Tíz éve hunyt el Varga Zoltán. Játékosként és edzőként is százezrek rajongtak érte. Az egyik legzseniálisabb futballista volt, de disszidálása után igazán sehol sem tudott megragadni, pedig Cruijff utódja lett az Ajaxban. Itthon lejáratta a kommunista sajtó, újságíró-ügynökök és KISZ-káderek írtak róla gusztustalan cikkeket. A sportvezetés elérte, hogy eltiltsák, aztán – szinte biztosan ártatlanul – meghurcolták egy bundabotrányban. Miután a kilencvenes években hazatért a Fradihoz, először imádták, de aztán összezördült a csapat több alapemberével, és a média nagy része is végig ellene volt. A sajtóhadjáratot nemezise, Hegyi Iván vezette, aki a Népszabadságban mindent megtett Varga ellehetetlenítéséért. Sikerült: a magyar futball velejéig züllött, kilencvenes-kétezres évekbeli mocsarában Varga képtelen volt alkotni. Őszinte, a konfliktusokat nem kerülő, hanem abba beleálló egyénisége tökéletes ellentéte volt annak a kádári korszakból eredő mutyivilágnak, amely végül megsemmisítette őt. Cikksorozatunkkal emlékezünk rá.
Tíz éve, 2010. április 9-én halt meg Varga Zoltán, a zseniális futballista, a karakán edző, aki önéletrajzának címében (Valahogy mindig félúton) remekül-szomorkásan összefoglalta pályafutását, életét. Korábban két cikkben is foglalkoztam azzal a lejáratással, amellyel a kommunista, majd posztkommunista sajtó megpróbálta befeketíteni a nevét. Most ezeket a cikkeket elevenítem fel, egy kicsit átdolgozva, újragondolva.
A lejáratás amúgy (mindig) részsikerrel járt: csak egy párhuzam, ma is van olyan elmebeteg hozzászóló, aki minden Puskás Ferencről szóló cikk alá odaböfögi, hogy „katonaszökevény”.
Vargáról a diktatúrában a hálózati újságírók írták a legundorítóbb cikkeket, volt közöttük titkos megbízott (Vad Dezső), ügynök (Vámos Imre), és a KISZ-KB-hez köthető tollforgató (T. András Emil). Ezen a vonalon érdekes belegondolni, hogy a rendszerváltás után a népszabadságos újságíró, Hegyi Iván lett a legnagyobb ellensége. De erről egyrészt már írtam, másrészt fogok még.
Varga Zoltán, a 15 tagú magyar labdarúgó válogatott keret tagja / Fotó: MTI
Kezdjük az elején.
Varga már fiatalon zseniális futballista volt, hamar a Ferencváros alapembere lett, és egy idő után csak Albert Flóriánhoz lehetett mérni. De képességeit, játékának összetettségét tekintve valószínűleg nála is jobb volt. Akik látták játszani, azt mondják: Puskás Ferenc óta nem volt ekkora tehetsége a magyar labdarúgásnak.
Karrierje itthoni szakaszára nem is lehetett panasz. A Fradival négy magyar bajnokságot nyert, tagja volt a VVK-győztes (az Európa Liga, azaz egykori UEFA Kupa elődje) csapatnak, majd miután 1964-ben olimpiai bajnok lett a válogatottal, a ’68-as válogatottba is bekerült. Ekkor dobbantott.
Ma már tudjuk, korábban eldöntötte, hogy disszidál [erről a szándékáról az állambiztonság és a korábbi (?) ügynök, Szepesi György is tudott]. Gyűlölte a diktatúrát, és nem tetszett neki az Albert Flórián körül kialakult kultusz, hogy a Császárral valóban császárként bántak. És persze attól a magyar futballközegtől is undorodott, amely már akkor magában hordozta a bukást, amely már akkor mérgezett volt, hogy a poklok pokláig a kilencvenes évek végére, a kétezres évekre jusson el.
Hatvannyolcban állítólag Lakat Károly szövetségi kapitány fedezte fel először a szökést, amikor látta, hogy Varga szekrényében csak a nyakkendő lógott magányosan.
Az olimpia előtt disszidált, mert akkor volt esély
Varga az olimpián hagyta ott a csapatot, és ezt az a kommunista vezetés használta fel a lejáratására, amelynek – jól tudjuk – a nemzet, a nemzeti színek semmit sem jelentettek azon túl, amit fel lehetett használni a propagandában. Az olimpia Rákosinak és Kádárnak is csak azért volt fontos, mert jól illett a Magyar Népköztársaságról terjesztett hazugságokba, a boldog, sikeres kommunizmus narratívájába. Tudjuk, hogy Vargának más esélye nem volt, vagy ezt használja ki vagy itthon marad. A feleségével mindent gondosan meg kellett tervezni.
Olyan futballistáról beszélünk, akit végig megfigyeltek, akiről tudták, hogy menni akar, akit ellenséges személyként kezeltek. S bár társai talán joggal haragudtak rá (a torna kezdete előtt tűnt el), ezt a haragot tudatosan táplálták a futballisták között lévő ügynökök, amilyen Novák Dezső volt. Jellemző a magyar társadalom mentális állapotára, és a balliberális agymosás hatására, hogy Novák lebukása után többen mellé, a társairól gátlástalanul, a válogatottba való bekerülése reményében (!) jelentő ügynök mellé álltak. Aki amúgy szintén klasszis volt. Játékosként és edzőként is.
“Zsuzsa”, azaz Vad Dezső megrendelt írása
A FIFA már akkor is korrupt, befolyásolható szervezet volt, így a diktatúra vezetése simán el tudta érni Varga eltiltását – ahogyan korábban Puskás Ferencét is –, ami különösen gusztustalan húzás volt, és sohasem szabad elfelejtenünk.
Vargáról ezután természetesen nem nagyon írtak, máig működő alapszabály, hogy akit nem tudsz befeketíteni, arról inkább hallgass. Az egyik első fecske „Zsuzsa”, az informátorból titkos megbízottá emelkedett Vad Dezső volt.
„Újabb viharok a Hertha körül” – ezzel a címmel jelent meg a teniszezőből lett riporter-újságíró cikke a Népsportban 1969 februárján, és ebből az írásból tudhatták meg a magyar olvasók, hogy Varga eltiltása után a Bundesligában folytatja. „Holst [a Hertha Berlin befolyásos embere] pályafutásának újabb fejezete különben egy régi szólásmondásra utal: >Minden zsák megtalálja a maga foltját.< A sportvezér ugyanis novemberben újabb csatárral tárgyalt, aki más, jobb lehetőség híján egyszerűen elszerződött Holsthoz. A menedzser jelenleg a játékos eltiltása idejére maga vállalta eltartását, feleségestül. Mindezt majd bizonyára sokszorosan kéri vissza a csatártól, aki – de úgy is gondolják talán — nem más, mint Varga Zoltán…” – így zárult Vad cikke.
„Zsák a foltját”.
Nagy Marianna (b1) és Nagy László (b2), a páros mûkorcsolyázás magyar bajnokai nyilatkoznak a rádió riporterének, Vad Dezsõnek / Fotó: MTI
„Zsuzsa” ügynök – parancsra vagy sem – azt elfelejtette közölni, hogy Varga az edzések mellett a német üzletember játékautomata-gyárában dolgozott, így utóbbi semmiképpen nem „tartotta el”. [Vad egyébként mindig kapható volt a lejáratásra: korábbi cikkemben írtam arról, hogyan feketítette be a magyar tenisztörténelem talán legjobb játékosát, Asbóth Józsefet, aki szintén disszidált.]
Jött a bundavád és a magyarországi lejáratás
Varga Zoltán pályafutása az eltiltás után egész jól indult a Herthánál, de kettétörte az a bundabotrány, amit azóta sem sikerült teljesen tisztázni, de a legújabb információk szerint ártatlanul hurcolták meg. Első idényükben bronzérmesek lettek, majd jött a berlini együttes számára már tét nélküli Bielefeld elleni meccs, amelynek átjátszása miatt végül 11 játékost eltiltottak. Közéjük tartozott Varga is.
A bundázásnál nem is kellett jobb vád, a kádári sajtó örökre beskatulyázhatta ezzel Vargát, ami főleg azért gyomorforgató, mert ma már pontosan tudjuk, hogy a magyar futballnak lételeme volt a bunda. Egészen elképesztő mértékben. Sőt: a kádári világ már önmagában egy hatalmas bunda volt, a kontraszelekciójával, az adósságcsapdájával, a kamumunkáival együtt.
A futballal kapcsolatban elég azt a szürreális történetet feleleveníteni, amikor Mészöly Kálmán nejlonszatyorban vitte a bundapénzt. Nem beszélve arról, amikor a honvédosok a csomagtartóból vették ki a részüket a bankett alatt. Mert még ezt is képesek voltunk ilyen szánalmasan intézni.
Sötét kiskapuk, sötét kisegyüttesek
Vargáékat tehát eltiltották, az 1971-es bundaügy kirobbanása után a Képes Sportban T. András Emil írt olyan cikket, amely minden elemében megfelelt a lejáratás céljának. A címe: „Két nyáron át táncolt”.
„A nyugatnémet labdarúgó-szövetség azonnali hatállyal kizárta tagjainak sorából Varga Zoltánt és Gergely Lászlót. Az egyelőre még átmeneti döntést a DPB sportbírósága hozta, azután, hogy ismeretessé vált: a Hertha BSC két labdarúgója pénzt fogadott el az ellenféltől” – kezdte a tényekkel, majd: arról értekezett, hogy a „primadonna” Varga nem is illett a Herthába: „A kétéves eltiltás elteltével Varga elkezdte szereplését a Bundesligában. Edzője, Kronsbein szerint Varga előre beharangozott képességeivel sem illeszkedett a Hertha begyakorolt csapatjátékába”.
Az újságíró cikkében külföldi lapokat idézett, ami – mivel a kiválasztottakon és szerencséseken kívül akkoriban senki sem olvashatta ezeket – mindig remek megoldás volt. Egyrészt másokra hivatkozott (így elkerülhette a kézi vezérlés vádját és nyomatékot kapott az információ is), másrészt senki sem tudta ellenőrizni. Egy példa: „Két éven át táncolt a Csárdáskirály! Most beledugta fejét a botrány hurkába, ahonnan már nehezen tud kikerülni – írta stílust változtatva a Stuttgarter Zeitung.” Ezután T. András Emil érezhető élvezettel írta:
„A labdarúgást kedvelők nem szeretik a csalafinta csalókat! Varga, aki Mexikóban cserben hagyta csapatát, most elérte egyik >célját<: főszereplője lett a lapok sportrovatának. A szépséghiba csupán annyi, hogy – nem mi találtuk ki – csalóként.
A vesztegetési sorozatban még jónéhány bírósági ítélet várható, s a már említett stuttgarti lap szerint Varga Zoltán az NSZK-ban aligha rúg labdába. Kérdéses, hogy erre máshol sor kerülhet-e!?”
Az újságíró ezután a Varga jövőjét taglalta: „>A sötét kiskapuk, sötét kisegyüttesekhez vezetnek. De a sötét kis lapocskával már nem lehet annyit kérni és keresni. Persze, mindez étvágy kérdése…” – idézte az újságíró az immár ismeretlen forrást, amelyet ezúttal már meg sem nevezett. A csattanó nem maradt el: „Nos, Varga ez esetben alaposan elrontotta a gyomrát…”.
Varga Zoltán, az olimpiai labdarúgó csapat tagja / Fotó: MTI
T. András Emil, a KISZ megbízható csavarja
T. András Emil neve ma már nem nagyon ismerős, de az újságcikkek szerint a KISZ embere volt. Előadásokat tartott a kommunista szervezet vezetőképző táboraiban, majd főszerkesztő-helyettes lett a KISZ-hez tartozó Magyar Ifjúságnál. Legismertebb könyvét a ’86-os vébéről írta, a KISZ Központi Bizottsága adta ki. Természetesen az ugyanehhez a körhöz tartozó Vad Dezső sem maradhatott ki.
„Zsuzsa”, vagyis az NSZK-ba látogató újságíró-ügynök nagy riportot adott le a Bundesliga alkonyából, amely szerint a német bajnokságot a sorozatos bundák után be kellene szüntetni.
„A >sárból< ma csaknem mindenkire fröccsen a Bundesligában. […] A televízió politikai adásainak főkommentátora súlyos ítéletet mondott a nyugatnémet labdarúgás fölött: A Bundesliga ma odáig süllyedt, hogy megérett a beszüntetésre<” – írta Vad.
Varga az Ajaxban, egy téma, amiről nem lehetett írni
Varga Zoltánt 1974-ig eltiltották, de már előbb engedték a külföldre igazolást, így előbb a skót Aberdeenhez, majd 1973-ban a világ akkori legjobb csapatához, az Ajaxhoz került. [A német futball közben olyan válságba került, hogy megnyerte a világbajnokságot, éppen az amszterdami csapatra épül holland válogatott ellen.]
A hazai sajtó természetesen nem írt az Ajaxhoz igazolt Vargáról, az ugyanis nagyon nem illett bele a lejáratás során felépített képbe, hiszen Lucifernek semmi keresnivalója nem volt a futball Mennyországában. Vad elvtárs és társai, illetve feletteseik akkoriban nyilván kényelmetlenül fészkelődtek, csak nehogy sikerüljön Vargának a nagy dobás. Az azért kellemetlen lett volna. Sajnos valóban nem jött össze, pedig az elvárások magasak voltak: klasszisunknak Johan Cruijff-ot kellett volna pótolnia.
Ezután a Dortmundhoz került, amely akkor a másodosztályban szerepelt, és vele együtt került fel az első osztályba. Később egyre többször kimaradt a csapatból, az edzőlegenda Otto Rehhagel nem kért a játékstílusából.
Ezután jött az Augsburg, majd a Gent, majd alig harminckét évesen visszavonult. Torzó pályafutás ez – ennél messze többre volt hivatott.
Edzőként a BV Brambaur, a Preußen Münster majd az NSZK MTV Ingolstadt foglalkoztatta, utóbbit kivéve teljesen ismeretlen csapatok. Varga Zoltán ekkoriban eltűnt, sokáig biztosítási ügynökként dolgozott. Mégis bele kellett rúgni itthonról. Hiszen “áruló” volt.
Az egyik legvisszataszítóbb cikket 1984-ben Vámos Imre írt róla a Labdarúgásban, Vargát egyenesen Dante poklába helyezte. „Ami pedig a disszidenseket illeti – ez is az elszerződés okai közé tartozik –, a legszemléletesebb talán Varga Zoltán példája. Néha már hazalátogat, nyilatkozott is.
A magyar labdarúgás egyik legtehetségesebb játékosa rövid csillogás után (a nyugat-berlini Hertha BSC-ben) annyira korrumpálódott, hogy kis híján a hatóságok ráncigálták le (arany)lábánál fogva a csillagokról, ő, ha jól emlékszünk, egy nyugatnémet harmadrangú csapat edzője volt.
Ő igazán elmondhatja Dante poklának szavaival: >Majd megtudod, mily sós kenyér a másé – fel és lemenni milyen kínos ösvény – , s keserves lépcső az idegen házé.<”
Aranylábánál fogva – Vámos Imre nevét se felejtsük el.
Vámos a Szabad Európa Rádió munkatársaként vált ismertté, de később elbocsátották, és ezután vette fel a kapcsolatot a Magyar Népköztársasággal, végül be is szervezték. Vámos egyike lett az emigrációt bomlasztó belső árulóknak, Borvendég Zsuzsanna tanulmányából kiderül, hogyan szervezték be. Vámoshoz saját apját küldték ki, akit előmenetellel és külföldi utazásokkal kecsegtettek.
„>Darusi< fedőnevű apjával közölte, hogy hajlandó a magyarországi kormányzat malmára hajtani a vizet; olyan adatok birtokában van, amivel lejárathatja a Magyar Írók Szövetsége Külföldön nevű szervezetet és lapjának, az Irodalmi Újságnak a szerkesztőségét, valamint az ENSZ magyar ügyet vizsgáló bizottságára is hatással lehet.” – olvashatjuk a történész írásában. Szimpatikus felajánlkozás.
Vámost a hatvanas években, mint itthon felhasználhatatlan titkos kapcsolatot (sokan ismerhették a hátterét, és, hogy milyen alkukkal jöhetett haza) kizárták a hálózatból, Vargáról talán már csak önszorgalomból írt lejárató cikket. Ki tudja?
Az biztos, hogy az újságírók továbbképzése remekül sikerült. Hegyi Iván, aki már igen fiatalon a Népszabadság egyik kiemelt sportújságírója lett, személyes ellenséget talált Varga Zoltánban, miután az a kilencvenes évek közepén hazajött edzősködni. Nem csak ő vett részt a lejáratásban, az tulajdonképpen közös ügy volt.
A magyar futballban akkoriban gyűlölték a tisztaságot, a munkát, az őszinteséget. Mindazt, amiben Varga Zoltán hitt.
Folytatjuk.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS