb és talán legérdekesebb Puskás-életrajzot. Előkotorta Öcsi bácsi első gyerekkori képét, közös fotóját Franco-tábornokkal, megadta az egykori madridi házvezetőjük számát, az athéni tolmácsét. Először nekem elmesélte az 1956-os, decemberi éjszakai szökésük történetét, amelyet nem tudtam nem megkönnyezni a minap, amikor a Puskás musicalben megelevenedett a jelenet.
Persze a lap és a kiadó támogatása is kellett ahhoz, hogy a kutatás során olyan helyekre jussak el, ahol korábban még nem járt ilyen céllal magyar újságíró. Így született meg 15 éve az életrajzi könyv, amelynek most a negyedik, bővített kiadásán dolgozunk és amelynek
helyi piacra szerkesztett változatát 2015-ben egy brit kiadó is piacra dobta.
Erre a könyvre épült a Puskás Hungary című dokumentumfilm. Milyen emlékeket őriz ebből a korszakból?
Almási Tamás rendező, aki hatalmas Puskás-rajongóvá vált a forgatás során, az ördög ügyvédjeként úgy állt neki a munkának, hogy nem lehet az, hogy egy emberről mindenki csak jót mondjon, ezért az interjúalanyokat arra kérte, próbáljanak valami rosszat is felidézni Puskásról.
Erre senki sem volt hajlandó, legfeljebb annyit róttak fel neki, hogy nem tudott bánni a pénzzel. Vagyis túl jószívű volt, ami talán nem annyira szégyellni való tulajdonság…
A dokumentumfilm tanúsága szerint tényleg aranyból volt a szíve…
Bizony, képtelen volt nemet mondani, jellegzetes történet, amit madridi csapattársa, José Santamaría mesél a filmben, hogy egyszer a saját kabátját terítette rá egy hajléktalanra. Ez volt tehát a legrosszabb tulajdonsága.
Úgy emlegeti Puskás Ferencet, mintha a kedvenc nagybátyjáról beszélne…
Inkább azt mondom, hogy Puskás, aki egykor egyszerűen az ország “Öcsije” volt, mindannyiunknak olyan, mintha családtag lenne.
A közös kedvenc legkisebb fiúból, Öcsiből lett minden magyar közös gazdag nyugati nagybácsikája, a Real Madridban, majd edzőként sikeres “Öcsi bácsi”. Mindazonáltal a FIFA volt elnöke, Sepp Blatter egyszer azt kérdezte egy társaságban, amikor szokás szerint valamilyen Puskás-ügyben nyomultam, hogy te Puskás fia vagy, vagy mi? Michel Platini pedig egy idő után már ismerte az arcom, de nem bíbelődött a nevem megjegyzésével, amin viszont a legkevésbé sem sértődtem meg, hiszen egyszerűen Monsieur Puskásnak szólított.
A balliberális sajtó rendszeresen élcelődik azon, hogy Ön Orbán Viktor kedvenc újságírója. Hogy éli ezt meg?
Igen, már állandó eposzi jelzőm lett, ami inkább megtisztelő, mint bántó.
Sőt, a minap azt írták rólam valahol gúnyosan: „a nemzet sportújságírója”. Nagyobb bajom azért sose legyen. Orbán Viktor felkarolta a Puskás-ügyet, akkor, amikor még senki, már első miniszterelnöksége idején példás segítséget nyújtott a magyar sportnak, megadta a tiszteletet a régi nagyoknak.
Térjünk is vissza az Aranycsapathoz. Azokat a sikereket százezrek ünnepelték az utcán. Hogy képes a futball ennyi embert megszólítani?
A kudarcokkal, történelmi traumákkal terhes huszadik századunkban ez nagyszerű magyar sikersztori.
Hiszen folyton azt hallottuk, hogy elvesztettünk mindent. Elvesztettünk két világháborút, Trianon következtében az ország kétharmadát, a zsidó honfitársaink pótolhatatlan százezreit, a Don-kanyarnál rengeteg sokra hivatott magyar fiatalembert. Az országcsonkítás, a kivándorlás miatt minden harmadik magyar a határainkon kívülre került. Az államosítások, padláslesöprések, a kommunista terror idején szinte minden magyar családot megnyomorítottak, megfélemlítettek. Döbbenetes, hogy mindezek ellenére túléltük a múlt évszázadot.
Ebben sokat segített a hitünk és a kultúránk, amely a legnehezebb időkben is kapaszkodót jelentett. És a kultúra részeként bizony a sportunk, a futballunk, amely sokszor szinte egyedül adott okot büszkeségre, reményre. Ahogy a nagyjaink Trianon után megfogalmazták: ha már nincs esélyünk egyelőre katonai, gazdasági, politikai sikerekre, akkor a fiataljainknak adjunk meg mindent, legyenek ügyesebbek, okosabbak, erősebbek, műveltebbek, erkölcsösebbek, mint a többiek. Versenyképesebbek, ha ma így érthetőbb.
Ez volt a Klebelsberg Kuno által kitűzött irány.
A kultúra, a tudomány és a sport területén próbáltuk meg bebizonyítani, hogy a magyarságnak létjogosultsága van a világban.
Ennek eredményeként 1936-ban a berlini olimpián már harmadikok lettünk az éremtáblázaton, sportnagyhatalommá váltunk, rá két évre már ezüstérmet nyertünk a labdarúgó-vb-n. Ezt a világszínvonalú sportolói, edzői garnitúrát, sportkultúrát örökölte a Rákosi-rendszer, amely először bezárta, elszigetelte a korábban nagyon is nemzetközi magyar sportot, feloszlatta, átnevezte a nagymúltú egyesületeket, megszüntette a virágzó profizmust, lemondta az 1950-es futballvilágbajnoki szereplést, a focista Szűcs Sándor 1951-es kivégzésével pedig megfélemlítette a sportolókat.
Egy ideig még virágzott a sport a kommunizmus árnyékában is.
A Szovjetunióban, miután 1952-ben először engedték oda őket az olimpiára, eldöntötték, hogy a sportot a kommunizmusban is preferálni fogják, sőt a kibontakozó hidegháború új terepeként egyre fontosabb lett.
Így értékelődött fel igazán a magyar sportolók és edzők tudása, immár a kommunista rendszernek is szüksége volt az imperialistákat, meg a jugoszláv „láncos kutyákat” is legyőzni képes világklasszis futballistákra, akiknek nagy része egy elbukott disszidálási kísérletben egyébként 1949-ben még menekülni próbált a megszilárduló kommunizmus elől, ami a nagyok közül akkor csak Kubala Lászlónak és Nyers Istvánnak sikerült.
A helsinki olimpián, a körülményekhez és a sok besúgóhoz képest ismét teljes pompájában tündökölt a magyar sport, 16 aranyérmet szereztünk, a háború győztes szuperhatalmai, az Egyesült Államok és immár a Szovjetunió mögött ismét harmadikok lettünk az éremtáblázaton. Az Aranycsapat is megnyerte a futballtornát. Viszonylag könnyű helyzetben voltak a magyar kommunisták, akik a tehetséges elődök munkájának babérjait arathatták le.
Szöllősi György Kubala László társaságában 1999-ben. Fotó: magánarchívum
Sokan ma is úgy vélik, hogy akkoriban támogatták a sportot.
Persze, sokan egyenesen úgy fogalmaznak, hogy a rendszer a tenyerén hordozta a futballistákat. Már említettem, hogy Szűcs Sándort, a válogatott újpesti labdarúgót például ártatlanul kivégezték.
Miközben még rendes fizetésük sem volt, viszont sok mindent áthozhattak a határon…
Pontosan.
Borzasztóan álságos világ volt, amelyben a tehetségek nem lehettek profik, főállású sportolók, nem kaptak pénzt, volt civil foglalkozásuk, a Honvéd játékosai például groteszk módon „civilben” katonák voltak, sőt katonaszökevényként vonták felelősségre őket a disszidálásuk után. Az úgynevezett sportállások persze mégsem voltak olyanok, mint a valódiak. Buzánszky Jenőt, a dorogi futballcsapat tagját papíron foglalkoztatta a helyi szénbánya, bányászfizetést kapott, ám valójában, ahogy ő mondta, talán soha életében nem járt a bányában, a föld alatt.
A sportolók kaptak még némi kalóriapénzt és esetükben, pláne, ha győzött a csapat elmaradtak a vámvizsgálatok, behozhattak ezt-azt, amit itthon eladhattak.
Így zsarolhatóvá váltak.
Egyrészt borzasztóan megalázó helyzetbe hozták a játékosokat, akiknek árubeszerzéssel, sefteléssel kellett bíbelődni két nagy meccs között, másrészt mindenki fenyegethetővé vált, hiszen hiába üzengették fentről, hogy bátran csináljátok gyerekek, szemet hunyunk, valójában mindenki tudta, hogy ez bűncselekmény. Az elvesztett világbajnoki döntő után már le is csapott a hatalom, Grosics Gyulát letartóztatták, házi őrizetben volt. De mindenki mást megfigyeltek, sakkban tartottak, zsaroltak és közben még hálát is vártak a játékosoktól, mert annál tényleg jobban éltek, mint a többség.
Próbálták a kommunista propaganda szolgálatába állítani a futballisták eredményeit.
Bizony, 6:3-as meg világbajnoki műszakokat rendeztek a gyárakban, belehajszolták a munkásokat, hogy száz helyett kétszáz százalékot teljesítsenek, túlórázzanak.
Amíg győzött a csapat, valóban áthatotta a lelkesedés az országot, ám, amikor a vb-döntőt elvesztették Puskásék, fellobbant a népharag, tömegtüntetések törtek ki Budapesten, ekkor ébredtek rá az „elvtársak”, hogy a futball nemcsak hasznot hoz, hanem, ha a sikereket önigazolásra használják, számukra hatalmas veszélyt is hordoz.
A propagandafegyver a legkritikusabb pillanatban, négy és fél év veretlenség után sült el visszafelé, amikor már elképesztően magasra srófolták a várakozásokat, elviselhetetlen terhet pakoltak a játékosok vállára a mesterséges hisztériával. Hiszen egy vb-finálé fontos dolog, és önmagában is lázba hoz egy országot, de akkor nálunk nagyon túltolták a dolgot, hogy így mondjam. Hiszen a foci azért elsősorban játék. Amíg a közelmúltban Hollandiában vagy Horvátországban ünneplő tömeg várta haza a vb-ezüstérmes válogatottat, addig nálunk nemzeti tragédiát jelentett a döntőben elszenvedett vereség.
Az addigi propaganda pedig tálcán kínálta a következtetést: ha a fantasztikus sikerek letéteményese a kommunista diktatúra, akkor a váratlan, fájdalmas, tragikus vereségért is a pártvezetők a felelősek! A rendszert teljesen felkészületlenül érte az indulat, a lázadás, a tömegek reakciója. Ezért van az, hogy aztán két év múlva, 1956-ban már voltak sajnos meg is valósított forgatókönyveik a tömegoszlatásra.
Innentől, a a berni vereségtől számolom a magyar futball politikai támogatottságának megszűnését. Hiába hirdetik még ma is, hogy felkarolta a politika a futballt az ötvenes években, hiszen valójában tönkretette azt.
Néhány vereség után kegyvesztetté váltak a labdarúgók.
Mesterséges hisztériát keltettek a csapat körül, majd az első kudarc után elengedte a hatalom a sportágat, sőt bosszút állt rajta, amely folyamat 56 után felerősödött. A politikai kegyvesztettség szembetűnő példája, egyben szimbóluma a nemzeti aréna, a Népstadion ügye, amelyet már a klebelsbergi sportpolitika szeretett volna megvalósítani, aztán társadalmi munkában, nagy lelkesedéssel elkezdték építeni a háború után, ’53-ban sem volt még kész ugyan, de átadták, majd a vesztes vb-döntő után leállt a munka, és sosem fejezték be, féloldalas torzó maradt egészen a három évvel ezelőtti bontásig, majd újjáépítésig.
A politika ’54 és ’56 után szembefordult a sportággal, az a Kádár János került hatalomra, aki az Aranycsapat sikerei alatt végig börtönben volt, nem kis részben pártbeli nagy riválisa, a „futballminiszter”, Farkas Mihály mesterkedése miatt. Személyes oka is volt rá, hogy utálja az Aranycsapatot. Amire rátett egy lapáttal, hogy az emigráns világsztár játékosaink nem kallódtak el, ahogy a hazai rendszer remélte, hanem sikert sikerre halmoztak odakint, mindenekelőtt Puskás, aki pár évvel korábban még Magyarország legnépszerűbb embere volt.
Folytatjuk!
Aranycsapat-kiállítás a Testnevelési Egyetemen. Fotó: Nemzeti Sport/Szabó Miklós
A Puskás-ügyek nagykövete
Szöllősi György 1995-ben került a Nemzeti Sporthoz. 1997-ben könyve jelent meg Czibor Zoltánról, majd sajtó alá rendezte Czibor 1956-os naplóját. Közben labdarúgó-játékvezetőként is tevékenykedett. 2000-től a Magyar Labdarúgó-Szövetség sajtómunkatársa, 2002–2003 között sajtóosztályvezető, majd sajtófőnök ugyanott. 2003–2004-ben az UEFA Bajnokok Ligája helyszíni sajtófőnöke Prágában és Londonban, az uefa.com tudósítója.
Még MLSZ-sajtófőnökként 2002-ben kezdeményezte, hogy Puskás Ferenc nevét vegye föl a Népstadion. 2003-tól a Képes Sport hetilap, majd ismét a Nemzeti Sport futballszakírója, rovatvezető-helyettese lett. 2005-ben, a Nemzeti Sport kiadójának gondozásában jelent meg Puskás című életrajzi könyve, amelynek angol változatát a brit Guardian napilap 2015-ben beválasztotta az Év sportkönyvei közé. Médiatudományi egyetemi diplomáit a Szegeden és Debrecenben szerezte. 2007-ben Puskás Ferenc feleségével és leányával megalakítja a család licenckezelő cégét, a PUSKAS.COM Kft-t, melynek azóta ügyvezetője. 2007 és 2014 között a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia első sajtófőnöke, kommunikációs igazgatója, 2010 óta a FourFourTwo futballmagazin magyar kiadásának alapító-főszerkesztője lett. Ötletgazdája és évekig főszervezője volt a Puskás–Suzuki-kupa ifjúsági labdarúgótornának, amelyen 2008 óta minden évben részt vesz Felcsúton a Real Madrid ifjúsági csapata. Vezetésével a Puskás Akadémia hozta létre a Real Madrid Alapítvány Európa első szociális és sportiskoláját nehéz sorsú, részben roma gyerekek társadalmi felzárkózását segítve a ma már globális hálózat részeként.
Kulcsszerepe volt az év góljáért járó FIFA Puskás-díj létrejöttében, 2009-ben a Puskás Akadémián jelentette be a FIFA elnöke Orbán Viktorral és Puskás Ferencnével a díj megalapítását, amelyet azóta többek között Cristiano Ronaldo, Neymar, Zlatan Ibrahimovic és Zsóri Dániel is megkapott. Fontos szerepe volt Puskás Ferenc tárgyi örökségének hazahozatalában, melyről 2011-ben Orbán Viktor tett nyilvános bejelentést. Buzánszky Jenő és Grosics Gyula hagyatékával gyarapítva a Puskás Akadémia égisze alatt megalapította a Puskás Intézetet, amelynek 2014-ben első igazgatója lett. Az intézet kiállítást rendezett többek között Athénban, Madridban és Manchesterben is, utóbbit 300 ezren látták néhány hónap alatt. Az összegyűjtött tárgyakat és kutatási eredményeket 2015-ben Az Aranycsapat Kincseskönyvében összegezte Bodnár Zalánnal és Szepesi Györggyel. Puskás Ferenc, a legismertebb magyar című rövid munkáját hat nyelvre fordították le. Sikeresen lobbizott a madridi, a melbourne-i az óbudai Puskás-szoborért, az athéni Puskás-emléktábláért a kispesti Puskás Ferenc utcáért.
2007 óta a Magyar Sportújságírók Szövetsége elnökségi tagja, 2015-től az elnöke, 2019-ben újraválasztották, 2017-ben beválasztották az Európai Sportújságíró-szövetség (AIPS Europe) vezetőségébe, 2019-től alelnök, a 2020-as budapesti AIPS-kongresszus és Médiadíj-átadó szervezőbizottságának társelnöke. 2015 óta a Puskás Ferencné által alapított Puskás Alapítvány kuratóriumi elnöke. 2016-ban lett a Nemzeti Sport főszerkesztője, 2017-ben Áder János köztársasági elnök a Puskás-ügyek és a magyar futballhagyomány hivatalos nagykövetének nevezte ki. Vezetésével a sportújságíró-szövetség elindította a sportkönyvek megjelenését támogató Nagy Béla-programot. Az MSÚSZ szorgalmazására indult el a felsőfokú sportújságíró-képzés is a Testnevelési Egyetemen, itt a media officeri szakirány felelőse, előad a Debreceni, a Milton Friedman, a Széchenyi és a Nemzeti Közszolgálati Egyetemeken is. 2019-ben, a komáromi Czibor-emlékév alkalmából újabb Czibor életrajzot írt Bodnár Zalánnal. A leendő új budapesti Puskás Múzeum szakértői csapatának vezetője, részt vett Almási Tamás Puskás Hungary című dokumentumfilmjének és Szente Vajk Puskás-musicaljének alkotómunkájában is. Számos hazai és külföldi szaklapban, sajtóorgánumban publikált, főként futball- és sporttörténetről.
A 43 éves sportújságíró Felcsúton él történész-művészettörténész feleségével, Himberger Edittel és három leánygyermekével.
Kiemelt kép: Horváth Péter Gyula
Facebook
Twitter
YouTube
RSS